Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-09-27 / 39. szám
39. szám. 3-ik oldal még kedvezményes jeggyel is, hogy kevés pótlással már megfizethetné a bentlakás diját. És meg is fizetné, mert kosztot csak azért nem fogad, mert a megbízhatatlanság egy cseppet sem csábítja a szülőt arra, hogy a gyermekét teljesen kiadja a kezéből és nem tudja azt sem, hogy hova fizeti a drága sok pénzt. A megfelelő megoldás, mely a szülő és gyerek javát és a város fejlődését is legszebben szolgálná, egy állami konviktus létesítése volna. Több figyelmet érdemelne meg az a mozgalom, melyet a hazai oláhság a maga nemzetiségi álmainak megvalósítása érdekében kifejt. Magunk ellen való könnyelmű bűn észre nem venni, hogy ezek a mozgalmak már a létérdekeinket veszélyeztetik. Itt már nem is az öntudatlanul működő faji szívósságról, hanem egy tervszerűen előkészített, lassú hadjáratról van szó, melynek célja — hódítás. Csak épen azt nem tudjuk, hogy meddig terjedne ez a hódítás, csak a Tiszáig-e vagy tán a Dunáig? Mert az oláhság hóditási igényei nagyok. Még el se követte a nagy műveletet és Románia már is úgy tanítja saját magát, hogy az ő határa a Tiszáig terjed. Így kell nekünk megtudnunk, hogy mi már Romániában vagyunk, de vigasztalásunkra lehet, hogy ugyanott van Debrecen is. Ekkora terület hát az, melyre Románia oly komolyan számit, hogy egyszerűen már megtörtént dolognak is veszi s mint ilyenről beszél róla. Ugyan még hozzáteszi, mikor a gyerekeknek tanit róla, hogy a nagy hazának egy része jelenleg idegen járom alatt nyög, aminek felszabadítását épen a jövő nemzedékektől várja a haza. Ábrándos dolgok ezek, de épen azért sok figyelmet érdemelnek. Ezekből tudjuk meg a törekvések célját, mert hiszen az embereket, még ha azok népet szomszédasszonyom, megszólalt bájos szomszéd kám: — Nem tudja, merre ténfereg Muki ? Délután elment feketére és . . . most is ott ül bizonyosan. — Választmányi ülés van a kaszinóban. Szegénynek annyira lefoglalta az idejét . . . — Menjen, maga is az ő malmára hajtja, a vizet. Már hogy volna választmányi ülés, hisz tegnap is onnan vetődött haza a hajnali órákban. Hát már éppen a kellő mentő rezervátán törtem a fejem, mikor Muki a nagy Mohamed termetével behömpölyödött az ajtón. — Heureka! Vivát! Heureka. Nagy újságot hozok! — Mi az? Micsodát talált ki már megint. — A léghajózás biztos! Blériot átröpülte a La-Manche csatornát! Maholnap az ablakomból fog kirepülni, a — végtelenbe. Az erre bekövetkezett újság olvasás dühe aztán mindent elfeledtetett. Mindent. Asszcnyi haragot, férficsalafintaságot, mindent. Magam oly nesztelenül ballókáztam onnan, mint aki éretlen dinnyét lopott . . . . . . Oh, ti árva, magányos rideg agglegények 1 NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK tesznek is ki, az ábrándok csalják, von- zák maguk után. Az ember a legkalandosabb ábrándok megvalósulását is reméli és épen ezért nem sajnál tőle fáradtságot. l Több figyelemre^ érdemes méltatni azt a sok próbálkozást, amit az oláhság megtesz tervei érdekében. Mig a magyarság megrendithetetlenségének tudatában és elbizakodottan tudomást sem akar venni az oláhság mozgalmairól, addig azok titokban,1 csendben mindig több és több tért nyernek azon a földön, melyet végül teljesen a magukénak akarnak mondani. Az oláhság. szervezettségével szemben a magyarság teljes szervezett- lensége áll e dolgokban. Az oláhnak háta megett áll a nemzetiségi bank, mely pénzeli, hogy megvegye magának a haza földjét, de az a bank; mely azért adna a magyarnak pénzt, hogy megtarthassa a földjét, még nincsi sehol. Az oláhok a legreálisabb oldalán fogták meg a kérdést. Akié a föld, azé az ország. Ap- ránkint szerzik el a földet, melyről végül méltatlankodva hirdetik, hogy ott ők voltak az őslakók, a magyarok pedig elnyomják őket. Ilyenformán alakult ki az a nagy jog is, melynek alapján Románia a maga Macedóniájának akarja tekinteni Erdélyt. Ez az a bizonyos ősi jog, hogy ki volt itt elébb. Ez #z a bizonyos történelmi kérdés, melynek érdekében még okmány-régiségeket s§m átallották hamisítani annak idején a [romániai tudósok, hogy kimutassák, hogy Erdély földjén már a magyarok bejövetele előtt laktak oláhok. Viszont magyar részről, nem hamisított iratokból, kimutatták, hogy egy olasz pap, ki a hoqfqglalás után körülbelül 150 évvel a Maros mentén utazott be Erdélybe, útleírásában sehol sem említ olyan népet, mely oláhnak lehetne nevezhető, noha a Maros mentén most a legtömegesebben laknak oláhok. Mindamellett, hogy igy áll a „honfoglalás“ kérdése, Románia a legkomolyabban igényt tart Erdélyre, amivel szemben mi nem tehetünk egyebet, minthogy nem hagyjuk magunkat eltépetni. Azaz nem hagynók, ha nem hagynók, de bizony jelenleg úgy teszünk, mintha hagynók. Ha ez az álláspontunk csak ideig- óráig való elnézés vdlna, akkor már itt volna az ideje, hogy közbekiáltsunk. Ha Románia baráti jóindulatában még hittünk volna, itt lenne az ideje, hogy belőle kiábránduljunk. Észre kell végre vennünk, hogy sok Volt tőlünk a jóhiszeműségből. ‘ Mi a legkisebb tiltakozás nélkül nézzük, hogy a hazai oláhság bent a mi országunkban országot alkotni szervezkedik, hogy mindenben velünk szembehelyezkedik és egy idegen ország lakóival együtt gyülésezik és agitál ellenünk. Elnézzük, hogy oláh;, kultur-egyletet, lapot tartsanak fenn, melyek utján nem győzik eleget gyalázni a magyarságot és nem győzik eléggé világgá kürtölni az ő nagy „einyomásuk“-at. Á magyarellenes agitáció hullámai már hozzánk is elértek, csak észre kell venni őket. Nem is szólunk már a kis- majtényi botrányról. A múlt hónapban Nagymadarászon tartott a nagy oláh kul- tur-egylet, az Astra, nagy „irodalmi ünnepélyt“, népgyülés keretében. Irodalmi ünnepély Nagymadarászon! Úgy jön, hogy az ember nevessen egyet, olyan jóizü dolog. Vajon hogy is tárgyalhatott a nagymadarászi népgyülés irodalmi kérdéseket? E hó 16—18-ig meg a besz- terczei oláh templomban beszélte meg vagy 150 pópa „a kolera elleni védekezés mikéntjeit.“ Nagyszerű okok az óriási összejövetelek megmagyarázására. És az a legjobb, hogy mi elhisszük. Mert ha a hatóság nem engedélyezné a gyűléseket, világgá kürtölnék, hogy Magyarországon nem szabad „a kolera ellen védekezni“ és nem szabad az irodalommal foglalkozni. És mi, ha gyanakszunk is egy kicsit, nem merjük róluk egész határozottan azt a gonoszságot feltenni, hogy a haza ellen forralnak terveket. A gyűléseket, melyek az oláhság öntudatát ápolják és erősitik, mindenütt kiséri a pénz is. Az uj területeken, hol az oláhság teret akar foglalni, feltétlenül alakul egy pénzintézet, valamelyes ,,-ána“ végzetü névvel. Ez már jelzi a biztos veszélyt, hogy ott lesz valami. Jönnek az oláh banktisztviselők, jön rögtön az ügyvéd, jön az orvos és megkezdődik a szervezkedés. Mig kevesebben vannak, még próbálgatnak a magyarokból is megélni, de amint előnyösebbnek látszik a köpenyegforditás, rögtön a túlzókhoz csapnak s abból csinálnak üzletet, hogy nagy oláhok. Ott, ahol addig békésen éltek oláhok és magyarok, megbomlik az egyetértés, mert az oláh ember fel- világosittatik, hogy ő más valami, mint a másik és ha nem megy az oláh bankba, az oláh ügyvédhez meg az oláh orvoshoz, akkor el van nyomva, kiszolgáltatja magát a magyaroknak, amiből nagy bajok lesznek. Voltaképen ilyen anyagi okai vannak a nemzetiségi izgatásoknak s végeredménye az állam épületének megbontása. Itt van továbbá szomszédunknak, Romániának a magatartása. Egészen a most lezajlott Balkán háborúkig azt hittük, hogy jóakaró szomszédunk, aki érzelmileg és politikai elvei szerint a mi szövetségünkhöz tartozik, aki talán úgy, amint vezető emberei többször ki is fejezték, valóban kárhoztatja „hegyentuli“ (erdélyi) testvéreinek örökös rakoncátlankodását. S ime a balkáni kavarodásban kipattant, hogy szövetséges társat mutató szomszédunk akármelyik percben kész volna ellenünk támadni, ha ereje volna hozzá. Félremagyarázhatatlanul jellemzi Romániának ellenünk való hangulatát az a bizalmas romániai tudósítás, hogy ott a hivatalos rendelkezések keretein kívül azt a hiedelmet terjesztették el a katonaság és a nép sorai között, hogy a mozgósítás voltaképen Magyar- ország ellen történik, csak elébb eljárnak Bulgária ellen s akkor ránk kerül a sor. Hogy a fogás milyen jó volt, mutatja az önkéntes jelentkezők nagy száma, akik örömmel vállalkoztak erre a kis stiklire. Nem szabad elfeledkeznünk azokról az erőszakosságokról sem, amiket a romániai hatóságok, meg az indulataival felszabadult nép a köztük lakó magyar testvéreinkkel szemben elkövettek. Minden újságolvasó ember értesült annak idején azokról. Itt csak azt említjük meg, hogy ilyenek a köztünk lakó oláhokkal semmi esetre sem történtek volna meg egy mozgósítás esetén. Mint ahogy béke idején sem szenvednek tizedrész annyi
