Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-08-23 / 34. szám
34. szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal tel teljes szigorúsággal, ha hiba vagy mulasztás terheli. Öröm olvasni a pesti intézetek cserkészcsapatainak működéséről szóló jelentéseket. Hogy igyekeztek, buzgólkodtak a gyerekek, hogy méltó bajtársai legyenek angol kollégáiknak, akiket már az egész világ szeretete, csodálata vesz körül. A józan angolok példája mindenkor követésre méltó példa; nem bolondos regényeket, pityergő költeményeket nyomnak a fejlődő gyerek kezébe, hanem a hosszú cserkészbotot. Az ezerarcú természetet, állatait, növényeit nem könyvből, a holt betűkből, hanem közvetlen közelrül, szemtől szembe ösmeri meg a cserkészfiu. Embertársait, erényeiket, hibáikat sem kérdésekre felelni nem tudó könyv ismerteti meg vele; a társaival való folytonos együttlét az emberi természeteknek, karaktereknek, lelkieteknek legkülönfélébb típusait állítja eléje gyakorlati okulásul. Az együttérzés, a kölcsönös segítés magasztos elve is korán gyökeret ver a minden jóra hajlandó cserkészgyerek szivében. A legkülönfélébb helyzetekben, a legváltozatosabb körülmények között kell tudnia magát feltalálni, ügyesen intézkedni, cselekedni, gyorsan gondolkodni, tervezni, spekulálni, hamar határozni, bátran szembe nézni az esetleges veszéllyel: oly iskola, amely méltó módon készíti elő a gyereket az élet igazi küzdelmeire. A cserkészmozgalomnak már nálunk is egész irodalma van. Akik az ifjúság érdekeit szivükön viselik, vegyék maguknak azt a köz javára busásan kamatozó fáradságot, hogy megismerkedjenek ennek az intézménynek szervezetével s igyekezzenek ezt nálunk is meghonosítani. Mindnyájunk hálájára érdemes munkát végeznének, ha a főgimnázium és a polgári iskola kebelében már a reánk következő iskolai év folyamán sikerülne megalakitaniok fiaink cserkészcsapatát. A gyerekek szives örömest veszik kezükbe a cserkészbotot, szívesen esküsznek föl a cserkészzászlóra, csak szervezni kell a mozgalmat. Sőt a helybeli főgimnáziumnak egy pár természetei szerető növendéke már alakított is cserkészcsapatot még a múlt iskolai év folyamán. A hajlandóság megvan a gyerekek közt, csak a szérvező hiányzik. Igénytelen sorainkat reménységgel ajánljuk a főgimnázium és a polgári iskola vezetőségének szives figyelmébe. A Lövöldékért az egyedüli alkalmatos terület városunkban, ahol törekvő footbailistáink gyakorolhatják magukat s versenyeiket megtarthatják. Annyi jóindulatot mindenesetre megérdemelnek igazán tevékeny footballozó ifjaink, hogy legalább annyira igyekezzünk segítségükre lenni, hogy ha van alkalmas területünk, azt ne vonjuk meg tőlük. Már pedig, amint halljuk, a Lövöldekertnek a foot- ballisták által való használata ellen bizonyos oldalról már hangok emelkedtek; ezt nem lehet szó nélkül hagyni. Ha a Sport és Lövészegylet az eddigi példákat, a nagykárolyi sportegyletek mintáját követve, buzgó semmitevésben papíron tengetné életét s csak hébe-hóba hallanánk róla, akkor sem dicséretre méltó dolgokat, akkor bizonyára mindenki azon bölcselkednék, hogy miért nem tud nálunk semmiféle sportegylet felvirágozni, munkára kapni. Mindenki csodálkoznék a próbálkozás belsikerén, mint ahogy volt is már alkalmunk bőven ilyen csodálkozásokat hallani. S ime most itt van egy igyekvő, igazán munkás sportegyletünk, amely rövid fennállása alatt ismételten becsületet szerzett városunknak s — nemcsak hogy nem törődünk vele, nemcsak hogy nem részesítjük megfelelő támogatásban még csak olyan módon sem, hogy elmenvén a versenyekre, magunknak élvezetet szerezvén egyúttal az egyesület fennállását, megmaradását a magunk pár fillérjével is igyekeznénk biztosítani, hanem még annyira sem nyújtunk nekik segédkezet, hogy megfelelő helyen nyugodtan gyakorolhassák magukat. Ha idegenekről volna szó, még hagyján. De hisz a saját fiaink sportolása, testi fejlődése van szóban, róluk csak illenék gondoskodni. Mikor a Lövöldekertet bérbeadta a város, nem volt nálunk olyan sportegylet, amely a Lövöldekertet akarta volna igénybe venni. A szerződésben ilyen formán nem is lehet olyan pont, amely olyan értelemben intézkednék, hogy a Lövöldékért területét ez vagy az a sportegylet ingyen használhatja. Sportoló ifjaink ily módon csak a bérlő jóindulatába vethetik bizalmukat, hogy talán csak nem zavarja el őket a pályáról. Előfordul már most az az eset, hogy a Sportegylet beléptidijas versenyt akar tartani, mint ahogy már tartott is. A bérlő ilyenkor arra az álláspontra helyezkedhetik s amint halljuk, helyezkedett is, hogy beléptidijak szedését nem engedi meg, amennyiben ily módon elesnék rendes vendégeitől, akik nem kiváncsiak a footballosok ügyeskedéseire, nekik csak egy félliter bor kell, azért pedig nem fizetnek még külön ántrét is. Azonnal nyilvánvaló, hogy ezt a kérdést valamilyen módon rendezni kell. Nem lehet megtűrni a mai szégyenletes állapotot, hogy footbailistáink esetről-esetre külön tárgyalgas- sanak a bérlővel s esetről-esetre igyekezzenek őt kapacitálgatni. A városnak erkölcsi kötelessége, hogy sportolni vágyó fiai számára területet biztosítson, ha van ilyen területe. Valamilyen végérvényes megállapodásra kell jutni a mostani bérlővel ebben az ügyben, — Természetesen hazudott. A csengettyű fölött egy keskeny tükör lógott a falon. — Föltápászkodtam az ágyamból, ő átkarolt s vissza akart tartani. Bár elgyengültem, mégis erősebb voltam nála. Kiragadtam magam a karjaiból, a tükörhöz vánszorgottain és — megláttam magamat! Itt megállt. Nem tudtam, mit mondjak: vannak pillanatok, mikor a szó semmit sem tud kifejezni. Kinyújtottam a kezemet s a sötétben az övét kerestem. Ő megragadta, forrón megszorította és lelke mélyéből fölzokogott. Néhány percig nem tudott beszélni, én sem, azután összeszedte magát — Azt hiszem, ez minden — folytatta. — A levelet eltéptem. Ilyen arccal nem térhettem vissza hozzá! És az igazat sem voltam képes megírni neki. Kirepültem az életből. Ezre- dem hazament, én itt maradtam. Pénzemet más név alatt ideutaltattam, megvettem ezt a kis farmot s itt élek, amig értem nem jön a halál . . . — Ez a történetem, köszönöm, hogy meghallgattam. — És a bajtársa? — kérdeztem. — Fölgyógyult és hazament. Ennyit tudok róla. Talán feleségül is vettte őt. Talán hűséges férje már neki. Ez fáj! A sok év után is hogy fáj! Újra csönd lett. Hallgattunk. Gondolkoztam. Azután megtöltötte a pipámat és gyufát gyújtottam. Lángjánál láttam az arcát, mely az enyémbe bámult s most jobban meg mertem nézni, mint mikor először láttam. Engemet nézett, de gondolata másutt járt. Én ráismertem! A torzonborz szakálla dacára, ráismertem. Ő nem ismert engem, mert kis fiú voltam, mikor elment . . . Fölálltam és igy szóltam: — Szeretnék lefeküdni — mondtam, mert még sok gondolkozni valóm volt. Mondtam már, hogy ismertem őt. De ismertem a leányt is. Itt utazott Afrikában és különös véletlen folytán ép Bloemfonteinben tartózkodott. Vájjon igazán véletlen volt-e ? És véletlen volt-e az, hogy Lyston Jack házába vetődtem ? Nem, ez a sors keze volt. Megmondjam-e Elisenek vagy sem, — ez volt a nagy kérdés. Ha megteszem, talán rontok vele. De Elise nem ment férjhez s talán őmiatta jött Afrikába? Addig gondolkoztam, mig az egyetlen döntő eredményhez jutottam : megmondom Eli- sének, azután ő határozottan . . . Egész éjjel alig aludtam. Amikor másnap a reggelit elfogyasztottuk, két ponny állt a sátor előtt s egy néger, aki az utat volt mutatandó Bloemfootein felé. — Isten önnel! — szorítottuk meg melegen egymás kezét. Bloemfontein jó néhány mértföldnyire volt s már késő este volt, mire beértünk. Mondtam a négernek, hogy várjon reggelig, akkor induljon csak vissza. Megmosakodtam, átöltöztem és a Johnston-szállóba mentem, ahol Elise lakott. — Kérdezze meg Miss Ransomet, hogy fogad-e? — szóltam a portáshoz. — Miss Ransome elutazott, uram, — hangzott a felelet. — Elutazott? — kérdeztem megdöbbenve. — Mikor? — Ma este, uram. Azt hiszem, arcomon észrevette a megdöbbenést, mert gyorsan hozzátette: — Az esti vonattal utazik. Azt hiszem, vissza Angliába. Sietve kikaptam zsebemből az órámat. 7 óra 30 perc volt. Tudtam, hogy a vonat 7.45- kor indul s az állomás jó mérföldnyire van. Megfordultam s ügyet sem vetve fájós bokámra, a poros utcán szaladni kezdtem. Jól imádkoztam, a vonat késett egy-két percet s mikor a pályaudvarra értem már ép indulni készült. Végigrohantam a kocsik mellett s egyszerre az egyik ablakon meglátta Ransome Elise arcát. — Nagyon kedves öntől, hogy kijött és — kezdte. : Modern ruhafestés: V#ÍÍtíÍÍAT* Pál Legszebb ruhatisztitás bármily divatszinre. Itíljldjvl * dl Vegyileg száraz utón! Nagykároly, Széchenyi-utca 34. sz., a róm. kath. elemi fiúiskola mellett.
