Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-08-23 / 34. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 34-ik szám. A füstös fővárosi levegőben, szűk lakásban, szűk udvaron, gyeptől mentes utcán élő fővárosi cserkészfiu erőmmel várja a legkisebb szünetet is, nem azért, vagy legalább is nem elsősorban azért, amiért a mi diákunk, hogy akkor „nincs iskola“, hanem mert ismét alkalma lesz arra, hogy társaival együtt az erdőbe, mezőre vonuljon ki, ahol neki való környezetben, friss levegőn, kellemesen szórakozva, játszva, edzi testét, nemesíti kedélyét. De a kis városokban is majdnem ugyanazzal az esettel állunk szemben. Hány gyerek van csak nálunk is, különösen a szorgalmasabbja, a jobb diákok közt — (akik nem is gondolnak arra, hogy a test nevelése époly törődésre érdemes, mint a léleké) — hány van mondom, ezek közt olyan aki játék délutánok kivételével még csak a Lövöldekertben vagy a Somosban sem volt, nem hogy messzebb „merészkedett“ volna, hosszabb kirándulásra. Mennyi az otthon ülő gyerek nálunk is! Aki pedig nem ül otthon, az se a mezőre, az erdőbe megy, hanem a városban flangéroz, ösz- sze-vissza, jól kipucolván sevró cipőjét s jobb ügyre méltó buzgósággal kötvén meg önkötő divatos nyakkendőjét. Nálunk sem volna felesleges úgy a főgimnázium, mint a polgári iskola kebelében cserkészcsapatot alakítani. Nem szabad azt mondani, hogy a mi iskoláink tanulói nagyobbrészt falusi meg Gózsony-utcai gyerekekből kerülvén ki, felesleges dolog őket annyira a szabad levegőre vinni, hisz állandóan szabad levegőn tartózkodnak. A dolog nem egészen igy van. Mikor még — pár évtizeddel ezelőtt — a torna nem volt kötelező tantárgy, a vidéki fiskolák a a kultuszminisztérium érdeklődésére sorban azt válaszolták, hogy felesleges dolog a vidéki iskolákban a tornatanitást rendszeresíteni, hisz a tanulók nagy része faluról kerül be a gimnáziumba, ezeknek pedig otthon aratáskor, csépléskor bő alkalmuk van a „tornázásra“. Szerencse nem ez az érvelés győzött, hanem a hozzáértők belátása, akik a falusi gyerekek kényszerű „tornáját“ nem tartották egészen kielégítőnek. De meg aztán nem csak falusi gyerekek járnak az iskolába. Elég az hozzá, hogy a torna kötelező tantárgy lett olyan helyeken is, ahol a gyerekek aratáskor, csépléskor tényleg „tornáznak“ egy kicsit. S bizony ma már a tornára fordított időt még ilyen helyeken is nagyon keveseljük. Mindinkább belátjuk, hogy a gyerekek testi nevelése még mindig nem kielégítő. Az „ép testben ép lélek“ elvét sokáig csak citálgattuk, még hozzá latinul, hogy szebben hangozzék, de édes keveset tettünk ennek az elvnek az irányában. Ma már inkább magyarul mondjuk, talán nem is olyan sokszor, s kezdjük belátni, hogy nem elég csak „citálni“ a klasszikusokból, hanem követni is kell görögöket meg rómaiakat a testnevelés terén, szóval cselekedni is kell, ha azt akarjuk, hogy tesfileg is fejlett polgárokat neveljünk, akik aztán megbirják a mai kor követelte megfeszített szellemi munkát. Amint a tornával szemben nem volt semmi értelme a falusi gyerekekre, a falura való hivatkozásnak, a cserkészettel szemben sem lehet mindjárt azzal az elutasító kézmozdulattal állást foglalni, amelyre oiy könnyen áll kezünk. Városi gyerekeink testi nevelése egyáltalán nem kielégítő, a faluról a városba cseppent gyerek a városbari csak visszafejlődik ; az iskolai év folyamán szóval igen hasznos szolgálatokat tenne a testnevelés körül a diákok kiránduló csapatának, a cserkészfiuk -csapatának szervezése. A vakációban aztán tovább folytatnák a megkezdett munkát maguk a gyerekek. Csapatokba verődve városon, falun, esetleg két-három szomszédos falu diáksága együtt, erdőt, mezőt jókedvvel, egymás boldogságában, jókedvében is gyönyörködve járnának be. Szervezetlenül, irányítás nélkül is megteszik ezt a diákok, de csak nagy ritkán, másodszor pedig: egész más az, ha tanulta a gyerek a kirándulás nemes pontját. Mert bizony ezt is tanulni kell. Egy- egy kiránduláson annyi mindenre kell ügyelni, hogy igazán szórakoztató, igazán hasznos és veszélytelen legyen, hogy mindazt a gyerek magától mégsem tudhatja olyan jól, mintha rendszeres kiképzést nyer benne. A cserkészfiu pedig rendszeres kiképzést nyer a sátorütés, sütés, főzés, elsősegélynyújtás stb. körül, célszerű szabályokat tanul a kirándulás egész menetére nézve, megtanulja az erdőn, mezőn gyakorolható sportokat stb. De másfelől a cserkészcsapat egyúttal erkölcsi testületet is alkot. A tagoknak egymással s embertársaikkal szemben szigorúan meghatározott kötelességeik vannak. A régi „lovagi“ erények gyakorlására, felebarátainak segítésére, udvariasságra, mértékletes életmódra, testi és szellemi erőinek a köz javára való okszerű, gondos fejlesztésére, sok minden jóra, erkölcsösre és hasznosra tesz szigorú fogadalmat a gyerekember, mikor cserkészfiuvá ütik. Társainak ellenőrzése alatt áll, ezek gondoskodnak róla, hogy a fogadalom ne csak puszta szó maradjon; ők Ítélkeznek felette szeretet— Nem is értem egészen — feleltem. — Önnek nem kell itt maradnia. Nincs idekötve. Nyelvemet szerettem volna leharapni, amikor ezt kimondtam és székének recsegését hallottam. Eszembe jutott, amit a sötétbe elfelejtettem. Erőltetve nevetett, — Azt hiszi, az arcom megengedi, hogy emberek közé menjek? szólt keserűen. — Bocsásson meg, — feleltem erre nem gondoltam. — Nem, nementegesse magát. Higyje el, nagyon örülök neki, hogy dacára hogy látott : egy pillanatra eltudta ezt felejteni . . . Nem feleltem. Nem volt mit mondanom. Hirtelen felkölt és leverte pipájáról a hamut. — Ön angol s nem fogja untatni a történetem. Nem hosszú, de eddig még senkinek sem mondtam el. De ön annyira rokonszenves . . . — 'Kérem, mondja el. — Nem vett részt ön véletlenül a délafrikai hadjáratban? Nem, azt hiszem akkor még nagyon fiatal volt. Én végig küzdöttem. Az angol önkéntes csapatban szolgáltam. Nem hiszem, hogy valaki megsiratott volna odahaza, de mégis — talán ő! Mindig van egy „ő“ valahol, ugy-e? Hozzá hasonló azonban nem volt senki. Bronzvörös haja volt és olyan, de olyan szép . . . Itt elhalgatott, majd igy folytatta: — Minden alkalommal irtani neki, ha pihenőhöz vagy papiroshoz jutottam. És ő is irt nekem mindig. Óh hogy vártam ezeket a leveleket ! És hogy várom őket most is! — Előrenyomultunk, harcoltunk és váltakozó szerencsével üldöztük a búrokat. Egy nap, amikor pihenő volt, újra irtain neki és megkérdeztem feleségem lenne-e? — Azután tovább mentünk és belekezd- tünk az utolsó harcba. Három hét múlva — írtam neki — otthon leszünk. — Azt is kell rriondanom önnek, hogy volt az ezredben egy másik fiú, aki szintén imádta őt. Tudtam ezt és oh, mennyire gyűlöltem érte! — Nos, egy reggel hajnalba indultunk útra. Emlékezem, amint egy szőlőhegyen kapaszkodtunk fel, amikor egyszerre a burok puskatüze fogadott. — A csata, mely kifejlődött, csak olyan volt, mint a többi, de az eredmény reám nézve nagyon is más. A végén vissza vetettek, amikor azonban újra előnyomultunk, láttam hogy a másik szerelmes pajtás megsebesültén fekszik a földön. Először az a gondolatom támadt, hogy otthagyom elpusztulni, akkor egy versenytárssal kevesebb. Más nem mehetet segítségére, mert csak én láttam őt. ez nem méltó angol férfihez. Nem, nem lehetek a gyilkosa. . — Amennyire tudtam, rejtőzve feléje kúsztam s bár körülettem sivitottak a golyók, el kellett, hogy jussak hozzá . . . — ügy láttam, nem mély a sebe, a lábát érte egy golyó. Ép fölakartam segíteni őt amikor . . . — Semmi kétség, hogy egy gránát volt, azonban akkor nem tudtam. Egy pillanatra úgy láttam, hogy a lángok csapnak fel körülöttem, a sistergő, lobogó láng az arcomba csapot — elvesztettem eszméletemet . . . — Amikor eszméletre tértem, már a kórházba voltam. A szemem világát valahogy megmentették, de csak hetek múlva vették le róla a kötést. Az arcom azonban azután is pólyába maradt. Pólyában volt akkor is, a mikor az ő levele megjött — az a levél, melyben megírta, hogy szeret s a feleségem lesz. — Tollat, papirost kértem és Írtam neki. Amikor a levelet már leragasztottam valami gondolkodóba ejtett — milyen lehet az arcom ? Kedves testvér! szóltam az ápolónőhöz, mondja meg nekem az igazat. Levelet kaptom tőle, hogy szeret, a feleségem lesz — kérem, mondja mag igazán, nagyon csúnya az arcom. — Nem felelt. —- Adjon egy tükröt, kérem. — Ilyen dolgokat nem tartunk itt, — mondta. Azonban azonnal észbe kaptam, hogy Iskolai uj és ócska könyvek az összes vidéki és debreceni iskolák részére kaphatók könyv-, zenemű- és papirkereskedésében Piac-utca 8. (Kereskedelmi akadémia épületében.) I Telefon: 296. szám. | CSÁTHY FERENCZ | Alapittatott: 1805. évben. |
