Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-08-16 / 33. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 33-ik szám. egymást, ha egymás mellé kerülnek; a növények is egymás elő! szívják el a táplálékot, az állatok egymást falják föl. Csak hogy éppen méltó befejezést nyer a sor, mikor a szerb ember lelövi a bolgár embert. Volt idő, amikor meg is ette. Köszönje meg a bolgár ember, hogy gulyáshust nem csinál belőle a győzelmes szervián. Ha türelmes olvasóim talán reményem ellenére egész eddig követte pennám lassú cikkázását, próbálja elhinni nekem, hogy egész komolyan igyekeztem beszélni, amikor azt mondtam, hogy annak a háromezer falábnak a kopogása hozzátartozik az élet zenéjéhez, hogy semmi köze sincs semmiféle gyászindulóhoz. Tessék megpróbálni felemelkedni a lembergi rabbi bölcsességének magasságáig, ahol az ember a levés és nemlevés két puszta tényévé zsugorodik össze, és bizonyára semmi természet rendjén kívül valót sem méitóztatik találni a háromezer mankó kopogásában. Mig azonban az önző értelem felül tud emelkedni a falábas hősök nyomorúságán s megállapítja, hogy semmi sem történt ebben az esetben sem a természet törvényeink ellenére, az együttérző szív részvéttel áll meg a háromezer man- kós harcos szomorú csapata előtt. Ez a részvét azonban megint nem elegendő arra, hogy ezen a téren bármiféle változás essék, hogy a jövőben esetleg ne öljék, gyilkolják egymást az emberek. Ez a részvét tulajdonképen csak elismerés, helyeslés. Elismerése a hősök önfeláldozásának, helyeslése s halálmegvetésüknek. Inkább biztatás van tehát még a részvét könnyeiben is a további öldöklésre. Nincs semmi, de semmi reményünk sem arra, hogy a béke angyala egy gyönyörű békekötés után végérvényes nyugalomba vonulván más foglalkozás után néz. Háború és béke szakadatlan láncolata az élet, puskák ropogására falábak kopogása következik időtlen időkig . . . „Szótan vadunt!“ Apró gyerekek selypítő kérését terjesztjük ebben a pár sorban azok elé a bizonyos illetékes körök elé, amelyeknek kötelessége, hogy ezt a kérést már csak azért se hagyják teljesítetlenül, mert azokról van szó benne, akikre mindnyájan szerető reménykedéssel tekintünk. Az ő gyenge szavú kérésüket adja u. i. vissza reszonáló szivünk mikrofonja, mikor a helybeli kisdedóvó fejlesztése érdekében emeljük fel szavunkat. Kisdedóvónk szűknek bizonyult az örvendetes módon szaporodó gyereksereg számára. Arról pedig gondoskodnunk kell, hogy az apróságok ne maradjanak dedó nélkül, a melyre lelkecskéjük szeretettel teljes formálására oly szükségük van. A város igen nagy áldozatot hozott a kisdedóvó államosítása alkalmával, a kincstár feladata volna már most, hogy az idők folyamán szükségessé vált fejlesztésről gondoskodjék. A mostani viszonyok mellett u. i. csak korlátolt számú gyerek részesülhet a dedó áldásaiban. A többi gyerek minden ok nélkül el van zárva attól, hogy már kezdettől fogva célirányosan pallérozzák fejlődő lelkét, értelmét. Nem kell sokat magyarázgatnunk ma már senkinek sem, hogy a gyermeknevelés nehéz munkájában milyen fontos feladata van a kisdedóvóknak. Tudjuk azt ma már mindnyájan, a szülők igyekeznek is gyerekeiket beíratni a dedóba, ahol az apróságok nekik való környezetben, nekik való játék közben, nekik való ismeretekre tesznek szert. Különösen hangsúlyozzuk, hogy „nekik való“, mert bizony a legtöbb szülő vagy nem tudja, hogy nevelje apró gyerekét, hogy fejlessze ébredező értelmét, hogy szoktassa jóra hajlandóságait, vagy pedig nincs abban a helyzetben, hogy gyerekével egyáltalán törődjön, ügy nő fel a gyerek iskola- köteles korig, mint fü a réten. Zsenge leikecskéjét nincs ki óvja a széltől, portól. Már pedig kezdettől fogva kell határozott, céltudatos munkával alkalmassá fejlesztgetni a csöpp jószágot arra, hogy majd az életben megállhassa a — sarat. Csúnya szájú cselédek, legjobb esetben a gyerekekkel csak kényszerűségből, kelletlenül ugy-ahogy törődő bonnok egyáltalán nem megfelelő „nevelésére“ van bízva a kis csemete abban a korban, amely pedig a legfogékonyabb minden jó, de egyúttal minden rósz iránt is. Igazán csodálatos az a nemtörődömség, amellyel a legszebb reményű korban „nevelődik“ a jövő nemzedék. Mivel azonnal nem látszik meg nemtörődésük eredménye, nem is gondolunk vele. A Hancsa meg a Flóri „neveli“ a család szeme- fényét, legjobb esetben a Grete Oberbmüller aus Dresden. Kissé talán igazságtalanok is vagyunk a Grétékkel szembnn, mert akad köztük sok, aki szerető gonddal neveli a rábízott apróságokat de azért mégis csak más az, ha szakszerű, hozzáértő nevelésbnn részesül a gyerek már kezdettől fogva. Maga korabeli gyerekekkel együtt nevelkedvén, már kezdettői fogva érezni fogja, hogy nem ő maga van a világon, hogy mások is akarnak játszani a homokban, s megszokja elismerni, hogy másoknak erre éppoly joguk van, mint neki. Megtanulja, hogy ö társas lény. Felbecsülhetetlen haszon ez, nagyjelentőségű dolog, amelyet nagyobb figyelemben kellene részesítenünk, mint eddig történt. Meg kell mindent tennünk abban az irányban, hogy gyerekeink mindnyájan részesülhesA sötét hir lassan terjedt el a városban. Az emberek suttogva beszéltek róla egymásnak, mint valami hihetetlen szörnyűségről, amit maguk előtt is szeretnének eltitkolni. Én még kicsi gimnázista gyerek voltam akkor; de már tudtam, vagy tán inkább csak a szivemmel éreztem, mi volt a magyar szabadságharc és mi volt abban a honvéd. Mikor először hallottam a rémes esetről, hideg borzongás futott végig az egész testemen. Aznap éjjel nem tudtam aludni. Másnap kilelt a hideg. A bűntettekről még zavaros fogalmaim voltak; de az a hit erősödött meg bennem, hogy ennél nagyobb bűntett még sohasem fordult elő a földön és hogy akik elkövették, azok a világ legnagyobb gonosztevői. így kellett lenni. Máskülönben a nagyapám, az a szent öreg, mikor a rablógyilkosság hírét meghozták a házunkhoz, miért tördelte volna a kezét és miért kiáltott volna föl: „Istenem! Hát ilyent is meg kellett érnem !“ A gyermeklélek azonban hamar napirendre tért a véres eset fölött. Annál könnyebben, mert a felnőttek is ugyanazt tették. Pár hét után már senki sem beszélt róla. Minek is beszéltek volna olyanról, amit mindenki szeretett volna meg nem történtté tenni. Szívesen ráborították hát a feledés fátyolát. Nem emlékszem, hogy a következő tiz esztendő alatt csak egyszer is hallottam volna róla, vagy hogy a magam emlékezetében föltámadt volna. Végképp elfelejtettem az egész dolgot. A véletlen azonban, amely sokszor jelentős szerepet játszik az ember életében, gondoskodott róla, hogy tiz év múlva eszembe jusson. Erre a célra pedig egy alsótanyai gazdaembert szemelt ki, az Illés bácsit (csak igy neveztük őt otthont mindnyájan), becsületes nevén Tapodi Illést. Ez az ember évek óta járatos volt a házunkhoz a terményei révén, a melyeknek mindig a szinét-javát szállította hozzánk. Ritka hét volt, hogy a két hetivásáros nap közül az egyiken be ne állított volna hozzánk. Mindnyájan szerettük a jóképű, mindig jókedvű öreget. Öregnek mondom, mert túl volt a hatvanon, de jó magabiró, abból a kemény- fáju magyarból való, akinek a nehéz munka sem a kedvét szegni, sem a testi erejét megtörni nem bírta. Én akkoriban már ügyvédbojtár voltam, de még otthon laktam a szülei házban és sokszor elbeszélgettem Illés bácsival, akit ebédre is sűrűn ott fogtunk. Ugylátszik, értettem a nyelvén; mert nagyon megszeretett és egyre invitált, hogy menjek már ki egyszer vele a tanyájára és nézzem meg az ő „szegénységeit. Addig regnált rajtam, amig egyszer csak a markába csaptam és elfogadtam a meghívását. Úgyis már rág vágytam megismerkedni a város külső területével, amelynek addig csak egy kis csücskét ismertem Szatymazon, a neszürjhegyi szőlőnk révén. A tavasz vége felé járt az idő 1859-ben, amikor egy csudaszép májusi napon elindultunk hazulról. Mindjárt ebéd után, hogy lehetőleg még napvilággal érkezzünk meg az Illés bácsi messze tanyájára, amely ott feküdt valahol az alsó határ szélén, kint az Isten háta mögött. Öt-hat órai ut volt az akkor homokos utakon, amennyi idő alatt most az országból is kiszaladhat az ember. A kemény utón hamar kiértünk a szőlők közé, amelyek már akkor is nagy területet foglaltak el. Hanem itt aztán belejutottunk a végtelen homokba. Innentől fogva már csak lépésben haladtunk s volt időm, gyönyörködni a természet színes képeiben. A gyümölcsfák, a hogy emlékezem, már jórészt elvirágzottak de a temérdek akácfa, a magyar népnek ez a kedvelt fája még javában virágzott és én tele tüdővel szívtam be az üde. tiszta levegőt, amely tele volt szállongó illatával s az egész utón végig kisért bennünket. Idáig csak gyönyörködtem a tájék változatos képeiben. A meglepetés a nekem uj világ azután következett, mikor a szőlők közül kiértünk és szemem előtt egyszerre kitágult a szemhatár, megjelent előttem a puszta, az ismeretlen, a meseszerü világ. Mentül tovább haladtunk kifelé, annál ritkábbak lettek a tanyaházak és annál tágasabb, zavartalanabb a síkság, amelynek elmosódó határai köröskörül az ég peremével olvadtak össze. A szivem hanIskolai uj és ócska könyvek az összes vidéki és debreceni iskolák részére kaphatók könyv-, zenemű- és papirkereskedésében CSATHY FERENCZ Piac-utca 8. (Kereskedelmi akadémia épületében.) | Alapittatott: 1805. évben. [ ■- j Telefon: 296. szám. |
