Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-08-02 / 31. szám
31. szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal Városa nemes közönségét Isten oltalmába, magamat Nagyságod s polgártársai rokonszen- vébe ajánlva vagyok Bécsben, 1913. jun. 15-én. hazafias üdvözlettel Miklóssy István s. k., legk. kinev. hajdudorogi püspök. Ami a küldöttséget illeti, erre nézve azt a felvilágosítást adta a polgármester, hogy ő kétszer is kérte már a püspök úrtól a nagykárolyi küldöttség fogadását, választ azonban még nem kapott. Ezek alapján a közgyűlés úgy határozott, hogy „a képviselőtestület a polgármestertől nyert azon felvilágosítás után, hogy a püspök ur Öméltósága kineveztetése alkalmából a város közönsége nevében a polgármester által üdvözöltetett, a képviselőtestület előbbi határozatából kifolyólag pedig a gör. kath. magyar püspökség székhelyének ügyében a memorandum úgy a miniszterelnök, mint a vallás- és közoktatásügyi miniszternek s a hercegprímásnak annak idején küldöttségileg átadatott, a jelen indítványt a napirendről leveszi.“ Elnöklő polgármester indítványára a képviselőtestület elhatározta, hogy Boromissza Tibor püspök urat áldozópapságának 50 éves évfordulója alkalmából üdvözölni fogja. A múzeumok nagyon kevés városban örvendenek valami igen nagy látogatottságnak. Rendesen csak a múzeum „őre“ teszi meg látogatásait a régi limlom között, meg teszi jelentéseit a gyarapodásról és kiselejtezésről s ebben ki is merült a muzeum élete. Senki sem törődik vele, senki sem látogatja, sőt a város legtöbb polgára azt sem tudja, hogy hol van, sőt hogy egyáltalán van. Pedig a múzeumoknak igen nagy népnevelő hatásuk lehetne, ha megfelelő módon érdeklődést tudnának irántuk kelteni. Nemcsak a kisvárosokban van ez igy, az igaz. A benszülött pesti ember sem nagyon látogatja a pesti múzeumokat, ilyesmire inkább csak a felránduló vidéki kapható. Egyik neves írónk Párisban előkelő társaságban dicsérte a párisi Louvre gyönyörű gyűjteményeit s az előkelő társaság csodálkozva hallgata szavait. Senki sem volt közülük a Louvreban. Szóval nemcsak nálunk, a kisvárosokban, nem vesz tudomást a közönség a múzeumokról, hanem még oly városokban sem, hol pedig a muzeum tényleg méltó volna a megtekintésre. Olvasóink közül sokan bizonyára csak ebből a pár sorból tudják meg, hogy nekünk is van múzeumunk. Hogy hol? A megyeházán. Vármegyei muzeum volna a cime, neve, van is benne sok megnézésre méltó tárgy, csakhogy hamarosan össze lehetne számlálni azt a pár embert, aki volt is benne. Többször szóvá tettük már ennek a múzeumnak a dolgát, hogy most ismét beszéltünk róla, azért tesszük, mert alkalom kínálkozik arra, hogy muieumunknak olyan gyűjteményt szerezzünk, amely odavonzaná a látogatókat. Arról van szó, hogy a vallás és közoktatásügyi miniszter egyes vidéki városokban képgyűjteményeket szándékozik letétkép elhelyezni. Nevezetesen azokat a képeket helyezné el a vidéki városokban, amelyeknek a budapesti képtárakban nem tudnak helyet szorítani. A régi és újabb mesterek sok értékes alkotása hányódik a budapesti képtárak raktáraiban mindenkitől eldugva; szerencsés gondolat volt ezeknek a képeknek a vidéki városokban való elhelyezése, mert hisz azok a képek ott a raktárban csak romlásnak vannak kitéve, nem tekintve azt, hogy ily módo i rengeteg érték hever kihasználatlanul. A vidéki közönség esztétikai neveléséhez nagyban hozzá fog járulni ezeknek a képeknek a vidéki múzeumokban való elhelyezése s nekünk is kötelességünk, hogy megtegyük a szükséges lépéseket, hogy városunk is kapjon belőlük. Volt alkalmunk felhívni a vármegyei muzeum vezetőségét arra, hogy ezekből a képekből a mi múzeumunk számára is kérjen s úgy tudjuk, a kérelem már fel is ment az illetékes helyre. Ha múzeumunkban ilyen gyűjteményünk lesz, a város közönsége már csak azért is bizonyára jobban fogja látogatni, mert most bizony alig-alig akad valaki, akinek eszébe jutna bekukkantani különben is értékes múzeumunkba. Az ág.hitv. ev. egyházközség Gr. Károlyi György-téren levő 28. számú BÉRHÁZA ELADÓ. Értekezni lehet az egyház lelkészével ■ ■ Terem-utca 6. szám alatt. ■ ■ & nagykárolyi football-csapat Szatmáron. A nagykárolyi Sport- és Lövész-egyesület f. hó 27-én tartotta revans-mérkőzését a szatmári nyomdászok football-csapatával. — Fiatal sportkedvelőink idegen porondon is megmutatták ügyességüket, nagyot fejlődött technikájukkal állandó fölényben voltak a szatmáriak felett. De a bírók botrányos részlehajlása miatt a mérkőzés eldöntetlenül végződött. — A goal arány 2 : 2. Szatmár kezdi a támadást. De csakhamar a károlyiakhoz kerül a labda, kik gyönyörű passzjátékkal feltartóztathatatlanul nyomulnak a szatmáriak kapuja ellen, s pár pillanat múlva veszélyes lövések érik a kaput. A heves támadás több percig tart; hogy eredményt nem érhetett el, Sulyok biró részrehajlóságának köszönhető, aki a legkedvezőbb helyzeteket minHilda észre sem vette ezt. Teákra, koncéi tekre járt és nem egyszer nála is nagy társaság verődött össze. Dannak — mint tovatűnő álom — jutott néha eszébe az apjától örökölt kis birtok. Milyen tiszta lehet ott a levegő és aranyos a napsugár . . . A tél elmúlt és a tavasz nem hozott gyógyulást. A hivatalban egyre hidegebben bántak vele s egy napon az igazgató magához hivatta s közölte vele, hogy uj reformokat tervez s az ő gyenge munkaerejét nem veheti igénybe. Egy hónap múlva kénytelen a bank kötelékéből elbocsátani. A végzett tehát megfordult. Egy idei fásultan ült az Íróasztalánál, azután eszébe jutott a legfájóbb és felsóhajtott: — Szegény Hilda! Kétségbeesetten indult hazafelé, miközben egyre ezt suttogta: — Mindent megtettem, mindent elkövettem! Felesége — mint rendesen — a pamlagon feküdt és olvasott. Föl sem nézett. Dan a kandallónak támaszkodott és látszott, hogy meg kell erőltetnie magát, hogy beszélni tudjon. — Hilda! — szólt. — Mondanem kell valamit. Haza kell menned a szüléidhez. A lakást kiadjuk. Ők majd gondjukba vesznek egy darabig. — Itt a hangia elakadt. — Hazamenni ? — kérdezte Hitda tágra- nyilt szemmel. — Mire gondolsz? Dán halk hangon folytatta: — Elvesztettem az állásomat, — felelte. — Beteg vegyok — félek, hogy tüdővész . . . — Szent Isten! . . . fakadt ki Hilda. Nem mozdult, csak lassan, nagyon lassan elhalványodott. — Bocsáss meg, hogy ide sodortalak 1 — folytatta Dán elhaló hangon. A bútorok természetesen a tied és — minden. De többet nem tudok ... az életem forog kockán . . . — Dán! — Holnap Darlingtonékhoz magyek. Valami kis munkát talán kapok tőlük. Ez minden, édesem. Bocsáss meg! A pamlaghoz lépett és leült. Tehát megtörtént. Szegény, szegény Hilda! Hilda szótlanul ült és a menyezetet bámulta. Arcának minden színe eltűnt* Dan a térdére könyökölt és kezébe temette arcát. Ebben a percben hangok ütötték meg a fülét, amelyek csókokba és zokogásba fúltak. Két kar ölelte át kétségbeesett szorítással. — Oh, Dán — zokogta Hilda, — oh Dán ! Dán szomnruan nézett rá. Kétségbeesés helyett azonban az asszony könyes arcából két boldogan égő szempár ragyogott ki. Sirt és mosolygott egyszerre. — Nem látod? Boldog vagyok, Dán boldog! És az igazi boldogság most vár reánk ! Boldog vagyok, hogy beteg vagy, mert én ápolhatlak . . . Amikor a feleséged lettem, nem ezt akartam, Dán! Mindig annak örültem, hogy szegények leszünk! Untam ezt az életet! Főzni akartam, nem engedtél. Amikor hazajöttél, nem engedted, hogy a papucsodat kikészítsem és segítsek neked; úgy bántál velem, mint egy nagy bábával és — — Szent Isten; — szólt halkan Dán. Hilda pedig tovább sírta nevetőn: — Én nem akartam az előkelő nőt játszani, édesem! Szegény szerettem volna lenni, segíteni néked, dolgozni veled! Azt akartam hogy — A hangja kitörő zokogásba fuladt. Dán resszketve simította végig a haját. Valami fény szökött Dán arcába — a megjutalmazott szerelem fénye. — Az a kis birtokunk — kezdte dadogni. — Oda megyünk . . . szólt Hilda és szintén reszketett az ura karjai közt. Majd felderült az arca: — Te és én, Dán és minden rendbe jön. Én fogok főzni. És te meggyógyulsz — Fehér főkötös szobaleány halkan jelentette, hogy tálalva van. — Ugy-e, ott boldogok leszünk, édesem ? — szólt Hilda, miközben felállt és könyes arcát megtörölte. Dán megcsókolta. Nem mert megszólalni .. . Kéz a kézben, egymáshoz simulva mentek az ebédlőbe . . . : Gallérok gőzmosása:UáítAlAV* Dál Kézimunkák,glassé keztyiik, tflkőrfénnyel hófehérre ■MJ Ivjvl m ül Bútorok, szőnyegek tisztítása. Nagykároly, Széchenyi-utca 34. sz., a róm. kath. elemi fiúiskola mellett.
