Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-07-19 / 29. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 28-ik szám. telhető, a jelenség módosítható, jobban megfigyelhető. Természetes aztán, hogy mivel a történeti események sokkal többrendüek, komplikáltabbak és összebogozottabbak, mint pl. a fizikai jelenségek s,a kísérlet nem alkalmazható, az események magyarázatára felvett okok nagyon önkényesek lesznek. És tényleg a történeti események magyarázatára a legkülönfélébb ható okokat sütötték ki. Egyik-másik magyarázat aztán „szépségével“ különösen kitűnvén, annyira befészkelte magát a köztudatba, hogy kiirtása szinte lehetetlen. Milyen szép magyarázat pl. az, hogy a „nemzet géniusza“ irányítja a nemzet történetét! Evvel mindent meg lehet magyarázni. A géniusz igy, a géniusz úgy, a géniusz miatt van minden; hogy mi az a „nemzeti géniusz“, avval nem kell sokat törődni. Úgy látszik, hogy az egész Balkán- háborúnak annyi haszna lesz csak ránk nézve, hogy tanuini fogunk egy kis történetfilozófiát. Megtanuljuk, hogy mi is hozza hát létre azokat a bizonyos cikk- cakkokat, a „nemzeti géniusz“-e vagy valami más. Mert most csodálatosképen egész nyíltan beszélt mindenki. Nem mondták, hogy a „kultúra terjesztése“ miatt harcolnak, amint azt az olaszok hirdették a tripoliszi háború idején. Természetesen itt sem maradhatott el teljesen az okok leplezni akarása: itt is az volt a jelszó kezdetben, hogy „a keresztény testvérekért“ folyik a háború. Akadtak, akik elhitték; kijózanitólag csak az hatott, hogy ép Magyarország fogott nagyon a muzulmánok mellett: ez már nem nagyon „stimmelt“; pedig hát Magyarország „jó keresztény“ voltához nem fér kétség. Már ez mutatta, hogy másról van szó, mint a „keresztény testvérekről*. Hogy miről van szó? Egész világos, ugy-e, hogy a mi esetünkben ,,a monarchia érdekeiről.“ Hiszen ezt fújják a beavatott és be nem avatott helyről eredő magyarázatok mind. Eszébe se jut senkinek valami másra gondolni. Ez mindent megmagyaráz, nem kell „géniusz“, „kultúra“, „keresztény testvérek“ stb., a „monarchia érdeke“ érthetővé teszi Magyarország állásfoglalását. Ez a sző, hogy „érdek“ olyan leplezetlenül, olyan nyíltan talán sohasem szerepelt még magyarázatképen, mint ebben a háborúban. Megtanulta belőle a paraszti józan ész, hogy őneki van igaza, mert hiszen ő már régóta tudta, amit a „tudomány“ még most sem akar egyöntetűen elismerni, hogy t. i. a közgazda- sági érdek az a faktor, amely a történelem cikkcakkjait létrehozta. Ezt a köz- gazdasági érdeket magyarul pénznek nevezik. De inkább csak maradjunk a „közgazdasági érdekekénél, a „pénz“ nagyon ridegen hangzik. Ha semmi haszna sem lesz ránk nézve a Balkán-háborúnak, mint ahogy bizonyára nem is lesz, ez a haszon mindenesetre meglesz. Hiába fogja ezentúl magyarázni Angolország, hogy Egyiptomban „kultúrát“ akar terjeszteni, Olaszország Tripoliszban szintén. Frázissá lett a „keresztény testvérek“ védelme, frázissá lett egy csomó szép „ok“, amely az elmaradt történettudomány szerint a történéseket létrehozza, Pénzről van itt is szó, mint mindenütt. A „józan paraszti ész" csodálkozva hallgatja mindezt: hát hiszen világos, tudta ő ezt már régen. Pedig a „tudomány“ nem tudta. Csak lassacskán kezd rájönni. Mint ahogy a „tudomány“ a Medárd-napi esőről sem tudta azt, amit a paraszti ész már régen tudott. Most olvasom, hogy Cholnoky, a neves kolozsvári egyetemi professzor, hosszú értekezésben magyarázta meg ugyanazt a Medárd-napi esőről, amit a paraszti ész már régen igazságnak ismer. Lassacskán egész rehabilitálódik a paraszti ész. Mi kár származnék abból, ha az iskolában nyíltan megmagyaráznók, hogy érdekek mozgatják és mozgatták az embereket mindig és sohasem holmi „géniuszok“ meg más effélék? Semmi. Sőt megvolna az a haszna, hogy olyan polgárokat nevelne az iskola, akik éreznék, hogy embertársaikkal közös érdekeik vannak, amelyek irányában munkálkodni önmagával szemben kötelessége az embernek, de kötelessége másokkal szemben is. Amig a történelem cikkcakkjait holmi transcendentális géniuszok müvének fogjuk fel, nem juthatunk el az emberiség életének helyes megértéséhez. A munkaelv az iskolában és a kézügyesség fejlesztése.* Irta: Sarkadi Sándor. Az embernevelésnek csakis egyetlen, általános érvényű feladata lehet: a test és lélek erőinek összhangzatos fejlesztése. A legilletékesebb fórum, a társadalmi közvélemény ad nekünk igazat ebben, mikor életképtelen félembe- rek-nek tartja az egyoldalulag képzetteket és ideálja az u. n. sokoldalú ember. Célzatosan használom kifejezésemben az embernevelés szót, mely már maga kifejezi az embernek, mint önmagában zárt egésznek egységes fejlesztését. Minden egyoldalú nevelés, legyen bármi a célja, a fend értelemben véve nem emberré nevelés, hanem valamely társadalmi osztály tagjává való előkészítés. Az in•Elöször megjelent a helybeli polg. fiúiskola ezévi értesítőjében. Mrs. Hammond egy pillanatig hallgatózott. azután lábujjhegyen az amerikai orgonához lo- pózott amelyen Connie szokott játszani. Ebben tartotta elrejtett, megtakarított pénzét. Magához vette. Azután fölsietett a hálószobába. Sietve fölöltözötl. Ha gyorsan megy, még eléri a tízórai vonatot. Ha férjére vár — lekésik. Connie pedig haldoklik. Amikor elkészült, kikiáltott Pollynak, hogy jöjjön be. — Polly — szólt hozzá komolyan — bemegyek a városba. Connietől levelet kaptam. Nagybetegen fekszik Londonban. Mondd meg a többieknek, ha hazajönnek. Adj papirost. A férjemnek írok néhány sort. Addig is kimegyek a kertbe virágokért. — Igenis, asszonyom — felelte Polly meghatottam Mrs. Hammond kisietett a kertbe és gondolkozva nézett körül. Majd levágta a legszebb rózsákat, hozzákötött szekfüt, liliomot, rezedát. Az illatos csokrot azután megöntözte a permetezővel, A férjének irt néhány sort, fölkapta a kis fekete kézitáskáját és útnak indult. . . . Amikor Connie ágyához vezették — alig ismert rá. Mintha egy idegen lány feküdt volna előtte. Arcának halvány üdeségét fehér sápadtság váltotta és kék szemét sötét karikák övezték. Connie a zajra sem eszmélt fel. Az édesanyja fölébe hajolt és úgy suttogta: — Connie! A névnek bámulatos varázsereje lett. A kék szempár tágra nyílt, a feje megmozdult a vánkoson — anya és leánya újra megpillantották egymást. Két év után! — Anyám ! — suttogta Connie. A szeme pillantása végigsiklott anyja fekete selyemruháján, az illatos virágcsokron — és könnybe borult. — Anyám, édes anyám ! — szorongatta Mrs. Hammond reszkető kezét. — Én . . . nem merek hinni a szememnek! — Hogy vágytam utánad, hogy vártalak! — Nem mehettem. Pedig akartam menni, égtem a vágytól, hogy visszatérjek! De szé- gyeltem magam! Nem mertem a — szemed elé kerülni. Mrs. Hammond megsimogatta lánya fehér homlokát — közelebb hajolt és megcsókolta. — Nem lett volna szabad az édes anyád előtt szégyenlened magadat, Connie! A leányom voltál és akármit tettél, a leányom maradtál ! És semmi sem történhetett veled, a mit én meg nem értettem volna. Connie az anyja karjára hajtotta fejét és zokogni kezdett. — Anyám, ő — nem vett feleségül — szólalt meg végre. Mrs. Hammond igenlőleg bólintolt. Kék szemében semmi meglepődés sem látszott. * — Sejtettem — mondta. — Megígérte — folytatta Connie. — Meg is akarta tenni, de az apja ellenezte. Azt hitte, hogy én nem vagyok jó leány. És Belliét elvette tőlem. Én pedig ... én . . . nem mertem hazamenni és megmondani apának. Ő mindig olyan szigorú volt hozzánk. Nem mertem. Azután Billie újra megpróbálta, hogy beleegyezést megnyerje. És az apja beleegyezett. Billie boldogan sietett hozzám és ebben a lázas sietségéken nem vigyázott: egy kocsi elgázolta és meghalt. — Mikor történt ez ? — kérdezte szomorúan Mrs. Hammond. — Egy éve már. Azóta megpróbáltam, hogy jó legyek — és felejtsek. Billie atyja nagyon kedves volt hozzám, pénzt is kínált — de én rá se tudtam nézni. Későn jött a segítségemre. Nem tudtam neki megbocsátani. — Én rám nem gondoltál, az én szomorúságomra? Nem tudtad, hogy a szivem menynyire fáj utánad ? — Nem — felelte Connie komoran. — Arra gondoltam mindig, mit fognak az emberek mondani, ha visszamegyek és megtudják, hogy nem mentem férjhez! És hogy fogsz te és apa szenvedni! — Nem tudtam! Nagyon szégyeltem magam ! — tette hozzá arcát eltemetve. — Nem kellett volna — hangzott az anyja válasza. — Fiatal voltál és mi — az apád nagyon is kemények voltunk. Tudnunk kellett volna. De mi régi nevelésüek vagyunk — és azután, hogy elmentél, az első gondolatunk volt, hogy megmentsünk téged az ostobaságok következményeitől! — Mama! — zokogta Connie! — És én megmentettelek! — szólt Mrs. Hammond. — Hazugság árán. — Hogyan — kérdezte Connie bámuló szemmel és felült az ágyában.
