Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-11-09 / 45. szám
«irJL III. évfolyam. Nagykároly, 1912. november 9. 45. szám. Nagykároly és ErmeHék : <') '»r i 's- i ? A Nagykárolyi Kereskedő társulat hivatalos közlönye. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. („Kölcsey-nyomda r.-t.“) m Hirdetések szintén ott vétetnek fel. W Nyiltfér sora 50 fillér. Főszerkesztő : D R. VETZAK EDE. Felelős szerkesztő: i Főinunkatárs: DR. GÓZNER ELEK. | DR HEGEDŰS ISTVÁN. Laptulajdonos : KÖLCSEY-NYOMDA R.-T. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. A LAP ELŐFIZETÉS! ARA: Egész évre .......................................8 korona. Fé l évre................................. . . 4 korona. Ne gyed évre..................................2 korona. Eg y szám ára.................................20 fillér. Fe nséges a háborgó tenger. Mikor nem sejtett erők törnek elő a mélyből a vihar félelmes szavára. A jó öreg Homeros gyönyörködve áll meg a sokhullámu, borszinü tenger sziklás partján; gyermeteg lelke megittasul az isteni látványtól. Hullám-hullámra tör, kavarogva csap le a mélybe s diadalmasan tör újra elő. A költő áradozó csodálattal szemléli a fenségesen borzalmas, diadalmas tusát, hasonlatot hasonlatra halmoz, hogy szavakkal tudjon formát adni gyönyöröségének, — Helgoland prózai lakója gátat épit, töltést töltés mellé, mögé sorakoztat, hogy megfékezze a diadaltól ittas borszinü vizet. Mert szép, fenséges a háborgó tenger, de csak mig békét hagy vetéseimnek. Fenségesen szép látvány volna szá-. munkra a balkáni népek erőfeszítése, ha nem fenyegetné vetéseinket. Sohasem sejtett erők diadalmas érvényesülése: állapitanók meg csodálattal eltelve. De nekünk vetéseink vannak, drága, szép kalászos vetéseink, szántóföldjeink, nehezen megmunkált vagy csak művelés alatt álló földjeink, melyekbe csak ezután akartunk még vetni, csak ezután reméltünk aratni. Volt idő, mikor átka volt a magyarnak a török. Történelmünk sok sötét lapjáról sir le egykori uraink, elnyomóink sivár emléke. Majd fordulván az idő, közös érdekeink közelebb hoztak bennünket egymáshoz, helyesebben érdekeink közelebb hoztak bennünket a törökhöz, a végén még a rokonságot is kisütöttük Két árva, de erős, dacos hajtása ugyanegy ősi törzsnek Európa rengetegében. A hatalmas török birodalom Európába nyúló ökle, marka, mellyel a déli szláv népeket szorította bele a maga politikájának, életének álmosságába, megvédett bennünket egy délszláv állam keletkezésétől. Ha nincs ez az ököl, már régóta éreznők nyakunkon a szláv hur- hot, sőt — tán már nem is éreznők. Politikai, gazdasági érdekeink meg kedvező mellékkörülmények teljes szimpátiánkat szerezték meg a török birodalomnak, jóindulatú reménységgel néztünk a nehéz időben reá szakadt háború elé. S most aggódva látjuk, hogy ernyed az ököl napról-napra, sőt hogy ernyed az egész test. A törököt ugyanaz a politika buktatta meg Európában, — mert, hogy megbukott, azon többé nem lehet változtatni, — amely nekünk is évezredes átkunk: a Pató—Pál-politika. „Javas, javas!“ Lassan, lassan! Akárcsak a „Hej, ráérünk arra még!“-et hallanék. A népeknek lehetetlen nem haladni: vagy fölfelé, vagy lefelé. Jövőnkön aggódva látjuk a győzelmes szláv seregek előrenyomulását. Egzisztenciánkról van szó, nem szinpatiáról, vagy antipátiáról. Csodáljuk a szláv hősöket, de mi is élni akarunk. Minden jel arra mutat, sőt már nem is jelek mutatják, hanem a tények holt bizonyossága, hogy a sokat emlegetett status quo-nok. lőttek Kirkilisszénéi, vagy tán még előbb Uj alakulásokkal, uj hatalmi eltolódásokkal kell számot vetnünk. Berchtold gróf expozéja mintha meg is jelölné az uj utat, amelyen haladva megvédhetjük érdekeinket kelet felé. Románia volna az a szövetségessé, amely a szláv gyűrű bekapcsolódását kelet felé megakadályozná, ha már megkovácsolása elé hiábavaló. erőfeszítés akadályokat görditgeíni. Nyugat piacain semmi keresni valónk sem lehet, vagy legalább is nem annyi, amennyire szükségünk van. Keleten vannak a mi szántóföldjeink, melyeket alighogy bevetettünk, vagy tán még be sem vetettünk s ime zúgva jön felénk a tenger. Nincs időnk, hogy a látvány fensége kápráztasson el bennünket, a töltésen a helyünk, hogy felvegyük a harcot a borszinü vízzel, hogy aztán ellenséges háborgása hullámzásra válván, megbékélve vigye megrakott hajóinkat Napkelet felé. Só. Fizessünk elő a „Nagykároly és Érmellék“-re. „Megcsókolhatom ?“ — Nincs könnyebb dolog a világon, mint megcsókolni egy leányt, — mondta elbizakodottan Campbell a barátjának. Herlotot bosszantotta az ilyen beszéd. Ő még a régi ideáloknak élt, hitt a nőknek és szentnek tartotta őket. Campbell szép fiú volt. Magas, vállas és okos. Nem igen beszélt az asszonyokkal, csak — csókolta őket. Heriot élesen felelt, de Campbell nem sértődött meg, mulattatta őt .a helyzet. A vita vége az lett, hogy fogadtak. Tiz fontot kap, aki a fogadást megnyeri. Heriot csak azt kötötte ki, hogy a nőket megtámadni nem szabad, mindnek a beleegyezését kell kérni a — csókhoz. Campbell még ebbe is beleegyezett. Sőt ő súlyosbította a föltételeket. A nőket első látásra fogja meghódítani. Első találkozásra megcsókolják őt. — Nem lehet az, hogy megnyerd ezt a fogadást! — mondta Heriot. — Nem lehet, nem lehet! Campbell csak mosolygott. Nem szólt semmit, csak mosolygott. * * Másnap megkezdődött a hóditó hadjárat. Campbell egy úri családhoz volt hivatalos zsúrra. Mint iróembert, mindenhol szívesen látták. Ott volt éppen Lily Bainbrdidge is, aki a saját szavai szerint „borzasztóan szerette volna megismerni“ a jónevü irót. Ella, akinek már volt veie csókafférja, rá- mosolygott, de aztán annál kedvesebben fordult vissza egy idősebb kövér úrhoz, aki külseje után ítélve vagy kolbászgyáros vagy pástétomkirály lehetett. Campbell finom orra eljegyzést érzett a levegőben. A kedves lány mindig rokonszenvezett a pénzes-zsákokkal. Vele már nem volt mit kezdeni az Írónak. Annál jobban feltűnt neki egy kékszemü kis falusi lány, aki mindig vihogott vagy pirult. Ha nem pirult, akkor vihogott. Ezentúl következetesen őt nézte. Ha a lány mással volt elfoglalva, Campbell szeme áhitatosan tapadt rá. De csak úgy, hogy a falusi ártatlanság észre ne vegye. Persze, hogy rögtön észrevette. Pár perc múlva együtt sétáltak, kar a karban, a hosszú, rózsafákkal szegélyezett utón. — Én imádom a rózsákat, — mondta a kékszemü lány. — Én is, — válaszolta az iró, szerelmesen tekintve le rá. Leültek egy padra. — Nagyon szemtelennek tartana, ha most megcsókolnám ? — kérdezte Campbell.
