Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-08-03 / 31. szám
2-k c!ü:i'. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 31 szám. A másik kettővel részben adós maradt. Foglalkozik a válasziró a muzeum történetével, aminek helye talán egy nyomtatott beszámolóban vagy legalább egy nyomtatott katalógusban volna. A válasziró egy szóval sem emlékezik meg a muzeum helyiségeiről: az olvasószoba berendezéséről. Crassus úgy tudja, hogy múzeumi könyvtárakkal kapcsolatban olvasószobákat is szoktak berendezni. ' Hol van ez ?! Ami a másik figyelmen kívül hagyott kérdést illeti, a válasziró kijelenti, hogy „a könyvtárt éveken keresztül magam rendezem és a katalógust magam állítom össze.“ Crassus pedig említett cikkében egy főgímn. tanárról tesz említést, aki mint könyvtáros honoráriumot kapott. (Utólag megjegyezzük: ez a honorárium 300 korona volt.) Ez utóbbi kijelentés tehát koholmány, mert a válasziró nyilatkozatából racionálisan az következik, hogy ő vette fel a honoráriumot. Crassus mindezek dacára megmarad állítása mellett s kéri a válaszirót, hozza nyilvánosságra a honorárium kérdésre vonatkozó csak az 1910, 1911. évi aláirt nyugtákat. Ebből kiderül Crassus állításának korrektsége. Hogy a válasziró maga rendezte a könyvtárt — dacára annak, hogy a honoráriumot nem ő vette fel, az az ő privát érdeme, de hát akkor miért kellett most a félével megelégedni, amikor őt az egész jogosan illeti meg?! De lássuk a tulajdonképeni „választ“ ! Crassus említett cikkében ezeket írja: „. . . . az ásványtár és régiségtár csak költői fantáziával nevezhető ilyennek, egyébként csak szerény kis gyűjteményről lehet szó amelynél a rendszert hiába próbálná valaki keresni. | Mindezekért a múzeumi bizottságot terheli a felelősség, mert szakember nélkül gyűjtöget s néha-néha rendezget- Joggal mondhatnék, hogy e két osztályban csők tisztes romjai hevernek a muzeális jelentőségű anyagnak.“ A nyájas olvasó ezek után azt várná, hogy a válaszban szó lesz a múzeumi bizottság tagjairól, azoknak működési köréről s a muzeum rendezőjéről. E helyett a válasziró elismeri, hogy „van most egy töredék összegyűjtött régiség.“ Az avatatlanok kedveert megjegyezzük, hogy ez a töredék igen törékeny anyagokból : egy pár rossz cserépbögréből, régipénzből és a községektől kimustrált ősi bélyegzőkből s egyéb „tisztes romok“-böí áll, persze ehhez nem kell szakértő, meg rendszer. Talán ezért említi csak a válasziró az alispán, meg a saját, nevét, a „múzeumi bizottság“ többi tagjairól pedig és működési köréről hallgat a krónika. S most jön a punetum saliens, a fejlesztésre nem is gondol a válasziró először, mert „a lelkészek, tanítók, jegyzők és nagybirtokosok“ nem hajlandók orcheologiai tudásukat a muzeum javára gyümölcsöztetni; másodszor, mert a vármegyében van már két más muzeum is; harmadszor, mert Fejérpatakyék szerint „különösen, ahol semmi érdéklődés nem mutatkozik, elegendő egy muzeum.“ A válaszhoz nem füzünk bővebb kommentárt. De nem mulaszthatjuk el megjegyezni, j miért kell éppen a nagykárolyi muzeum fejlesztését elhanyagolni, dacára annak, hogy más kettő van ?! Azért talán, mert nincs érdeklődés? Hát kérjük, ezt annak a bizonyos „múzeumi bizottságnak“ kell felkelteni s azért kell még egy archeológust megbízni a rendezéssel és gyűjtéssel és nem megelégedni csak a közönség jóindulatú támogatásával. Ami a könyvtárügyet illeti, beismeri a válasziró, hogy van katalógus. Egyet azonban elfelejtett hozzátenni, hogy csak házi használatra! Mert ezt a katalógust j mindenki láthatja, igy a könyvtáros, az orszá- jgos főfelügyelőség és egyéb dignitáriusok, a I közönség azonban bajosan. Nyomtatott és közforgalomba bocsátott katalógust kérünk, Vannak hivatalos órák is; ezt köszönjük a közönség nevében, eddig úgy látszik csak a kiváltságosak tudtak róla. A válasz amint látjuk mindenben megerősíti, sőt tetézi Crassus megjegyzéseit. Elmondható tehát róla Ovidius szavaival: Suntque oculis tenebrac per tantum lumen Obortal. Az előzmények után a vitát befejezettnek tekinti. Crassus. nek, mert ezzel nemcsak a saját jólétét mozditja elő, hanem hozzá fog járulni a közjóiét megteremtéséhez is. Az elmondottak után nem volna érdektelen, ha az illetékes tényezők lépéseket tennének, hogy vármegyénkben is ilyen tanfolyamok létesüljenek! Sapienti sat/ Petronius. Még egyszer a vármegyei múzeumról. A „Nagykároly és Érmellék“ 29. számában „A vármegyei múzeumról“ cim alatt egy cik jelent meg, amelynek befejező passusa a következő: „Kiváncsiak vagyunk, az érdekelt tényezők mit szólnak mindezekhez?!“ Az érdekelt tényezők nevében Gorzó Bertalan vármegyei levéltárnok felelt a cikkre *a „Szatmárvármegyei Közlöny“ juiius hó 21-iki számában. Megállapíthatjuk, hogy a válasz csak részleges felvilágosítást nyújt és offenzív jellegű, amennyiben Crassust olyannak tünteti fel, aki alap nélkül ir, aki rászorulhatna a könyvtár használatára és akinek segítségére nincsen szükség félreértések kikerülése végett — a gyengébbek kedvéért — megjegyezzük, hogy Crassus egy szerencsés véletlen (!!) folytán személyes tapasztalatok alapján irta meg cikkét, tisztán a közérdek szempontjából, hogy nyilatkozattételre hívja fel a vezetőséget. Ez az óhaja részben teljesedett. Ami a könyvtár használatát illeti, Crassus siet felvilágosítani a válaszirót, hogy ezúttal legnagyobb sajnálatára nem veheti igénybe a könyvtárt tekintve azt, hogy a könyvtár anyaga már érdeklődési körén kívül esik. Ami pedig a segítséget illeti, arra nem is akart vállalkozni. Crassus incriminált cikkének sarkpontjai azok voltak, hogy 1. a vármegyei muzeumrói a közönségnek nincsen tudomása, 2. a muzeum csonka, 3. helyiségei a célnak nem megfelelők, 4. miért felezték meg a könyvtárosi dijat?! Ezzel szemben a válasz általánosságokból indulva ki csak a két első kérdésre ad „választ.“ — Jó napot, Spitzer ur, régen nem volt szerencsém. Lám, csak rá kell gondolni valakire és ime megjelenik. Egy kis pénzszükségben vagyok és épen Spitzer urra gondoltam. — Kérem, inéltóságos uram, ami ilyen szegény embertől kitelik, szívesen. Örülök, ha méltóztatik rendelkezni velem. A báró csodálkozva tekintett a látogatóra. Hiszen egészen másra volt elkészülve. Azt várta, hogy mint rendesen, Spitzer ur nem épen válogatott stílusban a tartozással fog előrukkolni. Ezért fogadta Öméltósága úgy, hogy eleve mondjon le minden reménységről. A bárót valami nyugtalanság fogta el. Ez semmi jót sem jelent, hogy ez az izraelita ilyen előzékeny lett egyszerre. — Tessék, üljön le, édes Spitzer. (Hátha mégis a szentlélek szállotta meg ma ezt az embert.) Ott van a szivar is, gyújtson rá. Nem valami finom, de hát tudja, kitől hogy telik. Aztán mondja meg hogy van ? Hát a kedves neje? Hallottam, hogy a leánya menyasszony. Igaz ? Gratulálok. És ki veszi el ? Persze valami gazdag kereskedő, ugye? — Köszönöm alásan, méltóságos uram. Jól esik egy kicsit az állás. Úgy is sokat ültem a kocsin, mig ide érkeztem. Engedelmével nem is gyújtok rá, igy délelőtt nem igen szoktam dohányozni, hanem elteszem ezt a finom szivart. Hja, csak ur marad az ur még a pokolban is, nevetett kellemetlen bizalmaskodással. Amint méltóztatik látni, csak meg vagyok valahogy. Persze, a sok gond idő előtt megvéniti az embert. A feleségem, bizony, beteges egy kicsit. Valami fürdőt ajánlgat neki az orvos, de nem tudjuk magunkat rászánni a költekezésre. Mert hát, mikor férjhez adó az embernek a leánya, akkor minden garasra szükség \an. Méltóságos ur boldog ember, se kicsiny, se nagy. Bizony én sem házasodnék meg, ha még egyszer a világra jönnék. Mert hát való igaz, hogy Charlotte félig-meddig mennyasz- szony. És tessék elképzelni, bizony nem is kereskedő, nem is gazdag ember a kérője. Nevetni fog a méltóságos báró, ha megmondom : egy főhadnagy. Egy huszárfőhadnagy, tessék elképzelni. A báró türelmetlenül hallgatta a szóáradatot végig, de azért szörnyen tetszett neki, hogy milyen pontos, rendes ember ez a Spitzer. A kérdésekre milyen sorban adta meg a választ, sohasem tévedve a sorrendben. De hát végre is, minek neki ilyen pontosan tudni a Spitzer ur összes életkörülményeit? — Nagyon örülök, Spitzer ur, hogy olyan derék vöt kap, — mondta Noszlopy, csak éppen azért, hogy mondjon valamit. — Huszár- főhadnagy? Akkor... talán... keresztény? Igen? — De még mennyire, — felelt nevetve Spitzer. — Olyan keresztény, hogy már nem is lehet keresztényebb. Ez pedig már baj is egy kicsit. Mert mindig úgy jó, ha az ember többre viheti, mint a mi. — És hát nem esett egy kicsit gondolkodóba? Tudtommal szombaton még váltót sem vesz a kezébe. — Én nem, de hát a leányom, az már egészen más. Az intézetben nevelkedett. Istenem, mennyibe került évente. Még most is beteg leszek, ha rágondolok. És ott máskép tanítják az embert, mint ahogyan engem szegény, megboldogult édesapám nevelt, aki kocsmáros volt Madarason. Az Isten nyugosztalja. Char- lotté-nak fiakkerozni kellett a többi kiasszony- nyal szombaton is, még azt se nézték, melyik nap mennek éppen a színházba. És én belátom, méltóságos uram, hogy én csak egy világtól elmaradt szegény zsiefó vagyok s nem kívánhatom a leányomtól is, hogy ő is az legyen. — Hát azt is megengedi, hogy kitérjen ? — Persze, hogy meg. Ha elment volna Schwarz Dávidhoz, amint én régen, nagyon régen tervezgettem, hát nem került volna erre a sor. De igy ? Mit tehet egy szegény apa ? Csak nem kényszerítheti az egyetjen gyermekét, hogy boldogtalan legyen. Menjen, akihez akar. Ha neki a huszárfőhadnagy tetszik, hát menjen a huszárfőhadnagyhoz. És akkor persze, hogy ki kell neki térni. Hát hadd térjen ki. — No lám, milyen derék, felvilágosodott ember maga. Szabad tudnom, hogy hívják a boldog vőlegényt ?
