Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-28 / 52. szám
52. szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 5-ik oldal. Igen nagy fonrosságot tulajdonit a legutóbbi papi gyülekezésnek, amely nem is Nagykárolyban, hanem Szatmáron volt. A megyei és városi külön kottériákat sem tudtuk eddig észrevenni városunkban. És ez különben sem számit egyáltalán semmit. Ha úgy is volna, a püspökség dolgában ez teljességgel jelentéktelen momentum. „Annak a kanonoki karnak, annak a szemináriumi növendéknek a magyar kultúra minden lelket átható légkörében kell élni és nevelkedni, ha azt a nagy célt, amit ez a püspökség felállítása szolgálni akar, elérni és megvalósítani akarjuk . . .“ „Nagykároly eme nagy nemzeti célnak megfelelni nem tud.“ Ezt se tudtuk mostanáig. Hogy Nagykároly nem magyar város. „Abban a városban, ahol semmiféle magyar kultúrintézmény virágozni nem tud, ahol nincs érzék az iránt, hogy egyetlen magyar irodalmi egyesületet, a Kölcsey Egyesületet, vagy a magyar Zenemükedvelők egvesületét miként kellene támogatni ... ott erős, öntudatos magyar kultúráról beszélni sem lehet.“ Magyar, magyar, magyar; mintha ez volna a baja a Kölcsey Egyesületnek, vagy a Zenekedvelők Egyesületének! Ha idegen ember elolvassa ezeket a sorokat, azt hiszi, hogy itt fejszével verik főbe a magyarokat. Dehogy, dehogy! Sok más ok mellett azért sem virágozhatnak nálunk valami szerfelett az efféle egyesületek, mert hát „pri- mum vivere, postea philosophari.“ Mindenki élni, megélni akar valahogy, s csak azután filozofálni, irodalomról csevegni, meg koncertezni. Ép ezért kell a püspökség, meg kellene sok minden, ami még nincs, hogy a polgárok biztosak legyenek benne, hogy megélnek s kedvük legyen filozofálni. A kultúra abban az értelemben, amelyben laptársunk használja, eredmény, okozat, a jólétnek eredménye. Felépítmény a jól megalapozott gazdasági alépítményen. Az emberek nem olvasnak, művelődnek, filozofálnak, muzsikálnak, csak ha már túl vannak azon, hogy naponként újból meg újból filozofáljanak, hogy miből élnek meg holnap. Várjuk meg, mig ilyen „kultúra“ lesz Nagykárolyban ? Vagy segítsük elő a püspökség itten való elhelyezésével is az igazi kultúra, a biztos alapokon nyugvó kultúra térfoglalását? Azt hisszük, senki sem fogja az elsőt helyeselni. Ennek is párhuzamosan kell történnie. A kultúrintézmények teljesítsék legjobb belátásuk szerint kötelességüket, de másfelől tegyük lehetővé, hogy munkájuk kárba ne vesszen. Nemcsak vetőmag kell, hanem a talajt is porhanyóvá kell tenni az ilyesmi pedig nem megy magától. A társadalom egysége vagy nemegysége volna a legjelentéktelenebb momentum az egész ügyben. De már a sajtó egységére igen nagy szükség volna. Nem mondjuk, hogy minden helyes eszmét, melyet valamely lap fölvet, a többi is külön-külön agyontámogasson. Erre nincs mindig szükség. De elhatározó fontosságú dolgokban, amelyektől a város jóléte, jövője függ, talán mindegyiknek kötelessége volna a támogatás. Itt volna szükség az egyetértésre. Fehér papirosra feketével nyomtatva látja itt a „valódi : Franck : kávé-pótlék“ gyárjegyét. Kérjük, vigyázon, mert utánzatok is vannak forgalomban. Gyár-jegy. Gyár Kassán. í színház. Ha jobb sorsra érdemes olvasóm, talán véletlenül elolvasta, amit karácsonyi számunkban a vidéki szinikritikáról összeírtam, emlékezni fog rá, hogy olyasfélét bátorkodtam ajánlani, hogy a fővárosi kritika majmolása helyett alkalomadtán diskuráljunk egy kicsit olyan dolgokról, melyek a figyelő színházlátogatónak szeget üthettek a fejébe. Például. A nézőtéren figyelő csend. Mi az? Az ifjú herceg elmegy? Szegény szerelmes szép hercegkisasszony. Itthagyta, elment. Bizony, ő szerette Öt, de Ő nem szerette őt. A szép hercegkisasszony pár lépést tesz az ajtó felé. Igen, csakugyan elment. Könygyöngytő! csillogó szeméhez szorítja apró keszkenőjét. Érzem, hogy szorul össze szerelmes szivecskéje. Szegény. Milyen boldogtalan. Körülötte csillog a pompa ; a hatalmas csillár izzó fényét vakítón veri vissza a barokkeretes tükör. Az ajtón kétfelől nehéz függöny omlik alá gyönyörű redőkben. A hercegkisasszony szivecskéjéből felbuggyan a zokogás s — ráborul a függönyre. Mi az ? A függöny meg se libben ? Vége az álomnak. A függöny fából van, a hercegkisasszony sem igazi hercegkisasszony, nem is boldogtalan, a csillár nagyon pucolatlan, a tükör nem ba- rokkstilü, semmilyen stilü ronda zsibvásári portéka . . . Pedig milyen szép volt minden, mig fel nem ébredtünk. Csak né támaszkodott volna neki annak a függönynek. De mért is ébredtünk föl? Mert megtört a színpadon ábrázolt világnak a folytonossága s az apró résen át bekiabált az egész való világ : „Ne hidd azt, amit ezek itt csinálnak ; csak teszik magukat.“ Más. Ismét figyelő csend. Ismét a hercegkisasszony. Ismét boldogtalan s átérzem a boldogtalanságát. S a színpadon velem szemben lévő tükörben egyszer csak észreveszem a súgót, amint kézzel, lábbal súg. Megint vége van számomra a jelenetnek. Most már a tükröt figyelem. Az egyik díszlet léces hátlapját látom benne. Majd észreveszem, hogy hátul a nézőtéren nyílik az ajtó s bejön egy elkésett müitész, a nagy vigyázásba r, hogy a lépése zajt ne csináljon, a száját kétféié, nyakát a vállába huzza s lábujjhegyen az első üres székbe somfordái. S én érezzem a hercegkisasszony szomorúságát 1 Más. Nagyon közönséges dolog. Az ifjú herceg, mig a hercegkisasszony mással beszél, felkacsint — egy páholyba. Ebben meg az előbbi esetben is azért ébredtünk fel, mert megtört a színpadnak a nézőtértől való elzártsága. A színpadon nem veszik tudomásul a mi jelenlétünket. Semmi jelnek nem szabad elárulni, hogy ők látnak bennünket. Ők élik a maguk életét s „nem tudják“ hogy mi figyeljük őket. Operettben, de ott is csak bizonyos jelenetekben, nem vesszük olyan szigorúan a dolgot. Ott „kibeszélni“ is lehet, persze megfelelő helyen. Más. A hercegkisasszonyt megtapsolják. S a hercegkisasszony meghajlik, mosolyog a nézőtér felé. Ilyenkor is kizökkenünk a hangulatból, de ez a probléma máskép nem oldható meg. A színész alakítása nem olyan, mint a piktor munkája, melyet bármikor elővehetünk s megmondhatjuk a véleményünket. A színész alakítása tűnő hang, mozdulat, melyet röptében kell megtapsolnunk, mig el nem száll. Kárára van a hangulat folyamatosságának, de ezt már nem lehet, nem szabad a színésztől elvenni. Éltető levegőjétől fosztanák meg vele a színészetet. A szinész utóvégre megtehetné, hogy nem hajlik meg, nem mosolyog, de ez már keveset számit, a színpadi életet úgyis megzavarta már egy pillanatra a való élet. Csak tapsolni, amikor úgy érezzük, hogy rászolgált a szinész! * A múlt héten különösen rászolgáltak derék színészeink a tapsra. Volt is benne bőven részük. Éva, A piktorok és Csitri öt gyönyörű estét szerzett a színházhoz napról-napra jobban hozzámelegedő közönségnek. De a többi előadás is, a Leányvásár, a Limonádé ezredes, a délutáni előadások, a Kornevillei harangok, a Cigányszerelem, a Boszorkányvár, mind becsületére válik a társulatnak. Az Éva előadása mindenben megfelelt a hozzáfűzött várakozásoknak. Maga a mü a legkitűnőbb operettek egyike. Meséje nem közönséges elcsépelt operettmese. Zenéje sem hig operettzene, sok benne az értékes, a komoly. Ezt nem nekünk kellett felfedezni, köztudomású dolog. A kiállítás, a rendezés, a zenekar s a színészek munkája sok előadást biztosit neki nálunk is. A piktorok a legeredetibb ötletek egyike. A saját temetését túlélő ember, mint vigjáték- alak. Kár, hogy a vége ellaposodik s bizony más hibái is vannak ennek a különben végig szellemes vígjátéknak. Hogy melyek ezek a nagyhibák, erről itt egészen felesleges beszélni. Elég az hozzá, hogy a közönség jól mulatott. A Csitrit nagyon szép közönség nézte végig. Talán mégsem igaz az, hogy csak operettekért lelkesedünk. Azért is, mindenesetre, ha olyan qualitásu, mint az Éva, de bizony a vígjáték, ha olyan, mint a Csitri, tán még előkelőbb közönséget csal a színházba. —Ami most a színészeket illeti, elsősorban Füzess Lenkéről kellene beszélnünk, azokról a szives tapsokról, melyekben mint Évának volt része. Meg* Juhos Margitról, akit betegsége után örömmel láttunk viszont. A Juhos Margit hangját nagyon üresnek, mellékhangok nélkül valónak találtuk, olyannak, mint a teát rum nélkül; nem tudjuk, nem a rekedtség maradványai-e még ez s nem akarjuk vélekedésünket elhamarkodni. Füzess Lenke pedig szereti annyira a húgát, hogy nem veszi zokon, ha előbb a Csitri sikeréről szólunk, hisz neki bizonyára több sikerben volt már része. De még előbb beszéljünk Gáspárról. — Megrovási kaland! Méltóztassék leszokni arról a lehetetlen szokásról, hogy minden második szava a színpadon marha, ökör, barom, állat, isten nyila, sárga fene meg miegyéb. Hiszen jó, jó, nem olyan borzasztó szavak ezek, de ami sok, az sok. Annál is inkább sok, mert már a többiek is kezdik megszokni. S maholnap istállószagot fogunk a színházban érezni a sok állat meg marhától. Ezt csak úgy megsúgni akartuk, utóvégre nem ez a leglényegesebb a Gáspér játékában. A leglényegesebb talán az a határtalan biztosság, amellyel társalog, beszélget. Már szinte az unalomig biztos. Hogy lgnotusnak egy más téren alkalmazott hasonlatát plagizáljam, olyan biztosan beszél, olyan biztosan csap át hangnemből hangnembe, mint amilyen borzasztó biztossággal kezeli a dákót egy karambolmatador. Unalmas biztos-
