Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-28 / 52. szám

52-ik szám.

NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK

3-ik oldalpénzügyminiszter makacs ellenkezését, mert ha sem az adózóknak, sem a kincstárnak nincs az életbeléptetésből haszna, akkor miért szükséges azt úgy erőltetni ? A kereskedő és iparos közvélemény nem olyan naiv töbé, hogy a kincstár érdekmentességét hirdető érveknek felüljön. Miután a rábeszélés eredménytelen volt, következett a régi recept szerint a megfélemlítés. Magasrangu vezető politikusok adták ki a jelszót és a félhivatalos sajtó továbbította, hogy az egész mozgalom immorális, mert szentesített törvények életbe nem léptetését és revízióját kívánja, már pedig ez megingatja a törvénytiszteletet, megrendíti a törvények állandóságába vetett hitet és anarchiához vezet.

Ha emlékező képességünket kissé megerőltetjük, ugv fogjuk találni, hogy mindkét, most annyira kárhoztatott kívánságra a közel múltban volt precedens. 1910. év február havában a kereskedelmi és ipari egyesületek azzal a kérelemmel járultak a kormány elé, hogy a koalíciós adótörvények életbeléptetését halassza el, mert ők a törvényeket igazságtalanoknak és egyoldaluaknak tartják s ezért kell, hogy idő és alkalom nyu;tassék az adótörvények revíziójára. A kormány elnöke, gróf Khuen-Héderváry Károly, pénzügyminisztere Lukács László, a jelenlegi miniszterelnök, pénzügyminiszteri államtitkára pedig Teleszky János, a jelenlegi pénzügyminiszter volt. A kormány ennek a kívánságnak megfelelt és a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy az elhatasztáshoz hozzájárul, ami később az 1910. évi költségvetési törvényben meg is történt. Ha nem ingatta meg akkor a jogtiszteletet, hogy a kormány közvetlenül választások előtt, tehát kortescélokból teljesítette a kívánságot, akkor most sem okozna az általános jogérzetben nagyobb romlást, ha a napról- napra súlyosbodó gazdasági helyzetre való tekintettel — tehát mindenesetre tiszteletreméltóbb és komolyabb indokból — az elhalasztásba belemegy. Az 1910. évi 111. t.-c. 5. §-a ékesen szóló bizonyság amellett, hogy igen is lehet a már szentesített törvények életbeléptetését elhalasztani.

Ugyanez a helyzet az adótörvények revíziója tekintetében is. Ez a kívánság most még nagyobb megbotránkozást váltott ki, mint az elhalasztásra irányuló kérelem. Pedig, hogy ez mennyire lehetséges, arra élő példa az 1912. évi Lili. t.-c., mely a koalíciós adótörvényeket

életbeléptetésük előtt — főleg a kincstár érdekében — revideálta. 'A kormánynak, mely a törvényjavaslatot előterjesztette, elnöke Lukács László, pénzügyminiszter Teleszky János volt. Nem tudjuk véges ésszel felfogni, hogy ami 1912. junius havában nem ártott a törvény- tiszteletnek, miért ártana 1912. decemberben, vagy 1903. januárban. Az az érv, hogy az adótörvények rosszak, legalább is van olyan tiszteletreméltó indok, mint áz a törekvés, amely a júniusi revíziót szülte, mikor is a ko mány a közvéleménynek valami csillapító szert akart nyújtani a képviselőházi események által okozott elkeseredés ellen, azt akarván elhitetni, hog/ az adónovella a rossz koalíciós törvényekből törvényhozási műremeket csinál.

A kormányra nézve kellemetlen lehet a mostani viszonyok között egy oly kívánság, amely a legutóbbi időben meghozott törvények revízióját hangoztatja, de a kereskedőktől és iparosoktól nem kívánhatja senki, hogy gyengéd tapintatból lemondjanak a meggyőződésük szerint rossz törvények orvoslásáról. Nem nyugodhatunk meg abban sem, hogy várjunk, mig az adótörvények hibáit az élet fogja kideritani és hogy a revízióról csak akkor beszéljünk, mikor már a gyakorlat megállapította azt, hogy mely irányokban szorul a törvény módosítására. Valóban nagyon alábecsüli a magyar közönség értelmi képességeit, aki ily érvekkel áll elő. Azt, hogy valamely törvény rossz, vagy jó-e, már életbeléptetés előtt minimális szakismerettel meg lehet állapítani. Ha pedig ezt felismertük, bűnös könnyelműség, vagy pedig szándékos becsapás volna, ha nem igyekeznénk a törvény hibáin még életbeléptetés előtt javítani. Rossz törvények életbeléptetése sokkal jobban megrendíti a törvénytiszteletet, mint azok kijavítása. A múltból már vannak tapasztalataink, hogy életbeléptetett adótörvényeken igen nehéz változtatni. Ott van példának okáért a II. oszt. kereseti adó, melyet 1875-ben léptettek életbe és teljes 33 év telt el, amig rajta az első javítás megtörténhetett, pedig már életbeléptetése utáni évben az országgyűlésen a legerősebb szavakkal ítélték el a törvény egyenlőtlen adózási rendszerét és a kifogások helyességét a kormány is th'smerte. Az adórendszerrel összefüggő nagy érdekeket és érzékenységeket tekintve, igen félünk attól, hogy ez a revízió megint elhúzódnék. Erre annál inkább

lehet számítani, mert választások mégis ritkábban vannak s az sem valószínű, hogy a véderőtörvény megszavazása és a júniusi események újból ismétlődjenek, amikor a törvénytisztelet elvének legfelkentebb apostolai is könyebben mutatkoznak hajlandóknak halasztásra, vagy revízióra.

A revízió irányát nagy vonásokban a következőkben jelölhetjük meg:

A kormány állandóan arra hivatkozik, hogy az uj adórendszer a kis existenciáknak könnyebbséget nyújt a létminimumon alól maradó jövedelmek adózatlanul hagyásával. Ennek éppen az ellenkezője áll. A létminimum évi 800 korona es a családtagok keresménye a családfő jövedelméhez hozzászámittatik. A legnagyobb nyomorban élő néprétegektől eltekintve, alig van van Magyarországon kereső ember, aki e cimen adózás alá ne volna vonható. Sőt az ipari munkások, akik az eddigi adópraxis szerint teljesen adózatlanul maradtak, most majdnem kivétel nélkül adókötelesek lesznek. Itt csupán két eset lehetséges. Vagy végrehattja a kormány betű szerint erélyesen a törvényt és akkor a nagyhangú kijelentések dacára a legszegényebb emberek is fognak adót fizetni, vagy az adóigazgatás lazán fogja az adóalap kinyomozását teljesíteni és nem zaklatja az alsóbb néposztályokat. Harmadik eset ki van zárva s igy igen nehéz megérteni, miért ragaszkodik a miniszterinm egy oly törvény végrehajtásához, amely a törvényhozás intenciójának csak akkor felelne meg, ha egyáltalán nem hajtanák végre.

Az osztrák jövedelmi adó kulcsa sokkal enyhébb, mint a magyaré,s igy nemcsak a kis, hanem a közép existenciák is súlyosabb adóterhet viselnek nálunk, mint odaát. Ez is mutatja hogy az adóreform állítólagos szociális célzatai mennyire ellentétben állanak a törvény szószerinti intézkedéseivel. Az adó-revizióra irányuló mozgalmak tehát legfőbb követelménye, hogy a létminimum ésjövedeltni adókulcs legalább is olyan legyen, mint Ausztriában.

A kereskedők, iparosok és értelmiségi középosztály szempontjából az általános kereseti adó teljes átalakítására van szükség, Itt mindjárt előrebocsátjuk, hogy a kincsiár érdekeinek megóvása végett a mákontingens megmaradása ellen semmi kiofgásunk nincs. Lehetlen és viszszás helyzeteket teremt azoban, hogy az

záratta, de semmi fenyegetés se használt, a tol- vajpcsak nem került meg.

— Mit gondol, — kérdeztem a dervistől — ki lehet a tolvaj ?

— Kicsoda? Valami gyaur. Csak nem gondolja, uram, hogy a szegény muzulmán cselédség meglopja a gazdáját.

— Hátha mégis megtörtént.

— Ez kizárt dolog, uram. A gyaurok követték el a lopást. A basának van két görög Írnoka, akire senki se gyanakszik, pedig ők a tolvajok.

— Honnan sejted ezt ? — kérdeztem meglepetve.

— Nemcsak sejtem, de bizonyos vagyok felőle, hisz ez az én tudományomhoz tartozik.

— De hátha ezúttal cserben hagyott a tudományod ?

— Attól nem félek, uram !

— Ha olyan bizonyos vagy arról, hogy a görögök lopták el a basa pénzét, mondd meg, hogy hová rejtették ?

— Azt is tudom, uram. A basa istállója mellett van egy trágyadomb. Az előtt van a pénz, viaszos vászonba rejtve. Túrják fel a dombot és megtalálják a pénzt. De mást is loptak azok, hanem még Stambulban. Köztük van két darab gyémánttal kirakott csibukra való borostyán. Ezt is megtalálják a ládájuk fenekén. De vigyázzanak a láda kiürítésénél. Az alján két pontocska látható. Ha ezt megnyomják, kipattan két selyem zsinóron függő, fülecske alakú gomb. Ha ezeket megrázzák, fölemelkedik a kettős fedél a láda fenekéről. Ez a rejtek kisebb fiókokból áll s a jobb sarkon levőben vannak a gyémántos borostyánok.

— Képzelheti, öcsém, mennyire ámultam a dervis leírásán. Nem hiszem, hogy látta volna valaha azt a ládát és mégis meg tudta mondani, hogy milyen a belseje.

— Ez igazán csodálatos, — mondtam elgondolkozva.

— A dervis kért, hogy ne áruljam el őt, neki nem kell se dicséret, se jutalom; tisztán az igazságért teszi, hogy az ártatlanok ne szenvedjenek a bűnös miatt. Én azonban mégis elmondtam a dolgot Guyonnak, aki sietett jelentést tenni a basának. És csodák-csodája, a kutatás mindenben igazolta a dervis állítását.

— Megfoghatatlan, neki mégis csak látnia kellett valamit.

— Nem tudom, hanem annyi szent, hogy a basának a szeme-szája elállóit, mikor a trágyadomb alatt magtalálták a pénzt, a láda alsó rejtekében pedig a gyémántos borostyánokat.

— És megajándékozta a basa?

— Egy marék pénzt kínált neki, de a dervis egyetlen piasztert se fogadott el, mert ő csak a túlvilágon, Állatitól várja jótéteményeinek jutalmát.

— Rejtélyes különc volt ez a dervis, — jegyeztem meg a csodálatos történet után.

— Annyi bizonyos, hogy boszorkányos tudománya volt. Egyszer felfogadott egy Szelim nevű lóápolót siheder fiával együtt. A dervis nagyon megszerette a fiút, de az apjával pár hét múlva összeveszett és Szelim faképnél hagyta.

— Látod, dervis, minek dédelgetted őket, ez volt a köszönet érte — mondtam neki évődve.

— Ne haragudj, uram, nem lesz semmit

baj, künyörögve és sírva jönnek még azok hozzám, hogy vegyem vissza őket.

— Ugyan, hát miért?

— Előveszem a mesterségemet és úgy megcsavarom vele az öreg beleit, hogy irgalomért fog könyörögni. Meglásd, hogy holnap délre itt lesznek.

— És másnap délben csakugyan ott találtam az apát és fiát s alázatosan dolgoztak a lovak körül. Nemsokára ezután feljő hozzám a dervis s kéri a havi fizetését.

— Nincs pénz, — mondtam neki tréfásan.

— Jaj, uram, akkor hogyan éljünk? Hiszen a basának van annyi pénze, hogy minket kifizethessen.

— Bizony nincs, barátom s igy nem marad más hátra, mint elővenni a mesterségedet és megcsavarni kissé a basa beleit. Majd fizet akkor!

Mosolyogva néztem az öreg szabadsághősre.

__— Képzelem, milyen savanyu képet vágott a dervis.

— Egy izma se rándult meg, csak lehajtotta fejét és szelíden felelte:

— Uram, akkor te nem ismered a törököt^ Hogy gondolsz olyat, hogy én megkinoz- zam kenyéradó gazdámat. Megverne Allah hálátlanságomért. Inkább éhen halok.

— Jó, jó, csak tréfálok. — szóltam a dervishez, akinek könnyek szöktek a szemébe. — Nesze itt a havi fizetésed.

y 'b,— Igazán becsületes ember volt — szóltam megindultan.

— És lásd, öcsém, ennek a dervisnek a jelleme tükör, amelyben megláthatod az egész örök nemzet becsületességét.