Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-10 / 6. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 6. szám. Államsegély helyett a rendőrség államosítása. Lapunk egyik múlt számában behatóan foglalkoztunk a városok segítésének kérdésével. Rámutattunk azokra a hézagokra, amelyek a belügyminiszteri leiratban vannak s amelyek alkalmasak voltak arra, hogy az egész ország közvéleményében elég nagy fokú elégedetlenséget támasszanak. AÍig csillapodott le a felháborodás, a belügyminiszter újabb meglepetéssel állott elő. Elvileg kijelentette ugyanis, hogy a városok fokozatos segítése abbanmarad s ezentúl csak az eddig megállapított keretekben lesz részesedés; azt az összeget pedig, amely a fokozatos segítséget lett volna hivatva előmozdítani, a rendőrség államosítására fordítják s ezzel mintegy kárpótolni akarják a városokat. Tagadhatatlan, hogy a városi adminisztrációnak mindkét baját immár haladéktalanul orvosolni kell: azonban nagyon különös és a korviszonyokat frappánsan jellemző eset, hogy két dolog között junktimot csinálnak. Hova-tovább ez a módszer permanens eleme lesz minden rendű és rangú politikánknak. A közjogi politikánál bizonyos esetekben talán helyénvaló és indokolt, de a közigazgatásinál anyagi és erkölcsi tekintetben is káros. Erkölcsi tekintetben annyiban, hogy a precedens rövidesen uzussá lesz: a közigazgatási érdekeket a megalkuvás politikája szerint irányítják és a sok u. n. kiegyezésnek félbemaradt vagy intenzív fejlődésre képtelen reformok lesznek az eredményei. Anyagi tekintetben annyiban káros, hogy a városok kulturális fejlődését bénítja meg. A törvény világos rendelkezése — miként azt már bővebben kifejtettük — az volt, hogy a városok adminisztracionális terhein könnyítsen. Könnyítsen azért, hogy a városok többet áldozhassanak a kultúráért, amelynek fokozatos, fejlesztése rendszerint személyi 5 igy adminisztracionális kiadásokkal jár. Ez a cél mindenesetre fenkölt és nemes. A segély felosztása azonban csak részben felelt meg a célnak. Törvényes intézkedés helyett ugyanis miniszteri leirat'állapitolta meg a segély nagyságát még pedig eléggé ötletszerűen. Ahelyett, hogy a városok pótadóját vette volna alapul, a minimális hivatalnoki fizetésből indult ki. Csak természetes, hogy ez az intézkedés csak anomáliákra vezetett s megelégedés helyett elkeseredést, elégedetlenséget váltott ki az illetékes tényezőkből. S most mit tesz a politika providenciális bölcsessége ? A helyett, hogy orvosolná a jogos sérelmeket, egyszerűen junktimot állít fel a segély és a rendőrség államosítása között. A városok nyögjenek továbbra is súlyos anyagi terheik alatt, meglesz az államosított rendőrség s ez maszlagnak elég. Nem tudjuk, milyen módon lesz megvalósítva az államosítás, de ha az előzményeket nézzük, bátran gyanakodhatunk : ez az államosítás nem lesz-e üjább ürügy bizonyos junk- timokra, nem fognak-e erre a városok bőségesen ráfizetni? Egyet konstatálhatunk: a kormány politikai kérdést csinált mindkettőből. Most már csak természetes, hogy pártérdekek szempontjából lesz1 megoldva. Ez az amitől féltünk s ami előbb beteljesedett, mintsem vártuk volna. A rendőrség államosítása ha tényleg simán fog megtörténni, adminisztracionális szempontból óriási költségbe fog kerülni: jóval nagyobbá, mint ez a városok segélyéből kitelne. Kiváncsiak vagyunk: ez a differencia honnét fog kiegyenlítődni ? A városoktól, hisz ezek újabb terhet vállalnak ekkor magukra, az államtól, hisz akkor intenciója kárba veszett, mert ráfizet a segélyre. Szerény véleményünk szerint egyiktől sem. A városok megmaradhatnak horribilis pótadóik mellett, fájdalamcsilapitóul majd megkapják az államosított rendőrséget s ez csak természetes, hogy részletekben. T. i. vá- rosonkint, fokozatosan: előbb bizonyos számú város, majd a többi _ utána. Minden valpszjnüség szerint a városok abban a mértékben fognak részesülni a kedvezményben, amilyen mértékben kielégítik a pártpolitika érdekeit.. Magyarul: a munkapárti kerületek előbb jutnak hozzá, mint az ellenzékiek. A jobb sorsra hivatott városok bizony más elbánásban részesülhetnének. Az állam minden módot kieszel, hogy zseniális adóforrásaival újabb és újabb terheket tojjon a polgárság nyakába. A városoknak csak egy mentsváruk lehetne ezzel szemben, hogy legalább kultúrájúkat fejleszthetik s relativ jólétet biztosíthatnak polgáraiknak. Ezzel az intézkedéssel eme remény is összeomlik. A városok kínlódhatnak továbbra is s remélhetnek morzsákat a mindenkori hatalom jótéteményeiből. Állapotaiknak gyökeres és racionális változtatását azonban aligha. Petronius. Vármegyei közgyűlés. Szatmárvármegye törvényhatósági bizottsága f. hó 8-án rendkívüli közgyűlést tartott. A közgyűlés tárgysorozatának legérdekesebb s egyúttal legnagyobb vitát provokált három első pontja volt az, amely tekintélyes számba hozta össze a bizottsági tagokat. Az első két pont a belügyminister leirata ac 1911. évi őszzi rendes közgyűlésen választott közig. biz. tagok választásának megsemmisitése tárgyában és a közig, bizottságba az 1912—1913. évekre öt tag. választása volt. A közgyűlésnek politikai színezeté volt, amennyiben a választásoknál úgy a munkapárt mint az ellenzék nagy szervezkedést vitt végbe. A közgyűlést Csaba Adorján főispán nyitotta meg és Falussy Árpád dr. kívánságára a miniszteri leirat egész terjedelmében való felolvasását mondotta ki. N. Szabó Albert dr. mint a választás megfellebbezője megindokolta a fellebbezést. Ebből — minthogy személyes élű volt, — parázs vita keletkezett. Jármy Béla országgy. képviselő, majd dr. Falussy Árpád hozzászólása után a nagy zaj lecsillapultával fel lehetett olvasni a leiratot. A leirat felolvasása után az elnöklő főispán azt javasolja, hogy a szavazás két küldöttség előtt történjék Az egyik küldöttség' előtt Szává’zzanak1 á virilisták és a tisztviselők, a másik küldöttség előtt a választott törvh. tagok. Az első küldöttség az alispáni kis teremben Domahidy István elnök, Roóz Samu és Wagner László biz. tagok, Lubv László és Németh Béla jegyzőkből alakuljon meg, a másik küldöttség a főispán hivatalos Elfogott a fémület. Szólni se tudtam. Hirtelen elengedte a kezemet, az arca nyugodt lett, a homlokán kiegyenlítődtek a ráncok, a szeméről eltűnt a bágyadtság. — Felold-e engem ? — Fel. — De ha én római vagyok ? — Úgyis feloldom. — Hallgasson meg hát. Én a gyengeségemnek vagyok az áldozata. A szivemnek. A feleségem parasztasszony volt. Szerelemből vettem el. A szüleim akkor nem éltek. Boldogan éltem sokáig. Akkor egyszer . . . Itt elhalgatott. A szemei körül motoszkált csontos ujjával. — Egyszer aztán láttam, hogy nem szeret többé. Fájt nekem, higyje el, fájt nagyon. A vére nem hagyta nyugodni. A vére. Parasztvér volt. Tudtam, hogy megcsal, tudtam. De nem volt lelkem, hogy szóljak érte. Ha szóltam volna, lehet, hogy máskép lett volna, de igy . . . Így kellett lenni . . . — A bűnéről beszéljen gróf ur — segítettem ki az öreget. — A bűnömről? Hiszen ez is odatart! HAJNAL SÜjí I Nem szóltam. Elnéztem, hogy megcsaljon? Kivel? Tudja-e kivel? A kocsisommal. Kiütött belőle a parasztvér. Aztán vadászni jártunk. Sok, sok vendégem volt. Megcsókoltam a kis fiamat, tudja, a kocsis fiát, azt, a kocsisét s mentem vadászni. A kocsis a hajtők közt volt. Felemeltem a fegyveremet, tudtam, 'hogy mit csinálok, a kocsisra céloztam, aki apja volt a gyermekemnek, rácéloztam . . . — Ez hát a bűne gróf ur? Csodálkozva emelte rám szomorú szemeit. — Nem, ez nem bűn, ez igazság volt. — Hát akkor? — Itt jön a bűnöm. Harmadnap megölte magát az asszony. Mérget ivott. Azt gondoltam, hogy a szivem szakad . ki, mikor eltemettük. Senkim sem maradt többé. A gyermek se. Az a kocsisé volt. Aztán gyűlöltem is. Látni se akartam. Én az italt kerestem, mindenemet eladtam, máshol ütöttem tanyát. Idegen kezekre bíztam a gyereket. Elzüllött. Mikorra kerestem, nem találtam. Azt mondták, hogy egy alföldi városban kórházi ápoló, ott se találtam. Most már késő, nincs akire a vagyonomat hagyjam; megirtam a végrendeletemet is, egy senkié lesz, aki sohase voit semmi, senki nekem, senki. . Vidéki vendégek J Minden C találkozó helye. este v s sírni kezdett. Zokogott, mint nagy bűnös s könnyeiben ott ragyogott a legtisztább bűn- bánat. Imádkoztam érette. Rátettem kezemet ősz fejére, reszketett a hangom, ő sirt keservesen : „Adjon az Ur teneked kegyelmet, csendes bé- ketürést a keserűségekben, bocsássa meg bűneidet s vezéreljen téged ama jobb hazába szent fia érdeméért Amen. Miatyánk, ki vagy a mennyekben . . . .“ A kápolna órája ütötte a hármat A gróf kereszted vetett magára s csendesen feküdt végig az ágyán. Odakinn pirkadt a hajnal. Mire felébredtem, sürgés-forgást láttam ágyam mellett. A grófról szedték le a kórházi ruhát. Halott volt. Az ápoló legény, mint aki elesett néminemű honoráriumtól, dühösen tépte szét imára kulcsolt, megmereviilt kezeit. — Vigyen el az ördög, vén majom, hogy megkapaszkodtál — tört ki belőle a paraszt-éle. Némelyik röhögött rajta. Másnap felbontották az öreg gróf végrendeletét. Az ápolónak hagyta mindenét. a vasúti állomással szemben. Egész éjjel nyitva! Elsőrendű fővárosi művészek felléptével.
