Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-07 / 49. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 49. szám. még abban a naiv hitben is ringatja magát, hogy hisz 10—12% még is csak több, mint 6 % s igy tulajdonképen nagyon helyes dolgot cselekszik, mikor kiveszi pénzét a pénzintézetből. Pedig hát először is nem biztos, hogy megkapja a 10%-ot. Hisz a törvény csak 8-at ítél meg neki, ha most ebből levonja a tőkekamatadót, ott van, ahol a mádi férfiú. De ez még a jobbik eset, Még egész jól járt a jámbor ember, legalább visszakapta pénzét, még kamatot is kapott, az igaz, kogy akkorát a pénzintézet is adott volna. — A baj ott kezdődik, hogy olyan emberek, akiket föltétlenül szilárdan álló, vagyonos embereknek tartottunk, egyre-másra mennek tönkre, magukkal rántva a nagy percentre váró jámbor hitelezőket. Aki meg otthon ül pénzén, az, amellett, hogy maga esik el a kamattól, kárt okoz másoknak is, elvonván pénzét a forgalomtól. Any- nyi bizonyos, hogy senki sem köteles a maga kárán másokról gondoskodni; akinek pár forintja van, az nem köteles pénzét benhagyni a forgalomban, csak azért, hogy az semmi fen- akadást ne szenvedjen. Ezt az altruizmust nem ismeri a pénz. De hogy otthon ügyes emberek a ládafiából nagyon ügyesen tudják kiemelni a féltve megőrzött kincset, azt csak nemrég tapasztalta egy makói gazda, hazahozván pénzét a pénzintézetből. A pénzintézetekben teljes biztonságban van a betevők pénze a mostani zavaros állapotok közt is. Még háború esetén sem kell félteni a pénzintézeteknél elhelyezett tőkét, mert a hágai konvenció értelmében még a győztes ellenségnek sincs joga kezét a nép pénzintézeti betéteire tenni. A háború ellen teljes biztonságot nyújt a pénznek a pénzintézet, sőt csak ez nyújt biztonságot, mikor minden inog, minden változik. Természetesen jól meg kell választani a pénzintézetet, jól megalapozott intézetekkel lépjünk csak összeköttetésben. A pénz kivonása a forgalomból határtalan károkat okozott már mostanáig is az országnak. A nép vezetői, a lelkészek, tanítók, jegyzők ilyenkor mutassák meg, hogy igazán a nép vezetői, magyarázzák meg a népnek, mennyire megoko- latlan félelmök, mennyire saját érdekeik és az ország érdekei ellen cselekszenek, mikor a ládafiába csukják pénzüket. Nálunk még nem öltött nagyobb mérvet a pénzintézetek megro- hanása, de a Pénzintézetek Országos Szövetsége már szükségesnek tartotta, hogy körlevélben forduljon a vidéki hírlapok szerkesztőségeihez, hogy világosítsák fel a közönséget, mennyire nincs semmi oka sem a félelemre. A pénzintézeteknél elhelyezett betétek legnagyobb része bekebelezett, tehát teljesen biztosított kölcsönökben van elhelyezve s igy, ha a háború netalán be is következnék, ami a jelen körülmények közt már szinte kizártnak látszik, sokkal biztosabb helyen van a nép pénze e pénzintézetekben, mint akár otthon, akár köl- csönképen magánosoknál. Ezt érzik és tudják is a nagyobb betéttel rendelkezők, de nem tudják a pár száz korona betéttel rendelkező egyének, — akiket a saját érdekükben felvilágosítani erkölcsi kötelességünk. A Kálvineum-est. A ref. papok és kántorok árvái is örülhetnek annak a fényes sikernek, amely a Kálvineum-est rendezőinek buzgó munkáját jutalmazta ; ebben az egytben különbözik igen sok jól sikerült jótékonykodó mulatságtól, előadástól. Mert bizony a legtöbbször a jótékonyságra szorulók, akiknek felsegélyezésére ütnek össze valami előadást, miegymást, alig-alig jutnak pár krajcárhoz, felemésztenek minden jövedelmet a rendezés költségei. Okos, józan takarékosság nyilvánult meg az egész rendezésen, az árvák érdekeit szem előtt tartó szeretettel teljes gondosságot senki sem érezte a közönséggel szemben való; fukarságnak. Nem hozattak le művészeket, művésznőket, Írókat, nem szerződtették Carussót,. hanem észrevették egy kedvesen szavaló, érzékeny lelkű kisleányt, kiszemeltek hegedűvel, zongorával bánni tudó urakat, hallottak egy maga kedvére daloló hölgyet, egy derék, bariton hangú kántort; a püspök kéznél van, hisz’ az övé a Kálvineum eszméje, szónok meg van annyi, hogy nem kell érte a szomszédba menni: és készen lett a programm. Hogy nem ment az olyan egyszerűen, szaporán, ahogy én azt itt leirom, arról a rendezők tudnának legtöbbet beszélni. Megvolt, szép volt. Sokáig gondolunk még rá, pláne ha mintát kell majd mutatnunk az ügyes jótékonyságra. Az ünnepség már délelőtt megkezdődött A ref. templomban Jánossy Zoltán debreceni lelkész beszélt az ünneplő gyülekezethez. Valami csodálatosan egyenes, józan észjárás, az alföldi embernek sokszor csudáit józán gondolatszövése jellemzi ezt a nagy szónokot. Egy- egy bibliai kép, hasonlat díszíti csak itt-ott az egyszerűen nemes mivü beszédet. A háborúról hallotta a polgár a maga véleményét, melyet nem tudna olyan világosan rendbeszedni; segítségére jön a papja. A hétköznapi kínlódásokban kifáradt ünneplő iparost, földművest uj erőfeszítésre uj reménységgel töltötte meg a békésen munkálkodó ember érdekeit az emberiség, a kereszténység érdekeibe bekapcsoló beszéd, A munka, a szeretet, a könyörületes- ség eszméi diadalmasan szálltak szivből-szivbe. Délután fél 2 órakor érkezett városunkba Dr. Balthazár Dezső, a tiszántúli ref. egyház- kerület püspöke. Az állomáson Domahidy Elemér egyházmegyei főgondnok fogadta a nagykárolyi ref. egyházmegye palástos lelkészei élén az egyházmegye, Debreczeni István polgármester pedig a város nevében. A püspök keresetlen, szi> bői jövő szavakkal köszönte meg a szives fogadtatást. Csaba Adorján főispán ur, mint vendéglátó házigazda, lakásán várta az előkelő vendéget. A délután folyamán látogatást tett a püspök özv. gróf Károlyi Istvánné- nál, hogy köszönetét tejezze ki a Kálvineum-est védnöki tisztének elfogadásáért; aztán Debreceni István kir. tanácsos polgármestert és a hitközségek fejeit látogatta meg. Este a város és a vidék társadalmának szine-java töltötte meg a színházat. Nyolckor kezdődött az anyagilag is várakozáson felül sikerült estély. A városi dalárda nyitotta meg az előadást. Vitek Károly karmester és a dalárda tagjai uj tapsokat, elismerést szereztek régi érdemeikhez. Költőt megérteni, gondolatait gyöngéden megéreztetni tudó szavalót ismerlődött. Megsimogatta a beesett, sovány arcát s ügyetlenül kérdezte. — Mi a bajod ? — A tüdőm — már vért hányok. Meg fogok halni . . . — Ugyan-ugyan, dehogy halsz meg. Hiszen most már szép, jó idő lesz, mindig levegőn leszel, felépülsz hamarosan. — Nem, én meghalok. — A múltkor kilestem a főorvos urat, mikor a segédorvos úrral beszélgettek. — Azt mondta neki, hogy leg- fölleb ha még egy hónapig élek. G rcsös zokogás támadt a leányra, aztán a nehéz köhögés gyötörte s az első piros vércsepp buggyant ki sápadt ajakán. Alig tudott a lábán megállani. A legény átölelte s nem tudta, mit tegyen, mit mondjon. Csak egy érzés töltötte el a lelkét s bármennyire restelte, mégis úrrá lett egész lelkén : erősnek, egészségesnek érezte magát a leány mellett. — Felkisérte szobájáig, hol egy meleg kézszoritással váltak el. — A viszontlátásra. Másnap, mikor a májusi napfény az emeletes házak békóiból kiszabadulva, szélesen vé- gignyujtózkodott a kórház tágas udvarán, a legény már ott bicegett a kavicsos utón s vágyakozva nézett az épület balszárnya felé — honnan a leányt várta. Mikor a rácshoz közeljárt, megpillantott az utcán egy virágárus leányt. Odaintette magához s vett egy szál tüzvörös rózsát. Bár ülni szeretett volna, türelmetlenül járt fel és alá, mig az utón feltűnt a leány karcsú, gyenge alakja. — Elébe ment. — A leány szeme mindjárt a rózsán akadt meg. — Maga rózsát1 kapott ? — Kitől? — A legény nem felelt, csak feléje nyújtotta a rózsát — de a leány nem nyúlt utána. — Kitől kapta ? — Nem kaptam. Itt vettem a virágárustól — neked vettem. Ne^ze hát vedd el. A leány őszinte . örömmel kapott a rózsa után s szagolgatva játszott vele. — Pompás illata van. Köszönöm — nagyon köszönöm. Aztán leheveredtek a virágos gesztenyefa alá s beszélgettek. így ment ez napról-napra. Az első napsugár kicsalta őket az udvarra s mindig nagyon örültek a szép időnek, virágillatnak, napsugárnak — és egymásnak. Május vége felé már alkonyatig künn maradhattak. Felettük a mosolygó májusi ég, körülöttük széna, virágillat s sziveikben ágaskodó életkedv. A leány vértelen arcáv lázrózsák virultak, a kék szemét szelíd fény lepte el — rekedt hangja megtisztult, megerősödött. — A főorvos urnák megmondtam. Elbeszéltem neki, hogy megszerettük egymást, hogy te elvennél, ha egészséges volnék. — Te — a főorvos ur azt mondta, hogy meggyógyulok. Legyek türelemmel még egy pár hétig, biztosan meggyógyulok. Szép volt most a leány, amint lelkes, ragyogó szemmel nézett a legényre s kipirultarccal beszélsz. A legénynek megittasodott a szeme a nézésétől, magához ölelte — s hosszan megcsókolta. Lám ugye, megmondtam. Meghalni nem megy olyan könnyen. Egészséges leszel s megerősödsz, aztán rám se nézel többet — sánta koldusra . . . Ugyan, hogy beszélhetsz igy. Nem nézek én másra, csak reád, téged szeretlek — csak téged. Az anyámról maradt egy kis házam, meg egy kevés pénzecském . . . Megélünk mi abból uriasan. — Az ám — megsem mondtam még neked : máma benn volt nálam az igazgató ur s azt mondta, hogy a gyárban maradhatok. Portás leszek. — Könnyű dolog lesz ez. Most már nem lesz gondunk. Tervezgetve, színes légvárakat építgettek s észre sem vették, hogy mig elbeszélgettek, rájuk borult a hűvös ég. A leány a kendőjébe burkolódzott, didergett; mikor ágyába került, kirázta a hideg. Másnap a legény hiába várt kedves társára, nem jött el. — Türelmetlenségében felment abba az osztályba, ahol a leány volt, de nem engedték be kedveséhez, az mondták, hogy beteg. Kétségbeesetten, vergődő lélekkel járt a leány ablaka alatt s mindig azzal biztatta KALAP ÉS ÚRI DIVATÁRUHÁZÁBAN “H*® Á TÉLI VÁSÁR MEGKEZDŐDÖTT. Legnagyobb választék kalapok, nyakkendők és fehérnemüekben. DEBRECZEN,; Kistemplom mellett. Megye telefon 707. sz.
