Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-10-19 / 42. szám
42. szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal. ság körmenetben vonult a Legényegyesület székházába, melyet a püspök megáldott. Déli 11 órakor vette kezdetét a díszközgyűlés, melyet a Dalegyesület a Hymnm elének- lésével nyitott meg. Récsei Ede kegyesrendi házfőnök, az egyesület védnöke szép szavakban üdvözölte a püspököt és felkérte a gyűlés vezetésére. A püspök megköszönte a szives szavakat és az ülést megnyitotta. Beszéde közben kiemelte a munka értékét és lélekemelő hatásában mondván, maga Krisztus inaugurálta a kézi munkát akkor, mikor az egyszerű ácsmester oldalán fiatalságát kemény, fárasztó munkában töltötte. Szolomájer István Horváth Jenő dr. kegyesrendi tanárnak alkalmi ódáját szavalta el. Majd Csanálosi József háznagy az egyesület 25 éves történetét olvasta fel, általános érdeklődés mellett. A Szépen kidolgozott felolvasásnak — a püspök ur indítványára — a közgyűlés jegyzőkönyvbe való foglalását rendelte el. A Dalegyesület éneke után dr. Szentgyörgyi Jordán Károly apát emelkedett szólásra. A programmba nem volt felvéve az a meglepetés, amelyre az apát beszédénél rákerült a sor. Kiindult abból, hogy szeretettel ölelnénk mindig körül a püspök alakját, ha állandóan körünkben lehetne. A püspök gondjai, a nagy kiterjedésű egyházmegye ezt azonban meg nem engedik. De a szeretet találékony; módját ejtette, hogy emléke mindig velünk maradjon s megfestette ezen örömünnep alkalmából a megyés főpásztor képét. Őszinte taps és éljenzés között hullott le a lepel a jól sikerült képről. A nagy éljenzés közepette a Dalegyesület rázendítette az „Ecce sacerdos magnus“-t. Ezután a püspök ékesszólóan köszönte meg a nem személyének inputált ünneplést s ezt hivatalára igyekezett hárítani. Rajongó szeretettel ünnepelte a százakra menő publikum agg főpásztorát. Az igazán kitünően sikerült képet Jenser Mihály főgimnáziumi tanár festette. Drágus István felolvasta a jegyzőkönyvbe foglalandó s a Katholikus Legényegyesület érdekében fárado- zók nevét s köszönetét mondott mindenkinek, ki csak egy fillérrel is hozzájárult a székház felépítéséhez. A Dalegyesület „Áldások Istene“ cimü énekkel zárta be a gyűlést. Impozáns és szép volt ezen egyesület ünnepe s méltó ünneplése 25 éves fennállásának és működésének. Déli 2 órakor körülbelül 180 terítékes társasebéd volt, melyen több köszöntő hangzott el. Az első felköszöntőt Dr. Vetzák Ede, lapunk felelős szerkesztője tartotta a megyés püspökre. — Soltész Imre tb. kananok özv. Károlyi Istvánná grófnőre ürítette poharát — a csomaközi plébános pedig Csaba Adorján főispánra. — Drágus István egyesületi alelnök a vendégeket és Jenser Mihály rajztanárt, mint a megyés-püspök arcképének jeles festőjét éltette. — Récsei Ede k.-r. házfőnök, az egyesület védnöke Drágus Istvánt köszöntötte fel. — Dr. Bo- romisza Tibor megyés-püspök híveiért ürítette poharát — Kertész szatmári legényegyesületi elnök ped g a nagykárolyi testvéregyesületre. Este az egyesület összes helyiségeiben fényes táncmulatság volt, mely a hajnali órákban ért véget. HÍREK. A tél közelgése. Már mindenfelé szüretelnek. Leszedik a félig érett szőlőt, amelyik nincs olyan édes, mint amilyen savanyu. Dehát nem kell lenni a szüretnek, mert azt mondják, itt van már, ősz, csak nem vettük észre a hetekig tartó eső miatt. Aztán meg üres már a fészek is az eresz alatt, csicsergő lakói elköltöztek melegebb vidékre. Tavaszra ugyan megint visszajönnek, de addig még elmúlik az ősz is, a tél is. Az ám, még tél is lesz az idén! Arról jut eszünkbe ez: hogy az utcasarkon árulják már a jó meleg, illatos gesztenyét. Piros szinü sütőkocsija mellett ott topog a marónis ember egész nap és bizony sűrűn akad neki dolga, mert újság még a maróni. Majd minden pillanatban megáll valaki előtte, hogy vásároljon a kedvelt téli csemegéből. Igaz ugyan, hogy hire-hamva sincs még a télnek, hiszen még őszi nap is alig sütött, de azért jólesik már a gesztenye. Éppen úgy, mint teszem az őszi barack, ami- ből csak annyi termett az idén, amennyi elég lesz kóstolónak. No de ki gondol már az őszi barackra ? Mikor az utcasarkon gesztenyét kaphatunk s esténkint, hogy ne érezzük úgy a hűvösséget, örömmel iszunk meg egy-egy csésze forró teát. Mert itt vannak már azok a bizalmas > hosszú esték, amikor fütött szobában,: lámpafénynél, mintha jobban megnyílna az emberek szive. Eddig ez mind az ősz poézise. A prózája pedig az, hogy ilyenkor tűnik ki, mennyi haszonnal záródott az év. Az iparos, a kereskedő és a szántóvető ilyenkor tudja meg, hogy menynyit ért az egész évi munkája. Előbbre haladt-e, vagy hátrább, mint az elmúlt évben ? Gondja, törődése nem volt-e vájjon hiábavaló ? Bizony az idén gyöngén végződnek ezek a számadások, mert a hetekig tartó esőzés elpusztította sok ember reményét. Az emberek azonban nem sokat adnak erre, arra gondolnak inkább, hogy milyen jó lesz majd, ha megjön a tél, a bálok ideje. Mert az emberi lélek olyan bizony, hogy inkább szereti a boldog vidámságot, mint a komor elborongást. TÁJÉKOZTATÓ. I A Régi Kaszinó könyvtára nyitva van a délelőtt folyamán. A Polgári Kaszinó köiiyvtára nyitva van mindennap d. e. 10 órától 12-ig. arról a borjúról, amit csupán neki sütöttek s amelynek felét már elfogyasztotta. A hires nevető Tahi, aki sohasem nevetett máskor, csak ha Rimáki ur megengedte, valami mosolyfélét rejtett a bajusza alá. Szikora Mihályné, a hires főzőasszony, aki arra a hírre, hogy a Zathu- reczky anekdóíázik az asztal felett, elhagyta a konyhát és a sátor nyílásából figyelt, kezét füléhez emelve, hogy egy szót se mulasszon el a tréfacsináló előadásából, a fözőkanalával fenyegette meg Zathüreczkyt. Rimáki uram úgy nevetett, hogy jobbról-balról fogni kellett a két menyecskének, akik állandóan mellette voltak. (Hogyha hirtelen megtalálna halni, asszonykebelre nyugtassa a fejét, asszonytenyér tapassza le a szemét.) Özvegy Borkyné lángvörös lett. de nevetett, mert hát magában igazat adott Zathurecz- kynek. A piruló unokahugát igy vigasztalta : — Ne féljetek, lányok, még soká lesztek harcsák . . . Habár — fordult kacér mosoly- lyal a közelben ülő Nagyfalussy György huszárkapitány felé — nem is jjolyan rossz néha az a harcsa, ugy-e, kapitány uram ? A vitéz kapitány a vajubajuszát simogatta és vasvilla tekintetét Borkynéra vetette, pedig mindenki bizonyos lehet arról, hogy Nagyfalussy uram szomjuhozó epedését akarta az özvegy tudomására juttatni. Az ebéd rendes szokás szerint belenyúlt a vacsorába, lilaszinü alkonyat ereszkedett a közeli Dunára, a pirQsp^drágos hangászok fáradhatatlanul muzsikáltak és a nagy tűzhely mellől el-elkapdosták táncra a menyecskéket, horgoló leányokat. Borkyné, húgai nagy nagy álmélkodására, felgombostüzte a szoknyáját és egy fiatal nemessel eljárta a huszártoborzót. Gömbölyű nyakát, vállát még az öregebb urak is megnézegették, bokában k arcsu, szárban telt táncos lába mozdulatára úgy ügyelt az öreg Lepke, mint a kétfelé tépett banknóta másik felére szokott. A tánc után meglegyintette szagos kendőjével a Zathureczky arcát: — Hát ki a harcsa, te csunyaszáju ? Zathureczkynak megvillant a szeme. — Te vagy a harcsa, Ilona húgom, de én meg kis halacska szeretnék lenni,.. — Elkéstél Zathureczky . . . Azaz, hogy húsz esztendővel később, kellett volna születned. Öreg már a legény, akármennyi is a tudománya . .. Mert ismerni kellene az asszonyo- nyokat arról az oldalukról is, hogy nem sokra becsülik a bölcsességet. — Tudom, tudom, hogy a macska rúgja meg! — mormogta Zathureczky, Aztán csufo- lódva tette hozzá — persze, nem olajozza mindenki a csontjait, mint Nagyfalussy kapitány. Egyszer odahaza felejtette az olajozót a kapitány, hát megmerevedett a lába. Borkyné kacéran mosolygott. — Bizd rám Zathureczky. A kapitány most már nem felejti el az olajozót. A sátoron kívül nagy asszony-sikongás, lárma, zenebona támadt. Kardok csörögtek, lovak dobogtak, lányok sikoltottak. A lakomázók felugráltak az asztal mellől, az öreg Lepke és bandája eldobta a hegedűt és a sátor mélyébe menekült. A sötét alkonyatba pedig egyre hallatszott a lárma. Az öreg Rimáki felébredt, megdörzsölte a szemét : — Mi az ? — kiáltotta. Tahi uram — jó tréfának vélte a dolgot — azt kiáltotta : — Semmi, tekintetes uram . . . Egy kicsit rajtunk ütött a francia. Az öreg Rimáki elsápadt. Aztán a mellette remegő menyecskéhez fordult: — Adjátok ide a kardomat! Nem adjuk olcsón az életünket. Hanem nem volt, aki az életét akár drágán, akár olcsón odaadja. A Tahi uram buta megjegyzése egyszerre- nagy kavarodást idézett elő a sátorban. Ment mindenki esze nélkül. Felborítottak asztalt, széket . . . Rimáki Ferenc elkeseredetten nézte a körülötte folyó rémült gabalyodást. — Ti volnátok Árpád unokái ? — kiáltotta, de senki sem hallgatott rá. A sátorba legelőször Zathureczky tért vissza. (Talán azért, mert ő ment ki rajta legelsőnek.) Nevetett az arca : K\T7 MI IFI divatáruháza p IVrt I A UrUflULiLi MGVKÍROLY, Gróf Károlyi Gjörgy-tér. Ál 'lsőrendü női divatterem, eredeti párisi és berlini modellek, toilettek, costilmök, felöltők, szörmeáruk, boák és muffok, *blouzok, pongyolák mérték szerint műhelyemben készülnek.
