Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-08-31 / 35. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 35. szám. Szükség volt-e a konviktusra? (S. I.) A városi főgimnáziomunk mellé szervezett és a piaristák vezetésére bízott kon- viktus létesítésének eszméje amikor fölvillant azok agyában, akik városunk minden irányú előhaladását szivükön viselik, a kislelküek és mindenben feketét látók egész táborát tömörítetté a felmerült eszme eltemetésének rendezésére. S amikor a közjó iránti áldozat készség s különösen városuk iránt a távolban is melegen érzők adományozása és bőkezűsége s a kormány támogatása ezen áldásos intézményt az elmúlt tanév elején mindezek ellenére megvalósította, az ellenzők részéről még akkor sem szűntek meg az ellenvetések, aminek köszönhető részben az, hogy az elmúlt 1911/1912. tanévben a 40 tanuló részére készült helyeknek csak fele lett betöltve. Azonban a lefolyt egy év erkölcsi eredménye hatalmasan rácáfolt az intézményt sötét szemüvegen nézőkre. A dolgok józan belátása győzött az indokolatlan elfogultságon s igazolta azt, hogy a konviktus létesítésével oly intézmény alapját vetették meg az ezt szorgalmazók, amely nemcsak városi főgimnáziumunk fejlődésére, népességére van már ma is kihatással, hanem városunk kereskedelmi és ipari forgalmára is. Mert eltekintve attól, hogy ezen intézmény létesítése által tudtuk csak felvenni a népesség körüli versenyt a rivális Szatmár gimnáziumaival, eltekintve attól, hogy a népesség a városra nézve tandíj többletet is jelent, a konviktus uj vevő alanyt is teremtett kereskedőinknek és iparosainknak a növendékek és az azokat felkereső messze vidéki szülök személyében, amely közvetett eredmény figyelmen kívül semmi körülmények közt sem hagyható egy ily lassú mozgású városban, mint Nagykároly, amelynek nagyrészt csak oly intézményei vannak, ámeneket polgárai teremtettek meg a maguk munkájával és áldozatkészségével. Ma már a konviktus ügye úgy áll, hogy a jövő tanévre mind a 40 hely be van töltve s 41-iknek csak azon feltétellel tudták felvenni gróf Dégenfeld József unokáját, László Bélát, hogy az éjjelt a Fekete-tanyán nagyatyjánál tölti s uj tanuló csak az esetben lesz felvehető, ha betegség vagy más előre nem látható okból a jelentkezők valamelyike helyét el nem foglalhatja. Eme egy év alatt elért fényes eredmény a városa és intézményei iránt lelkesülő igazgatóságot most már azon tervvel foglalkoztatja, hogy a konviktust jövőre 100 tanuló befogadására alkalmassá bővíti ki. S ha minden jó dologgal vele jár a siker, úgy a közel jövőben több lesz városunkban egy produktiv hasznot hajtó nagyszabású intézménnyel. Városi uiaink öntözése kérdéséhez. Emberi szervezetünk leghatalmasabb ellenségéről, a felszálló porról annyi szó esik a a nyári évszakban hivatalokban és műhelyekben egyaránt, hogy csaknem megfeledkezünk arról a sürü porfelhőkről, amelybe nap-nap után legforgalmasabb utcáinkon kell betemetkeznünk, mint egy mithologiai alaknak a ködfelhőbe. Ezt már úgy megszoktuk mi jó Nagykárolyiak, hogy talán nem is a mi városunkban éreznénk magunkat, ha levegő helyet nem port szívnánk be nyáron át. Mintha ez másként nem is lehetne, vagyha lehetne is, az úgy nem jó lenne. Pedig bizony lehetne az másképpen is, s úgy lenne jó, ha máskép lenne, ha öntöznénk városi utainkat. Mi már felvetettük lapunkban ezen kérdés megoldásának szükségességét, most pedid legutóbb a „Nagykároly és Vidéke“ laptársunk foglalkozott vele, sóhaj alakjában. És sokban igaza is van laptársunknak, mert városunk anyagi helyzete mellett nekünk alig áll módunkban más, mint sóhajtozni a jobb és tökéletesebb rend után. A helyzet tarthatatlansága azonban ennél a kérdésnél az óhajtozásnál többre késztett bennünket. Valamelyes módon kiirtani mégis legalább a város nagyobb forgalmú utcáiról nagykárolyi speciálitásunkat, az utcai port, mint amire a mai modern korban már semmi szükségünk nincs. Hiszen a mai munka kora most már a gyermektől is más játékot követel, s nem a porban játszást, mert innen ma már közöttük egy egész életre kiható barátság forrása sem fakad, ennek is más talaja van már, az érdek találkozás, de meg a betűvetést sem kell ma már okvetlen a porban tanulni, mint néhai jó Arany Jánosnak. Így hát nem szükséges rosz- ról mondunk le, ha lemondunk a porról, — s eddig a lemondásig azt hiszem el is jutottunk egyértelmüleg, csak a miként kérdése marad évről-évre megoldatlanul. Pedig ezt meg kell oldani. Ha a város rendezkedne úgy be, hogy öntöztetné az utcákat, ez esetben szükségessé válván az összes utcák öntöztetése, — mert ez lenne az igazság, — újabb teher nehezedne a városra, amit pedig ott, ahol a szükséglet másként is kielégíthető, kerülnünk kell. Ez a kérdés pedig másként is megoldható legalább a belváros forgalmasabb utcáin. Megoldható lenne pedig úgy, hogy a város beszerezne egy motoros öntöző készletet, s amely utcán a forgalom megkívánná az öntözést, ott az öntözés ellenében a háztulajdonosokra bizonyos aránybani hozzájárulási dijat vetne ki, ami az asphalt adó módjára kezeltetnék. Ezen hozzájárulási dij természetesen megszűnne akkor, mihelyt a beszerzett készlet és fentartási költsége kellő alapot nyerne, s csak akkor ujjulna fel esetleg kisebb arányokban a képviselő testület időnkénti határozatához képest, ha újabb szükségletek merülnének fel. Ez a megoldás oly csekély megterhelteA nagybányai képkiáliitás. A Nagybányai Festők Társasága a Nagybányán tartózkodott művészek képeiből a város iránti hálából képkiállitást rendezett, hogy bemutassa a .helybeli ihlet termelését s azt a művészi fejlődést, amelyet Nagybánya vidéke természeti szépségének megösmerése a kis csobogó csermelyből hatalmas, számottevő folyammá fejlesztett a művészet történelmében igen rövid idő, 17 év alatt. A kiállított képek mind meg annyi kinyomatai annak a légkör változásnak, annak az európai művészi forradalomnak, amelyet a nép egyszerűen seccessiónak nevez s amely uj irányzatnak nálunk első magasan szárnyaló fecskéi a Nagybányai festő-iskola akkor még növendékei, ma már többé-kevésbé elösmert festői voltak. Az ezeréves kiállítás évében, 1896-ban a müncheni Hollósy-féle festő-iskola a Thorma János és Réti István nagybányai születésű festők biztatására, akik ezen iskolának jeles növendékei' voltak, a nyári idényre Nagybánya város lelkes támogatásával leköltözött Nagybányára. Ez a rövid tény az, amelyből a magyar festőmüvészetnek messze kiható fénye lobbant fel egy uj irányban s milyen véletlen, hogy vármegyénk e kis városában szakadt széjjel hazánkban a festőművészet múltja és jövője. Mig Budapesten, az ország színében az ezeréves kiállítás összehalmozta a múlt művészeti emlékeit s ezen csüggött rajongással a nemzeti művészi büszkeség, addig hazánk szélének e kis városában a külföldi uj légkör hatása alatt nem a múlt formalisztikus modelljei és variáciái felé fordultak, mint követendő példa felé az ifjú művészi szemek, hanem a minden művészetek ősanyja, a való, az élő természet felé. A múltban tulcsapongott fántázia helyét a szerves szem váltja fel bennük s tisztább, iga- zabb impressziókat keresnek ott a kéklő Zazar partján, ahol maga a természet oly csodálatos művészi összhangba hozta s rendezte anyagát. S hely arra igen alkalmas volt, hogy a fiatal művészi lélek reminescenciális hajlongását megölje s bele kapcsolja a megértő lélek szemét a leplezetlen külső természetbe, ahonnan megösmerhette a színeket és a világítást olyan formában, amilyenre a technikai fogásokkal dolgozók képtelenek voltak s csak doktrinális sablont tudtak teremteni. Az itt és igy indult tavasz fakasztotta aztán a művészi lélek azon uj légkörben nőtt virágait, amelyeknek illata nemcsak a szűk Nagybánya hegyeit, völgyeit töltötte be, hanem a tárlatokon az egész világot. Itt tettek ifjú művészeink bizonyságot arról, hogy megértő, mélységes lelkűk van, a világ különböző városai tárlatán pedig arról, hogy lelkűket másokkal is megtudják értetni, mert amit nyújtanak az az örök, mindenütt egyforma, változtathatatlan természet. A kiállító 76 művész csaknem mindegyikének képén visszatükröződik Nagybánya csodás természeti szépségének mélységes összhangja s a derűsen komoly vidék hangulata, a nagybányai hajnalok és alkonyok tiszta szin- pompája az a keret, amelybe úgy a lírai, mint az elbeszélő tárgyú képeket nagy általánosságban be lehet foglalni. Ami összekapcsolja egyéniségüket, jellegzetessé, nagybányaivá teszi a legellentétesebb irányban mozgókat, az a természet mélységes imádata és az őszinteség visszaadása a kültermészette! szemben. Hollósy, Thorma, Ferency, Csák, Réti s mindannyian az általuk megteremtett modern művészet biztos látóképességével állanak a természet előtt s az ez iránt való kizárólagos érdeklődés mutatja azt a belső rugót, amely kiállított alkotásukat megteremtette. S ha mindenki ízlését s a művészettől várt kívánalmát nem is elégítené ki a nagybányai kiállítás produktuma, annyit róluk mindenkinek el kell ösmernie s ez művészi alkotásaik mellett a legnagyobb érdemük, hogy uj utakat kezdtek a festőművészet már ö.;sze-vissza taposott mezőin s első hírnökei voltak távol a művészeti gócpontoktól, talán azok hatásától is menten, a neoimpresszionista iránynak. Ők a megkezdett utón előre fognak menni, a kritikának pedig nincs joga a még befejezetlen útról előítéletet mondani. (Suták.) :: Modern és tartós : : :: plissézés és gouvlározés. : : Nagykároly, : : Széchenyi-utca 34. sz. a róm. kath. fiúiskola mellet.
