Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-08-24 / 34. szám
III. évfolyam. Nagykároly, 1912. augusztus 24. r A Nagykárolyi Kereskedő társulat hivatalos közlönye. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. („Kölcsey-nyomda r.-t.“) Hirdetések szintén ott vétetnek fel. )^=- Nyilttér sora 50 fillér. Főszerkesztő: D R. VETZÁK EDE. Felelős szerkesztő: i Főinunkatárs: DR. GÓZNER ELEK. I DR. HEGEDŰS ISTVÁN. Laptulajdorios : KÖLCSEY-NYOMDA R.-T. 0^“ MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. “SP® A LAP ELŐFIZETÉS! ÁRA: Egész évre ............................. .8 korona. Fé l évre............................., . . 4 korona. Ne gyed évre...................................2 korona. Egy szám ára..............................20 fillér. Cs end van ... Csend van, mélységes csend van városunkban ... Ez a mélységes csend a megölője városunk fejlődésének! Mintha álomban élnének itt az emberek. Mintha apáthiába, letárghiába merült volna itt mindenki! Csak akkor riad fel városunk polgársága e mélységes csendből, ha valami baj, valami nagy baj környékezi, de akkor is csak az esetben, ha fenyegető a veszedelem és ha nagy a veszedelem. Pedig lesi-puskásokkal van teli városunk környéke —, a kik ébren, nyitott szemekkel, hegyezett fülekkel figyelnek, hogy mit vehetnek el ettől az alvó, merengő várostól. Ezek figyelnek, gondolkoznak, előre látnak, a jövőbe néznek, kifürkészik, hogy hol és miként lehet az alvó várostól valamely intézményt elvenni, aztán egy alkalmas pillanatban, titokban, alattomban megkísérlik eivenni tőlünk azt, ami minket illet, a mi jogosan csak a mienk lehet. A mikor aztán kipattan a titok, hogy megint visznek a városból valamit, akkor esik kétségbe a polgárság, csak akkor hangos a tájék, akkor aztán olyan a polgárság, amilyennek lennie kell, mindig lelkes, okos, áldozatkész, akkor megmenti a mi még megmenthető. Sajnos, azonban sokszor, nagyon sok szór késő az ébredés! Későn ébredt a város, amikor a nagy anyagi áldozattal létesített Nagykároly—somkuti vasút üz- tetvezetőségét innét elhelyezték, amikor a vonat menetrendjét úgy állították és állítják össze, hogy a forgalom városunktól eltereltessék és hogy az is Szatmárra menjen, aki Nagykárolyba igyekezett, — későn ébredt fel akkor is a város, amikor nagy forgalmat előidéző szilágysági vonat osztálymérnökségét innét Ziíahra helyezték, ahova való áthelyezést pedig kizárólag az idézte elő, hogy az újonnan kinevezett vasúti főmérnöknek Zilahon háza és szőlője volt és igy egyéni érdeke volt, hogy ez az évi legalább 100 ezer korona forgalmat előidéző hivatal áthelyeztessék Zilahra és át is helyeztetett, — noha nemcsak semmi tárgyi jogos indoka nem voit az áthelyezésnek, de sőt ellenkezőleg a vasútra adminisztratív és forgalmi szempontokból hátrányos volt. Ezen hivatal áthelyezése is megakadályozható lett volna, ha előbb ébred a polgárság és talpra áll. Egy véletlen, egy puszta véletlen folytán a szatmáriak elhirtelenkedett har- czi öröme folytán ébredt fel egy szép napon arra a tényre a város, hogy a pénzügyigazgatóságot két hónap múlva Szatmárra akarják vinni. Utolsó percben, a tizenkettedik órában, — de még idejében! Talpra állt a város és meg tudta akadályozni azt, hogy a gonosz emberi indulatok győzedelmeskedjenek, hogy egy, a fejlődés minden eszközével biró város kapzsisága folytán jogtalanul, minden isteni és emberi törvény ellenére elvitessék a pénzügyigazgatóság jogos székhelyéről, Nagykárolyból Szatmárra. Nagy volt a felzúdulás, nagy volt az elkeseredés, nagy volt a lelkesedés és áldozatkészség és szerencsére győzött- is az igazság. Most már befejezett dolog, hogy itt marad a pénzügyigazgatóság ! Most elcsendesedett minden ! Most rendben levőnek találnak mindent az emberek. Most veszekesznek a maguk apró-cseprő dolgaikban, kellemetlenkednek egymásnak és nem veszik észre, hogy más figyel, hallgat, gondolkozik és dolgozik, hogy miként lehetne sikerhez jutatni, azt a mi ma nem sikerült. Amikor uj intézmény felállításáról van szó, akkor mindig későn ébred a város. Így aztán minden uj intézményt Szatmár kap, még azon intézményeket is, amelyeknek a megye székhelyén, Nagykárolyban volna a helyük. Mindennek az a mélységes csend, a nyugalom, let- hargia és apathia az oka, mely e városban honol. Ezt a lethargiát és apáthiát kell minden eszközzel, minden áron megszüntetni, erre kell törekednünk mindnyájunknak és ha ezt megszüntettük nincs ok a lemondásra, megnyugvással és sok reJanka angolul beszél. Irta: Rudnyánszky Endre. Reiter Simon harmincöt esztendő óta mérte a bort és pálinkát a görgényfalusi tótoknak. A hosszú idő észrevétlenül futott keresztül az életén. Szerény, alacsony, meggörnyedt falusi zsidó volt, amikor húsz éves fiatalsággal, friss vállalkozó kedvvel beleült a görgényfalusi kocsmába. Se az alacsony termete, se a görnyedtsége, se a falusi zsidó volta nem változott, csak az évei húszról az ötvenesekbe. Túl élte, kibírta az esz- lári hajsza elverődő hullámait, az antiszemitizmustámadását, a faluba került hecckáplán zsidó- ellenes izgatását. Hiába volt minden : a tótok tovább itták a bort és pálinkát, Reiter pedig gyűjtötte a garasokat. Ez volt az ő élete: kiszolgálni a vendégeket itallal és megszámolni a bevételt. Ami egyéb esemény az életébe belecsöppent, az csak epizód volt. Epizód volt az asszony is. Csoda- rabbi leánya volt Galiciából. Elefántcsont arcszinü, álmatag szürke szemű leány. Sehogysem illett a falusi kocsmába. De eljött, mert jönnie kellett. Nem maradt sokáig. Bágyadtan, megszürkült arccal, sötétre tágult szemmel ment örök pihenőre. Egy kis leányt hagyott maga helyett emlékül Simon házánál. A kis leánynak is világos-szürke és kerek volt a szeme, hosszas, sápadtan fehér az arca. Jankának nevezték el. Tót cselédleányok babusgatásán nőtt fel a parányi baba a kocsmaszobával szomszédos lakószobában. Egyetlen vékony vályogfal választotta el a 'duhajkodó, kurjongó kocsmai világtól. A hangok átszürődtek hozzá és a kis Janka finoman megborzongott durva rezgésüktől. Valami különös, valami elfinomodottság volt a Reiter kocsmáros leányában már gyermekei éveiben. Igyekezett megbújni az emberek elől. Tiszta, rendes ruhácskájában mindig komolyan, összehuzódva járt, mint egy kis beteg fekete macska. A gyereket kerülte leginkább. A paraszfgyerekekqt, akik megverték, megdobálták, ruháit bemocskolták. És az úri gyere- keket: a jegyzőét, kasznárét és a kisnemes Molnár Boldizsárét még inkább. Ezek csak szóval csúfolták, szidták a kis zsidóleányt. Félénksége megmaradt az iskolában is. Első tanuló volt s ezért még jobban gyűlölték gyermektársai. Reiter Simon sohase vette észre az évek múlását. Amikor a vékony, karcsú, fölmagoso- dott Janka kikerült az ismétlő iskolából, az öreg Simon kocsmáros olyan nagyon csodálkozott, mintha az ölbenhordozó babából egyszerre, máról-holnapra nőtt volna ki ez a kis leány- virágszál. Kicsit tanácstalanul kérdezte meg a leányt, amikor az bejelentette, hogy az iskolából kikerült: — Most mit akarsz, Janka? Mihez kezdesz ? — Olvasni akarok, tanulni! — szólt komolyan, erősen Janka. A véletlen játszott közbe, hogy Reiter Simonnak azon a héten a városba kellett mennie. Befogta két sovány lovát és szekéren bekocogott. Bort vásárolt, gabonát adott el, pénzt tett be a takarékba, szóval jó kedve volt. Meglátogatta az ismerősöket a városban. Kevesen voltak, mert a két kolostorban is bővelkedő T
