Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-06-01 / 22. szám
22-ik szám. 3-ik oldal. Nébán; szó a párbajellenes szövetségről. Pesszinisztikus történetbölcselők, laikus kezdők, elfogult kritikusok mintegy közös elhatározással szavalnak a sötét középkorról, rettenetes inkvizícióról, elmaradottságról. S hiába tartja a latin közmondás, hogy az ilyen interpretátorok „ignotos faliunt, notis sunt derisui,“ minthogy nagyobb számban vannak az „ignoti“-k, a laikus közönséggel elhitetnek minden elképzelhetetlen dolgot, amelyet a tudományos kutatás már régen megcáfolt s eredeti világításban tárt a szemlélő elé. Gombamódra szaporodnak a társadalomtudósok, akiknek fakirpolitikája mindent bevesz, csak egy dologról hallgatnak s ez a párbaj. Az ököljognak eme frappáns uszályhordozója, amelyet a félszeg társadalni bölcsesség a becsület oltalmazójának kiáltott ki s ma már oda juttatta a lovagiaskodókat, hogy a becsületet kaszt- szerü receptek szerint mérlegelvén a hires Bis- marck-féle jeligét: „Macht geht vor Recht“ itt is sankcionálták. Ezek a moralisták azután bebizonyították, hogy az erkölcsi fogalmak bizonyos korok szokásainak surrogatumai csak s változnak. Mi sem természetesebb, hogy ily körülmények között csak differenciálódnak az erkölcsi fogalmak, amelyeknek egocentrikus felfogása azok számára is követendő kánont állít fel, akik talán hinnének valamit az erkölcsi fogalmak változ- hatatlanságában s bizonyos tekintetben altruisták is volnának. A társadalom pedig egykedvűen nézi ezt a chaotikus zűrzavart. Sem annak egyeteme, sem törvényhozása még manapság sem gondol arra, hogy a törvény szigorával védje meg a becsületet, szem előtt tartva a kultúrának azt az igazi hivatását, hogy senki se legyen embertársának terhére. Ez a nemtörődömség teremtette meg a becsület-lovagjait, akiket a l^öznyelv „krakéle- rek“-nek nevez s bizonyos tekintetben az élős- diségnek vetve meg alapját, (élethivatást is tett a fegyveres utón való loyagiaskodásból. S minthogy legtöbb esetben eme lovagok megfelelő fizikai és vivási qualifícatióval rendelkeznek a szabad vélemény-nyilvánitásnak ama profán elméletét állították fel, atpely a vérkereszt- ségben tisztulhat meg s bizonyos fontossági hiányok élvezetébe ringatja a boldog halandót, aki akár szóbeli, akár tettleges sértésre még önkénytelen orvosi kezelést isyívhat ki magának. Ez teremtette meg azt a tónust, amely még állítólag jól nevelt úriemberek között is dühöng s nagy mértékben hozzájárul a természettudományok egyik ágának népszerűsítéséhez. S megtörténik elég gyakran, hogy ezen a réven lovagokká lesznek avatva azok, akiket embertársaik csak azért tisztelnek látszólag, mert félnek tőlük. Idáig vezetett a társadalmi álbölcselkedés : s nem a sors iróinája az, amikor olyanoknak is kell ebben osztozniok, akik jobb meggyőződésükkel nem az „aki bírja, marja“ elvet vallják ugyan, de a társadalmi káté velük szemben kategorikus imperativust használ az érvényesölés megszüntetésének feltételével. Ma ifjú és férfi szinte mániákus rajongója eme káté „csalhatatlan“ igazságainak akkor, amikor jobb meggyőződése ellenére vágóhídra viszi fejét. S ez valljuk be őszintén — forradalmi igazságszolgáltatás s nem sociális, amilyennek egyébként lennie kellene. Sokat és sokszor vitatkoztak azon, hogy mennyiben állhat meg a párbaj az ész és erkölcs itélőszéke előtt. Nem íjkarunk hát ismétlésekbe bocsátkozni, hogy ebeket ismertessük. Egyet azonban megállapíthatunk, hogy a mérleg a párbajellenesek részén van. Talán ez a körülmény indította ezeket arra, hogy tömörülve szövetséget hozzanak létre, amely kettős propagandát fejtsen ki. Egyrészt a törvényhozásra való presszio gyakorlásával, hogy modern szel_____NAGYKÁROLY ÉS JÉRMELLÉK lemben kodifikálja a becsület törvényeit, másrészt, hogy visszatartsa az embereket az indokolatlan sértő véleménynyilvánulásoktól, s az oktalan vérengzéstől. A szövetség előkelő tagjainak neve és nagy számú garanciát nyújt az eszme komolyságáról és kivihetőségéről. Becsű letbirósága oly választmányból áll, amelynek minden egyes tagja élő lelkiismerete a becsületnek. Hogy ez a propaganda eredményes lesz-e, azt még ma bajos eldönteni: egy azonban bizonyos, hogy jó utón van. Hamarosan át fogja alakítani a közvéleményt abban a jellemben, amely az önbíráskodást, a jogosulatlan véleménynyilvánításokat, a törvény teljes szigorával sújtja: még pedig amint várható nem pénzbüntetéssel, hanem szabadságvesztéssel. Majd ha eljön az az idő, amikor a párbajozást előre megfontolt gyilkosság v. ennek kísérlete, vagy súlyos testi sértéssel fogják vádolni, akkor lesz az ember igazi kulturember, aki képességeinek tudatában nem fog hatalmaskodni s aki az emberben az embert fogja látni s nem reklámeszközt. De mikor? Censor. Egy nagylelkű alapítványról. Bizonyára kevesen tudják, hogy a minap elhunyt özv. Schuszter Jánosné még férje életében kölcsönös végrendeletet kötöttek,' amelyben egy nagyszabású kulturális alapítványt tettek le. A végrendelet 1889. évben készült s ösztöndíj alapítványra az urai határban levő 65 hold földet‘ kötöttek le. A haszonélvezet az elhunyt haláláig volt biztosítva s most mi sem állja útját annak, hogy az örökhagyók nemes intenciója megvalósuljon. A földek jelenlegi értéke kb, 30000 korona, amelynek kamataiból két ösztöndíj állomást kell létesíteni a helybeli főgimnázium kitűnő előmeneteld, r. /rath, vallásu, nagykárolyi születésű tanúját, a mely egy pillanatra sem vesztett semmit kábitó pirosságából. Egyiptomi pamlagon he- verészett talán reggeltől estig, s udvarlói, akik virágkoszorukkal keresték föl, a bebocsáttatás minden reménye nélkül kopogtattak az ajtaján. Vagy a tükör előtt táncolt, ruhátlanul, ahogy a görög mimáktól látta egyszer, — s az agyaglámpa meghitt világosságában gyönyörködött a saját szépségében. Voltak pipere-dobozai, haj- sütő pálcikája, illatos olaja, szagos vize, numi- diai rózsakenőcse, s mindaz, ami egy előkelő római matróna meghitt szépitőszerei közé tartozott. De alkonyatkor gyaloghintóba ült s fáklyás szolgáktól kisérve bejárta a várost, a melynek egykor talán ő volt a mindenható uralkodónője. Megcsodálta minduntalan az araviszknegyed szeszélyes, rikító színekkel bemázolt házait, asszonyaikat, a kik magasra fölfésült, tornyos hajdiszt viseltek, kapcsos, átvevő mentében jártak, hátul csuklyával, — akár Galliában — a benszülött lovagokat, tarka és egzotikus visele- tükban, — a pórnépet s a papi személyeket, — akik költők, papok és bírák is voltak egy személyben, folyton verseket mormoltak magukban, s varázsmondásaikat görög betűkkel jegyezték föl a szentélyek falára, hogy a köznép meg ne értse. A Dunaparton talán állottak még akkor a nagy, agyagból és élőfákból összetákolt bálványképek is, melyeknek kusza rostjai között hajdanta eleven emberáldozatokat égettek el az alvilági istenek tiszteletére. Talán unatkozott is itt, megmagyarázhatatlan vad félelem vett erőtt a lelkén, talán érezte, hogy temetője lesz ez a város, még mielőtt megöregedhetne. Rómába vágyott vissza minduntalan, amely városnak egyetlen mámoros pillanata eme kisváros egész esztendejével fölért, — a színházakat kívánta meg, a nagy amfiteátrumot,, a kéjkerteket, a vad, színes és eszeveszett világot, a hova hozzászokott s ahonnan fájt a szive elszakadni. Ki tudja ? Talán gyermekei is voltak, kiket a maga tején nevelt föl, testtel-lélekkel ide volt nőve egészen s boldog mosollyal az ajakán lehelte ki a lelkét. Vagy méreg pusztította el, mint Kleopátrát, áíkozódva esett össze a villája lépcsőin, — nagy véres és ismeretlen tragédia tapad alakjához! — Meglehet, a hófehér kőszobor nem árul el semmit. Haragszom magamra. Hogy ideállok és foglalkozom egy asszonynyal, akinek feje nincs és sudár alakja is csak kőbe van faragva, — mikor az élet annyi szép és friss jelenséggel szolgál. De szeretném őt látni, újra, ha csak egy pillanatra is, amint a cirkuszban ülve, bi- borkárpit alatt, hallgatta a vadállatok közé dobott rabszolgák halálorditását, — ahogy lánycselédjei munkájában gyönyörködött. — vagy ha egy szerelmes lovag bókja csengett a fülébe, ha énekelt, táncolt vagy fürdőbe ment, s ha az erőd katonáinak lovasjátékában gyönyörködött, amit esetleg az ő mulattatására rendeztek. Szeretném kacagni hallani, de sírni is. Ha a lába előtt térdelt könnyes arccal a kedvese, vagy ha ő bámult ki, magára hagyva, bánatosan a reménytelen és sötét éjszakába. A márványszobor megnő és kiszépü! előttem, mint egy névtelen, nagy kikivánkozás. S düh fog el, hogy igy kel) állanom kétségbeesetten egy megfejthetetlen titok előtt, a minő ez a szobor is. Szeretném elolvasni élete nagy és — úgy érzem — gyönyörű és költői regényét, — vagy megírni azt. De nem látok mást, csak kuszán széthúzódó vonalakat az alaktalan világosságban ! * Csak a végét tudom. Hogy utolsó útjára vitték, hogy eltemessék a hegyoldalon. Csillagos éjszaka volt akkor, — érzem, talán virágos nyár volt, vagy tavaszelő. Fáklyavivő lam- padáriuszok mentek a menet előtt, hogy bevilágítsák az utat az illatos szőlő-kertek között. Virággal és rózsákkal elborított testét lovas katonák kisérték, az álá 1. Auriána válogatott vitézei. Fehéren aludt a Dunavölgyben a város, amely talán az ő elmúlásában vesztette el a legszebbik ékességét. A tábor márványkapuja fölött izzó, vörös fényben ragyogott a fáklyákkal bevilágított géniusz. Elégették testét hangtalan éjben, lobogó szélben, vén nénék vadul fölajzó sírása kíséretében. Elégették és el is temették. S a hegyoldalon két évezreden keresztül az ő kedvére virított a rózsa és a vadvirág. : Modern ruhafestés: IVáíIáíai* BáI Legszebb ruhatisztitás bármily divatszinre. JKHíiJ MaJHI * 4M Vegyileg száraz utón! Nagykároly, Széchenyi-utca 34. sz. a róm. kath. elemi fiúiskola mellett.
