Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1911-04-15 / 16. szám
10-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 16-ik szám. divatot nem ismerő szoknyáidban, bő kötényeddel, fehér réklivel sovány vállaidon? Miért csendül meg, különféle nyelveken csevegő „müveit“ társalgás közepeit, fülemben jóságos székely beszéded, szelíd hangod, cif- j raságot nem ismerő szavad ? Miért juttatják ez illatos keztyiikbe bujtatott gyűrűs kezecskék eszembe a te sovány, munkában eldurvult kezeidet és miért szeretném olyankor megszorítani, szeretném megcsókolni a falusi korcsmárosné durva kezét? Pe azt vájjon tudod-e, Anna, milyen megvetett mesterség az a te mesterséged ? Tudod-e, milyen lealacsonyító foglalkozás : bort pálinkát mérni még annak a condrás, rongyos alaknak is és érte elfogadni azokat a piszkos garasokat ? Lám, lám és annak már tizenöt esztendeje, hogy te ezt a megvetett mesterséget folytatod és ki tudja hány esztendő telik még ebben el ? Mert hiszen te még nem gazdagodtál meg, addig pedig dolgozni kell. Tán nem is gazdagodol meg soha, mert útjában áll ennek egy hatalmas ellenség : a te becsületed. És mig évről-évre hordod a nehéz vedreket a pincéből föl, addig az évek megszaporodnak fejed fölött, vállaid meggörbülnek, szemeid fénye elhomályosul — és mi lesz aztán, Anna ? Mi lesz azután ? . . . Ki fogja majdan a te verejtékedet szeretettel letörülni, amint te azt egykoron mással tevéd ? Hát csak folytasd ezt a keserves mesterséget valahol a világ végén, valami oláh faluban. Látod, nekem olyan jól esik, hogy te ezt a mesterséget választottad, hogy te olyan szegény vagy, hogy te korcsmárosné vagy .. . korcsmárosnéja egy miveletlen, durva népnek, mely piszkosan, szurtosan jár hétröl-hétre, mely a „dráku“ (ördög) szóval kel és fekszik, mely nem ismer imádságot, nem kegyeletet, egyaránt megveri, megöli — ha szenvedélye avagy érdeke kívánja — testvérét, feleségét, szüleit, mert előtte a vérnek folyása szokottabb dolog, mint vízzel való mosakodás. . . Korcsmárosnéja ennek a csordának, kit nem bántottak soha ezek az áliatemberek, ki előtt egyedül ejtenek ki kérő szót, kit önkényt „damná“ megszólítással tisztelnek meg és kiért, ha verekedés közben egy kar emelkednék rája, száz más emelkednék a vakmerőre és irgalom nélkül a földre teperné. Hát mondd meg, édes Annám, minő varázsa van hangodnak, hogy olyan szelíddé tudod tenni e fenevadakat? Jól van, jól. Nem kérdem, hisz úgy sem adhatnál feleletet... mert ha megmondhatnád, akkor kiszámított jóságodnak nem lenne többé varázsa. De te rossz is vagy, Anna, te hazudsz is, csalsz is és még lelkífurdulást sem érezel e miatt. Hallgass csak ide, leleplezlek. Ezelőtt több évvel mostoha testvéred és annak férje csúnyán bántak az öreggel, ki most kis korcsmádnak kőpadján ül olyan megelégedetten. Utolsó garasait kérték tőle kölcsön és gondolván, hogy az apának kötelessége gyermekeinek a falatot is odaadni a szájából, azt vissza nem adták többé. Az öreg haragudott és többé nem akart róluk tudni. Évek teltek, az öregnek állhatatos haragja fájt testvérednek — szeretett volna kibékülni. És te mit tettél ? Azt mondtad az öregnek, hogy gyermekei vissza akarják fizetni apránként a pénzt, csak béküljön ki velők. Az öreg engedett szelíd szavadnak és jöttek gyermekei, hozták pontosan havonta a tiz forintot; az öreg ragyogó arccal tette bugyellárisába, gyűjtögette a te számodra és árva gyermekeid számára. Te pedig simogattad örömtől sugárzó arcát és köszönted neki a pénzt ... a te pénzedet, mert hisz összetakaritott filléreidből adtad mostohatestvérednek, hogy fizesse vissza tartozását. Így, így, Anna ! És te nem pirultál el, te nem éreztél megbántást hazugságod miatt. Hát az öregnek ki hoz csinos ruhát a városból és ki hiteti el vele, hogy messze távolból küldötte a fia, ki jó sorsban él ? Az öreg özvegy papnénak ki küldött a múlt télen két nagy szekér fát és ki kötötte a lelkére a szekeresnek, mondja, hogy a városi plébános küldte, de nem akarja, hogy revét emlegessék ? Ez a hazugság is a te lelkeden szárad, mert hát a papné ugyan szegény, de büszke és a korcsmárosnétól tán el sem fogadná az ajándékot. Folytassam tovább ? . . . Elmondjam, miként osztogatod a meleg ujjast, köntöst, mit a városban szerzel, szegény keresztlányaid, keresztfiaid közt — mert hogy a fél falunak vagy keresztanyja, azzal még keveset mondok — és ha köszöni az oláhanya, visszautasítod, hogy csak húsz krajcár volt ... és az oláhasz- szony nagyot bámul, hogy az a jó téli ruha csak húsz krajcár volt. Hát vájjon miért söpri a boldogtalan néma koldus korcsmádat, ahányszor csak bebotorkál hozzád ? Hisz sohasem parancsoltad neki ? Vájjon miért szorítja kezét mellére, ha te sietve elhaladsz mellette, mtért néz égfelé és valami érthetetlen hang miért tör ki az ajkán szaggatottan, szinte félelmesen . . . Csúnya széles arcán, kis szemeiben valami ragyogás elárulja, hogy odafelfelé tör magának utat egy érzelem, melyet mi halandók hálának nevezünk, de azt a maga valójában és tisztaságában csak odafönn ismerik. Elmondjam-e, hogy te hiszel mindenkinek, jóságot minden emberben látsz . . . Hogy te ma is azzal a takaróval takarózol, mely alatt imádsággal ajkán édesanyád meghalt egykoron . . . És midőn ezt először láttam, megelevenedtek emlékemben azok a márványkövek, aranyozott keresztek, busuló angyalok. A te édesanyád sírját fakereszt jelzi csupán, az is felírás nélkül, hanem este, ha lepihen kifáradt tested, összekulcsolod kezedet a takaró fölött, melyről egy haldokló kéz osztotta utolsó áldását gyermekeire. Anna, Anna, úgy hiszem, te naponta akarsz abban az áldásban részesülni ! Nem folytatom tovább. Aki nem ismer téged, tán el sem hiszi ezeket, pedig de kevés, de kicsiny mind ez a te igénytelen alakod nagyságához mérten. És ha igy végig futja emlékem áldásos életed folyását, úgy eltörpülök önmagam előtt. Ezért jutsz te minduntalan eszembe, ha látok fényes társaságot; ezért hallom hangodat, ha íáraszt néha divatos asszonyok fecsegése. És ezért szeretem azt a zsindelyes kis házat és lakom oly szívesen lármás kocsmádban, ezért vágyom repeső szívvel abba az elhagyott oláh faluba . . . És ezért, ezért vagyok büszke reád, Annám, hogy szeretsz, hogy gyermekedül dédelgetsz, hogy testvérednek fogadtál . . . Édes anyák. Mikor egy-egy romlott, Semmi embert látok, A ki magának is, Másnak is csak átok, A kinek soh’ sincs egy Tiszta indulatja: — Sirassátok meg szegényt, mert Nem volt édes anyja! Ha a sors egy olyan Nagy úrral hoz össze, A kitől akár egy Világ dőlhet össze, De jaj fői nem éri, De köny meg nem hatja: — Sirassátok meg szegényt, mert Nem volt édes anyja! S ha mikor a szivünk Megtelik jósággal, A szemünk könyüvel, Lelkünk imádsággal, Mikor egy-egy nemes Tettet viszünk végbe: Csókoljuk meg édes anyánk Lába nyomát érte! Szabolcska Mihály. á gyermekkéz. Hatan vagy nyolcán üldögéltünk vig társalgás közepette. Éppen a női nyugdíjintézet nyaralójáról beszélgettünk, a hol üdülést kerestünk a téli munka után. ' Egy igen gyenge anyának nagyon akaratos fiatal leánya édes anyja engedelme nélkül saját elhatározása folytán tegnap délután kiment az erdőbe. Eltévedt, hatalmas vihar és az éjszaka által meglepetve, egy nem a legjobb hírben álló vendéglőben keresett menedéket s csak ma reggel tért vissza aggódó anyjához, anélkül, hogy e tette s a szegény asszonynak okozott fájdalma felett a megbánás legkisebb jelét mutatta volna. „Hisz nem történt semmi bajom anyácskám !“ — kiáltá vígan — megcsókolta anyját s befutott szobájába, hogy öltözetet váltson. Természetesen mindenki kemény ítéletet mondott a leányka tette felett. „Ma nevet tettén“ — mondá egy éltes nő — „de azt hiszem eljő az az idő, midőn nem szívesen fog visszagondolni erre.“ — Én pedig irigylem e tettét! — hangzott egy megjegyzés. i-dtalános csodálkozó nevetés volt rá a felelet, mi nem annyira ama szavaknak szólt, hanem inkább a személynek, ki azokat mondá. Fliedner Mátha kisasszony, jóllehet nem tartozott a társaság legidősebb tagjai közé, de a legértelmesebb s legkomolyabb volt közöttünk, egy még nem egész 30 eves, hideg teremtés, kinek minden tette ment volt az elhamarkodás- tól. Ö dacára a támadásoknak, megmaradt állítása mellett s ismerve őt, lehetlen is vala, hogy valamit meggyőződése ellen mondjon. A megfontoltság beszédében s a természetesség viselkedésében volt az, ami vonzott, mert külseje egyáltalán nem volt erre alkalmas. Szemei okosak, de hidegek, majdnem merevek s szája mellett egy kis ránc volt, zárt ajkai pedig inkább a gúny kifejezésére, mintsem jó izü ne- vetgélésre látszottak teremtve lenni. Midőn később, mint rendesen tenni szokta, egy kis sétára hozzánk csatlakozott, rátértem mondására és ama csodálkozásra, mit bennem és másokban keltett. — Én egészen őszintén kimondtam, amit gondoltam, — felelte. Nem tudom mennyit adnék azért, ha egyszer egy ösztönnek engedve, valami vakmerő tettet tudnék elkövetni. Én sohasem voltam fiatal, én nem éltem soha, csak léteztem. Ez nem egészen az én hibám; igen komoly, józan környezetben nevelkedtem én fel. Szüleimnek egyetlen gyermeke valék, kik későn házasodtak, soha sem láttam együtt őket, velem sem bántak soha göngéden. De ne higyje, mintha ezzel azt akarnám mondani, hogy nem szerettek. A mijök csak volt, nekem adták, de nagyon hideg természetűek voltak, s én ennek következtében lettem ilyenné, amilyen vagyok. Atyámat s anyámat termeszetem szerint szerettem, halálukat meggyászoltam, hanem amoly igazi meleg vonzalom sohasem lakozott szivemben. Jó ismerőseim voltak mindig, de barátnőim soha. Csak akkor voltak kedvesek, ha mellettem valának; ha eltávoztak, nem éreztem hiányukat. Hogy valami hiány van bennem, oly nagyon érzem, hogy ön el sem képzeli. — Én pedig azt hiszem, hogy a szeretni tudó képesség meg van kegyedben, csak még eddig senki sem akadt, aki felkelthette volna azt, de ez bekövetkezhet bármely nap. — Hogy ama képesség nincs meg bennem, biztosan tudom. Egy ideig azon hiszern- ben voltam, hogy szeretek egy férfi , s boldognak képzeltem magam ! Megfigyeltem magamat — ez is egyik szerencsétlenségem, hogy sokat törődtem magammal — s azt mondám: „Most igazán szívből szeretsz!“ Az öröm azonban csak addig tartott, mig ezt képzelém. Talán volt valami a dologban, úgy hiszem, de neki végre is előbb-utóbb be kellett látnia, hogy emberi szeretetnek igazi tárgya én nem lehetek; ismerőseim egyikéhez fordult s az eljegyzés váratlanul megtörtént. Ekkor láttam, hogy csalatkoztam. De nem éreztem magam szerencsétlennek, nem bánkódtam, mi pedig bizonyára bekövetkezett volna, ha igazán szerettem volna; engem azonban semmi, de éppenséggel semmi fájó érzet nem kinzott. Lássa ez az utálatos közönyösség, nem érezni erősen s melegen, ez az,
