Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1911-03-11 / 11. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 11. szám. Az tény és őszintén be is vallhatjuk, hogy a cenzúrára nagy szükség volna úgy néha-néha. A papír igazán túlságosan türelmes és a gép igazán túlságosan fertelmes dolgokat okád ki magából. De ezekért az ízléstelenségekért a cenzúrát visszasóhajtani, még ennek a társadalmi osztálynak sem volna szabad. Sőt az ilyen revolverezésekből élő újságokkal szemben a cenzúra teljesen tehetetlen volna. Hisz ezeknek az újságoknak veszedelmes volta nem azokban a czikkekben rejlik, amit megírnak, hanem igenis azokban, amik már kiszedve hevernek a fiókokban és amikről alkalmas pillanatban azonnal kefelenyomatot lehet készíteni, amikor tehát megvásárolják kemény obulusokért a Hallgatást. Ezen visszaélések ellen pedig a cenzúra igazán hiábavaló volna. Ezen nem segíthet igazán semmi más, mint a haladás, a jövő. A mint a sajtó ízléstelenségeinek a kiirtását csak a közízlés emelkedésétől lehet várni, úgy csak a társadalmi rendtől, a közönség világos kritikájától és éber ellenőrzésétől várható e korrupció kiirtása. Minden társadalomnak olyan a sajtója, amilyet megérdemel. A kritikát- lan közönséget Ízléstelenségekkel lakatják jól; a naiv közvéleményt becsapják, az iskolázatlan tömeget hangos rikoltozással némitják el. A HÉT politikai krónikája. Végre! 1911 márczius hó 7-én d. e. V2I2 órakor közel 2 hónapig tártó folytonos tárgyalás után a képviselőház befejezte a bankvitát. Nyolcz hétig tartott a harcz, amely hangos puskaropogtatással kezdődött, de komoly bajt nem idézett elő. A küzdelem első perctől kezdve céltalannak látszott. Az ellenzék azonban kötelességének tartotta, hogy legalább a zászló becsületét megvédelmezze és a- siker minden reménye nélkül ment bele a küzdelembe. Ez volt az oka annak, hogy a harc nem tudott visszhangra . találni az országban és hogy az ellenzék egyes frakciói is csak folytonos- ostorcsapásoktól ösztökél /e folytatták a harcot. Egyedül a Justh párt, no meg Polónyi Géza dolgozott teljes erővel; bár Justhék is letörtek a részletes vitánál és a bankvita eme része gyilkos közönybe fulladt. Már a szerdai ülésen megkezdődött az ujoncjavaslatok tárgyalása. Itt is hosszú harcot igér az ellenzék. A szerdai ülésen Solymossy Ödön előadó mondott száraz beszédet, az ellenzék részéről pedig Szabó István Kossuth és Bakonyi Samu Justh-párti beszéltek mindketten nagy érdeklődést keltve. Az ujoncjavaslatokról való vitázás előreláthatólag két hétig fog tartani s ezután a sokkal nagyobb fontosságú véderőreformról szóló javaslat kerül tárgyalás alá, melyet a Justh-párt kapcsolatba fog hozni a választóreformmal. Különben a választójog kérdésében érdekes kis összetűzés volt ezen a héten az agrárius Tisza István és a merkantilista Sándor Pál között. Tudvalevőleg Tisza István a delegációban egy nagyobbszabásu beszédet mondott, amelyben hevesen kikelt az általános választói jog ellen. Erre a beszédre aztán a Lyod vasárnapi számában egy hosszabb vezető czikkben reflektált Sándor Pál, élesen elitélvén Tisza felfogását. Az a kis incidens érthető megdöbbenést keltett a munkapártban, bár maga a párt is belátja, hogy e kérdésben a kétszínűséget már nem sokáig húzhatja ; a véderqireform tárgyalása kapcsán okvetlenül nyilatkoznia kelj majd s ekkor a logika törvényei szerint a pártbomlásnak múlhatatlanul be kell következni. A delegációk is befejezték már nemzeti munkájukat. Kötelességüket hűen és pontosan teljesítették. Megszavaztak mindent. A szárazföldi hadsereg szükségleteit éppen úgy, mint az uj hadi hajókat. Nagy nehezen ki tudta I vinni a kormány, hogy a haditengerészeti szük- i ségletekből a magyar ipar számára is jusson 1 a kvótaszerii részesedés és ekkor megtörténik I az a visszás, lehetetlen dolog, hogy az osztrák delegációban a keresztényszociálista párt, a mely esküdt ellensége mindennek, ami magyar, tiltakozik ez ellen és keresztülviszi egy olyan határozatnak az elfogadását, amely a már megkötött megegyezést fel akarja rúgni és minden erejét megfeszíti abban, hogy ez a meghunyászkodott ország elveszítse még azt is, amihez feltétlen joga van. Itt pedig meg kell áll n egy pillanatra. A régi nótáknál, a mely most egyre harsogóbban kiáltja felénk a megállást. Százezrekre menő társadalmi osztályok nyomorognak, falvak néptelenednek el. Betegségek pusztítanak közöttünk és nincs orvos és nincsen orvosság. Dijnokok 50 fillérei többet követelnek, mert meghalnak éhen. Nincsenek iskolák. És ebben az állapotában az ország megfeszített erőlködéssel tesz eleget a nagyhatalmi hóbortnak, amelyben elvérzik. Az udvar egy hónapig Budapesten volt Volt udvari bál, volt egynéhány udvari ebéd, itt volt a kínai követ és itt volt a sziámi követ is. S az udvar a magyar fővárosban kétségtelenül jól .mulatott. Mert mulatni itt még lehet. A vége a mulatósnak azonban egy fájdalmas kacenjammer, melyet jobb Becsben kipihenni. Fizessünk elő a „Nagykároly és Érmellék“-re. Ha a torony ktsharangja Töri meg a csendet, Hasítja a szivemet, mert Egykor is igy csengett . . . Ilyen síró volt a hangja Amikor ő meghalt . . . Hej! — azóta nem csalhatok Lantomra egy víg dalt.! Guszti. A titkos fiók. Irta: Gömbösné Galamb Margit. A régi családi bútorok között legszebb darab az a XVI. Lajos korabeli íróasztal volt, amely a Katolnayak között élő szokás szerint mindig a legidősebb leányt illette meg. A fiuk sohasem tarthattak igényt erre a remek dologra’ amelyért azonban — ezt csak értékének emelésére hangoztatta a família — csakhogy nem apróbb kis uradalmakat Ígértek . . . Ez mindenesetre túlzás volt. A Katolnayak már évszázadok óta nem voltak abban a helyzetben, hogy módjukban lett volna uradalmakat ajándékozgatni. Sőt az utóbbi időben ugyan okosan kellett élniök, hogy ősi birtokuk teher nélkül állja ki a világtörvényt: a vagyon hullámzását. Az azonban kétségtelen, hogy az az Íróasztal remekmüszámba ment; tulajdon az a Boullenel készítette, aki 1675-ben a Versaillesi palotában a dauphin számára tervezte a bútorokat. Ez a darab, amelyhez nagy áldozatok árán jutott egyik ritkasággyüjtő Katolnay, Boullenel Domenico Cucci tervére készült remeke volt. Amit a fiuk sohasem tudtak — s ez a család leá iyainak nagy lelki erejére vall — két titkos fiók rejtőzött az asztal faragványai között. Hogy az a két fiók’mi mindent rejtett évszázadok óta, azt nem jegyezte fel a krónika. De hogy kiváló és becses szolgálatokat tett a két rejtek a Katolnay leányoknak, azt elképzelheti mindenki, aki csak egyszer is végig tekint az ősanyák fiatalkori arcképein. Olyan szépek voltak valamennyien, hogy megkisértés nélkül egyik sem élhetett. Hogy mikép állták ki a kisértést, arról tanulságos példa nem marad az utódokra, ha csak az a néhány megsárgult francia levél, amelynek egészen elhalványult írása olyan lángoló érzésekről beszélt, hogy az egyik unoka egyszer odament vele annak a szépanyjának a képéhez, akihez a levél szólt, és a fejét csóválva, gondolta el: — Már nekem mindegy, nagymama, de én nem hiszek a te őzszemed szelídségében. Ha te elolvastad és megőrizted ezeket a leveleket, akkor bele is égett a lelkedbe minden betű, az a te két szelíd szemed — én nem tudom most már — sirt és ragyogott a titkos boldogságtól . . . Oh, nagymama, hogy éppen tehoz- zád kellett hasonlítanom nekem, akinek lelkén nem rezgett meg egy sóhaj sem abból, ami a te sziveden úgy viharzott át . . . Ez a szóba nem foglalt gondolat csaknem szemrehányás volt. Katolnay Kató 22 éves szive ítélt igy a szépanyja egy el nem temetett szerelmi regénye fölött. A tiikos fiók árulkodott, és a késői unokát valósággal feszélyezte, hogy külsejében szakasztott mása megtévedt szépanyjának. Legalább ez volt a família összhangzó véleménye. Pedig ha szigorúan vesszük, a hasonlóság csak félig talált. Alakja vékony, magas nyaka, fejének formája, de főképp hófehér, rószás arcbőre tulajdon az volt. A szemének bársonyos tekintete tévedésig egy. De az ajka körül mégse hasonlítóit hozzá. Talán csak a mosolygása. Kató gyermekasszony volt még s a boldogság magaslatáról Ítélt. Két éves kis lánya ölelő karja, daliás hu emberének imádó szerelme templomot varázsolt otthonából, ahová el nem jutott, föl nem ért semmi ab-ból az iszapos posványból, amiből — messze alatta — a bűn hajtott virágot. De az idő haladt és magával ragadott sok mindent, amit többé vissza nem hozhatott. Katónak férje a házon kívül is szedte már később a virágot és a csókot, nyíltan is suttogtak már egy-egy merész kalandjáról. Valószínűleg irt ő is — bár ha nem a feleségének — olyan forró hangú leveleket, amilyeneket Katolnay Kató talált az ősanyja hagyatékában és csodák csodája ! — az Íróasztal titkos fiókjába is kerültek, izzó, szenvedélyes sorok, amelyekkel azonban Kató már nem ment a szépanyja képe elé szemrehányásokat tenni . . . Oh csak minden megváltozott tizenöt éven belől! Emlékezett a változások első idejének forradalmára is. Arra a gyönyörű nyárra és még szebb őszi napok gyönyörteljes szenvedéseire. Csudás frissen maradt meg az emlékezetében minden. Pedig a legnagyobb fantáziájú költő se Írhatott volna azoknak az időknek történetéből mást, mint egy hosszú, boldogságos, felejthetetlenül édes csóknak az elegiáját . . .
