Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)

1911-11-11 / 46. szám

11 46-ik szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal. A programúinak nemcsak célja van, ha­nem vannak követelményei. Interpretálok ha nem is mesterek, de ne legyenek mesterembe­rek. Az átlagos zenei tudáson felül kell emel- kedniök úgy az elmélet, mint a gyakorlat t> rén a programm megszemélyesítőinek, mert különben az áltáluk kultivált zene semmi esetre sem fog felülemelkedni egy cigányzenén. Az egyesület tagjai tudtunkkal emez átlagon felül állanak képzettségüket tekintve, sőt egyik-má­sik tagja talán mestere is lenne hangszerének, ha azt hivatásosan és nem kellemes mellék­foglalkozáskép kezelné. Az egyesület által ren­dezett hangversenyek legalább erről győzték meg az objectiv megfigyelőt. Azt sem lehet feltenni, hogy laza volna a fegyelem, mert a karmesteri pálca olyan egyén kezében van, aki ambíciójával a tagok lelkes támogatása mel­lett a kényesebb igényeket is ki tudja elégíteni. Hol van tehát a hiba ? Olt, hogy az egyesület nem teljesiti teljesen alapszabályszerii köteles­ségét: a magyar zenét sem különösen, sem egyébként nem igen kultiválja. Elvétve itt-ott előad magyar zenei termékeket, de úgy látszik inkább programmtöltelék gyanánt, de nem fő­képen és elsőrangú helyen. Kizárólag úgyszól­ván csak a klasszikus zenét műveli, ami pedig legtöbb ember előtt olyan, mint a kínai nyelv. S ebből a szempontból nézve az egyesület működését, törekvése olyas színben tűnik fel, mint amaz irodalmi társaságé, amely koronként kínai nyelven rendezne előadásokat oly célból, hogy az év végére a közönség megtanuljon kínaiul és ne csak lelkesedjék a kinai nyelv iránt, hanem másokat is lelkesítsen. Sajnálattal kell konstatálnunk, hogy ez igy van: leszámítva azt az igen kevés embert, aki ért a klasszikus zenéhez, de bizonyos fen- sőbbséggel távol tartja magát az egyesület tö­rekvéseitől, mert hivatásos művészeket akar hallani, nem pedig amatőröket, ha ezek mind­járt virtuózok is. A magyar zenét pedig legalább mi meg­értjük ; hisz ebben a légkörben élünk, hiszen magyar motívumokon épül fel. Vannak hál' Istennek már zeneszerzőink, akik, ha talán nem is világhírű, de kétségtele­nül elsőrangú te:mékeket nyújtottak, még pedig nem gyér számban. Vannak operáink, szimfo­nikus költeményeink. Miért kell tehát elővenni az olasz, vagy német és francia zeneszerzők operáit: miért kell pl. Schubert kétségtelenül poetikusan melodikus dalait akkor, amikor mi ilyenfajta dalokkal elég bőéen rendelkezünk. Hisz szimfonikus költeményeink is vannak már, amelyek „terra incognita“ voltak jó ideig a magyar zeneszerzők előtt ?! Mert az egyesü­letnek nem kielégitení, • haném nevelni kell a közönséget. Nem célszerübb-e tehát, ha az érthe­tőn kezdi s akkor a látszólag érthetetlent is élvezhetővé teszi, mint megfordítva, amikor az érthető is érthetetlenné lesz ? Mindez világos s nem szorul bővebb ma­gyarázatra. Az egyesület itt .valóságos circulus vitiosus előtt áll: nincs közönsége, mert nincs zeneiskola s közönségének kell lennie, hogy létrejöjjön a zeneiskola. } Kétségtelen, hogy a zepei kultúra áldásait csak az élvezheti és értékelheti, aki meg tudja annak szellemét érteni. Ha eddig sikerült a közönséget nevelni, akkor készséggel adja gyermekét a zeneiskolába, mert a zenei képes­ségben nem divathóbortot, hanem magasabb- foku szellemi értéket fog látni. Ismerjük az egyesület vezetőségének gondolkozását s ez jogosít minket arra á reményre, hogy megszív­leli a mondottakat s alapszabályszerü programm- jával elsősorban nevelni s ;csak azután akarja kielégíteni a közönséget. Ekkor érik meg az idő arra, hogy a ze­neiskolát felállítsák. Ha az egyesület dokumen­tálni jfogja, hogy van zeneértő közönsége, sem­miféle tényező nem fog ’ ’^zariádni az anyagi áldozatoktól, mert tudatauan lesz annak, hogy — Mi az ott tekintetes ur, ne, ott a ta­nító ur kertje szegletinél ? Az öreg a szemeit meresztgette, de sem­mit sem látott. A szolga egy madárijesztőfélét vett észre, mely mintha mindig beljebb húzó­dott volna a kert mellé, amint közeledtek. Az öreg betekintett a Székely udvarára. Senkit se látott. Megkönnyült a szive. A követ­kező pillanatban állati üvöltéssel egy hosszú nyurga alak ugrott ki a kerítés mellől. A fején és hátán rikító piros ágyteritő, amelyik arcát is befödte. Egyenesen neki a bivalyoknak. Mi­kor a fogatig érkezett, lekapta az ágyteritőt s a bivalyok felé lobogtatta. Azoknak se kellett több. Futásnak eredtek eszeveszetten. Székely ott állott, kezében az ágyteritövel s kaczagott őrülten. A bivalyok pár száz méfert futottak s aztán befordították a szekeret az árokba. Jaj­gatás, sikoltozás. Székely ekkorra eltűnt. Béresnek lett volna valahogy, de Mári néni összetöre a lábát. Szép, piros vére kifolyt a piszkos sárba. Az esetet nem lehetett titokban tartani. Még a falun túl is róla beszéltek, s ez több, mint amit egy tamásialvi ember a lelkén elvi­selhet. Törvény elé kerültek. Csak úgy szára­zon, ügyvéd nélkül. Elég, hogy a baj megtör­tént, minek azzal is szaporítani, hogy ügyvédet fogad az ember? Becsületes, jámbor képpel állottak a biró elé. Béres elmondta az esetet, nem tett hozzá semmit, nem is vett el semmit. Mikor a vé­gére ért, elhallgatott. — Igaz-e ez tanító ur ? — kérdezte a biró Székelytől. — Igaz ez az utolsó betűig, kérem — válaszolt Székely. — Hát mi oka volt a tanító urnák ezt tenni ? — Kérem szépen, mikor az újszülött fiam meghalt a télen, Béres kollega ur azt mondta, hogy tőlem ijedt meg, azért halt meg mindjárt a születése után. Engem vádolt a lelkem. Ki akartam próbálni, hogy csakugyan olyan csúf vagyok-e én ? Gondoltam, ha a bivalyok is megijednek tőlem, akkor csakugyan csúf lehe­tek. S a bivalyok csakugyan megijedtek. Olyan egyszerű, jámbor ábrázattal mondta el egy szuszra a mondókáját. mintha csakugyan azért lett volna a komédia, hogy a csúfságát próbálta ki a bivalyokon. A biró a jegyzőre nézett s elmosolyogta magát. Hazaküldték őket, hogy majd az Ítéle­tet utánuk küldik. Máig is várják. Azóta se gyógyult be a Mari néni lába, Székelynének se lett több gyermeke. Béres, a lévita sokszor jó barát lett azóta Székely Pa­lival. Mert a sár összeszoktatja az embereket. Hogy gyakran össze-összevesznek, hara­goskodnak, az is megesik. De ez már nem a sár hibája. a kiadott pénz nem vész kárba, mert a közöny ismeretlen lesz a közönség előtt. Erre kell te­hát törekednünk s ezt el is érhetjük, ha meg­fontolva haladunk lépésről-lépésre előre. De addig?! Ha sikerülne is a zeneiskola felállítása, feltétlenül csődöt mondana a közönség kö­zönye következtében. Mig az ellenkező esetben csak virulni fog s fejlődésével fennen hirdeti majd egy kisded csoport öntudatos kulturmisszió ját és kárba nem ment fáradságát s türelmét. Vivant sequentes! Petronius. ]1ÉTRÖL-]1ÉTRE. A világsajtónak kétségtelenül legnagyobb szenzációja az olasz-török háború. Az operáció nagy hévvel indult meg s talán egy háborúban sem szónokoltak annyit képzelt győzelmekről, mint mostanában az olaszok. Sőt a napokban hivatalosan occupálták is a tartományt. Ha mindez nem történne nagy komolysággal és kardcsör- tetéssel, azt kellene hinnünk, hogy a Pathé Fréres mozgófénykép rendezi az egészet jó felvételek végett. Érdekes epizódja volt a háború kitörésé­nek, amikor a török lovassági főfelügyelő hó­mén mintára ajánlotta a háború megoldását. Most azonban keserű rezignációval szavalhatják a nagy rómaiak kevésbbé dicső unokái: fog­tam törököt, dr em ereszt. Mig a világszenzáció az olasz-török háború körül mozog, addig nálunk a politikai élet sem vitathatja el magától az érdeklődést. A többség harcias tagjai a „ si vis pacem, para bellum“ receptje szerint akartak rendet teremteni a par­lamentben. Hát az ő béketörekvéseikről jogosan el lehetne mondani: timeo Danaos et dona fe­re ntes ! ❖ * * A magyar politikai világnak egy újabb szenzációja is volt. A névszerinti szavazások kétségtelenül ügyes, de már unalmas techniká­ját rekord tekintetében felülmúlta a többség legújabb trükkje. A harcias munkapárt Tisza Istvánjai lemondatták a képviselőházi elnököt s azután beleegyeztek abba, hogy; a lemondás visszavonására bírják. A játék egészen kezdett hasonlítani a „benn a bárány, künn a farkas“-hoz. Az obstruáló ellenzéké volt eddig minden odium s — quae mutatio rerum — a többség most meg akarta obstruálni önmagát, mert alkalmat akart nyújtani a lemondás feletti vitára. Bizo­nyára nem azért, hogy a véderőjavaslat tárgya­lását, no meg a költségvetését siettesse. De hát a többség nem volna konzekvens önmagához, ha időközönként az indemnitásoknál nem is­mételné a prolongálásokat, miként a banksza­badalomnál tette volt. Mindenfelé jajgatnak a drágaság miatt. Hát ez jogos is, mert a drágaság megvan. A mai viszonyok molochja ez, amely reáneheze­dett a világ kulturnépeire: sociologusok és poli­tikusok egyaránt foglalkoznak vele. A kishiva- talnok nem tud megélni fizetéséből, mert fiatalság == könnyelműség, jövedelmét tehát elpazarolja. S ekkor előállanak a Catók : meg kell házasodni. Nos hát lehet benne valami. Ami asszonyaink és leányaink egy része sétálással tölti idejét, valószínűleg azért, mert ők márr kitalálták a mely minden szoba fűtéséhez alkalmas, legolcsóbban kapható Teieton: Fried Samu vaskereskedőnél Nagykároly. (Nagy-piacz) Tel5e8,on r

Next

/
Thumbnails
Contents