Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1911-09-30 / 40. szám
II. évfolyam. Nagykároly, 1911. szeptember 30. rvji 40. szám. Nagykároly és Ermellék Politikai és társadalmi hetilap. — A Naíykárolyi Kereskedő társulat hivatalos közlönye. ÍU! I i SZERKESZTŐSÉG ÉS KÍADÓHIVATAL : Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. („Kölcsey-nyomda r.-t.“) m Hirdetések szintén ott vétetnek fel. N Fíyiltfér sora 50 fillér. Főszerkesztő : D R. VETZÁK EDE. Felelős szerkesztő: i Főmunkatárs: DR. GÓZNER ELEK. j DR. HEGEDŰS ISTVÁN. Laptulajdonos : KÖLCSEY-NYOMDA R.-T. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. A LAP ELŐFIZETÉS! ARA: Egész évre ..................................................8. korona. Fé l évre........................................... . . 4 korona. Ne gyed évre............................................2 korona. Eg y szám ára......................................20 fillér. Egy szerény kívánság. Nagykároly város lakosságának régi jogos kívánságát fejtjük ki akkor, amikor az alábbi kérdést lapunk vezető helyén tárgyaljuk. Alig van város, amelynek egy jóra- való sétatere ne volna. Alighanem egyedül állunk e tekintetben városi sétakert nélkül, de a megyeszékhelyek között bizonyára nincs még egy, amelynek ilyen igen szükséges tulajdona ne lenne. Nem csupán azért volna szükséges egy ilyen kert, hogy abban a város közönsége kellemes üdülő-helyet, pormentes levegőt és egészséges szórakozást találjon, hanem, mert ilyenre egy városnak ezeken a fontos okokon kivül is majdnem elkerülhetetlen szüksége van. — Vájjon mit csinált volna most Szat- már a Gazdasági Egyesület kiállításával, ha nincs meg a Kossuth-kertje? Hova vitte volna, hogy helyezte volna el? És más számtalan esetben is milyen hasznosan és gyümö.. ouzően kihasználta már azt a kellemes, nagy kiterjedésű, szép parkot, amely Kossuth-kert néven mindjárt az állomásnál oly kellemesen érinti a Szatmárra érkező idegent. Nekünk eddig még csak álmainkban jutott ilyesmi. Pedig a mi poros városunkban még sokkalta nagyobb szükség van egy ilyen kertre, mint bárhol másutt. Azt a kis kertet, amely a Széche- nyi-utcában áll, egyáltalán nem tekinthetjük ez irányú igényeink kielégítésének. Ez csak egy, a város és különösen a Széchenyi-utca alakulása folytán véletlenül ottrekedt tenyérnyi kis terület, ameiylyel akarva sem tudtunk volna egyebet csinálni, mint egy kicsit befási- tani, odahelyezni néhány bokrot s aztán körülkeríteni, hogy épen kopaszon ne álljon ott, ha már odakerült. Most pedig, amióta benne áll a Kossuth-szobor, igazán ezt a benyomást teszi, mintha az egész kert a szoborért lenne, mintha a néhány pár szál virág és az az egykét boko: csak a szobor köré dekorációnak lett volna ültetve. Parknak, vagy pláne rendes városi parknak semmi esetre sem nevezhető. Ilyen falatnyi kis kertünk van még egy. Az amelyikben a Kölcsey-szobor van elhelyezve. Az is el van zárva az utca felől és a közönség elől és csak a Gróf Károlyi kastély parkjától közelíthető meg. Ez sem helyes. Meg kellene nyitni az utca felől és állandóan nyitva tartani a közönség számára. Padokkal kellene ellátni, hogy a város azon részén is kis miniatűr sétakertjévé lehessen a közönségnek. Ugyancsak szüksége van egy ilyen kis fásitott, parkírozott kertecskére az erőteljesen fejlődő tisztviselőtelepnek is. Ez a városrész, amely a város egyik legszebb darabjának Ígérkezik, feltétlenül megérdemli, ezt a kis áldozatot. Nem hallgatjuk el e helyen azt sem, hogy a polgári leányiskola körül, amely nemsokára fiúiskolává lesz, mig a leányiskola külön épül a Nagyhajduvárosban, szintén van egy igen csinos és már is erősen befásitott elég nagy terület, amely j nagy helyet foglal el a városnak eme | egyik legértékesebb és legforgalmasabb részén. Ezt is fel kellene használni ily irányban : kis parkot létesíteni benne és megnyitni azt a közönség előtt. Ha azonban mindez keresztül menne, ha mindez a terv helyeslésre találna a város vezetőinél s azok ezt meg is csinálnák, még mindig nem lenne meg a legfontosabb, egy nagyságban, szépségben és fekvésében megfelelő, nagy városi sétakert, amelyet pedig nélkülöznünk sokáig nem lehet. Nagykároly fejlődik, izmosodik, népesedik, halad. Így igényei is folyton nőnek. S ezzel szemben a nagykárolyi polgárnak nincs más köze mindehhez, mint a mérhetetlenül növekvő adó fizetése s ezzel szemben semmi ellenszolgáltatás, ami ezt indokolttá tenné, nincs. Ma még komolyabb, konkrét szükség nem merült fel hasonló intézmény alapítására. De ezt nem is szabad megvárni. Most még, amikor a város mintegy ad hoc bocsátkoznék tárgyalásokba egy, valahol a város szélén, de feltétleÁ fórom. — Sz. N. — Az alföldi városok népének szokása volt, hogy vasárnap délelőtt a piacra tódul s ott időzik délig. Ezt megtette nyáron is, télen is. Csak esőben nem ment ki, az ünneplő kalapot, meg a ruhát féltvén. Ott találkozott egymással a két különböző városrészben lakó rokon, a sógor, meg a koma, a legényfiu meg a keresztapja. Az ország sorsáról ott tárgyaltak. A hírek oda futottak össze. Egyik ember ezt hallotta, a másik meg azt. Lapokat a nép nem olvasott még a hetvenes években, heti lapok nem is igen voltak, legfeljebb, ha egy-egy kisded heti lap, amit az intelligencia tartott fönn. Még nagyobb városokban, mint például Debreczen, Szeged, Arad sem volt napilap. A hírre szomjas közönség megelégedett hetenként egy, hetenként háromszorossal. Patriarchális régi világ volt, pedig úgy tetszik, mintha most lett volna. Mégis mennyi változás azóta. Emlékszem, hogy gyermekkoromban a postának csak egy levélhordója volt, az is elegendő volt, de annak németül is kellett tudnia, hogy í kereskedők német címzésű leveleit kézhez adni bírja. Erre az öreg Katzky volt alkalmas, egy galíciai óriás, aki az osztrák zsandároknál őrmesterkedett s mikor a kiegyezéskor azokat a hazájukba visszarendelték, ittmaradt s beállott Briefträgernek. Sokan Magyarországon maradtak akkor a letűnt korszak kezelábaiból, mert a szolgálati évek nyomán annyi magyar hangulat, érzés, gondolkodás lopózott a lelkűkbe, hogy többé nem kívánták viszontlátni a fatornyos országukat. Ez is egyik oka annak, hogy magyar helyiségekben néha törzsökösnek látszó parasztgazdát lehet találni, akinek a családneve tisztára északi szláv. Még a negyvenkilences muszka hadseregből is maradtak az alföldön katonaszökevények. Szóval elég abból annyi, hogy nálunk is csak egy levélhordó kellvén, a kisebb helyeken még kevesebb hirt hozott a világ járásáról a posta : ezt a főtéri gyülekezés helyettesitette az ünnepnap délelőttjén. Ez volt a fórum. A fórum Romanum oszlopos volt, ez nem volt oszlopos, de azért csak fórum volt ez is. A makói fórum volt nagyon érdekes. Azt láttam hosszabb ideig, mert az árvíz alkalmával egy odavaló református algimnáziumba kerültem diáknak s a lakásunk ablakai a főtérre nyíltak. A makói nép abban az időben tiszta fekete ünneplő ruhát viselt. Télen-nyáron ugyanazt a posztóból valót, a nyári „liszter“ csak később került divatba. Öregebb gazdák subában mentek föl a fórumra s itt-ott idősebb embereken már föltünedezett a fekete télikabát, azzal az asztrakánnak nevezett birkaprémmeí a nyaka körül, amiből később európai úri divat vált. De a legénynép meg a fiatal gazdanép a subát viselni öregesnek tartotta, a télikakátot, mint a gyengülés jelét viselni restelte: ugyanazon egy szál rend ruhában állt a fórumon meleg nyáron, mint a hideg télen is. Pedig az akkori népies divat szerint a makói rend ruha kabátjának a szárnya csak derékig ért. Milyen rövid idő attól máig, alig három évtized s ma már az ilyen testedzettség ritkaságszámba megy. Sem én, sem te, sem ő nem volnánk hajlandók hideg télen a havon reggeli nyolez órától délelőtti tizenegyig a szabad téren kaszinózni ugyanabban a testi ruhában, amit nyáron is viselünk. Azonban akkor állták és semmiféle irás nincsen afelől, hogy valaki a fórumon való megjelenésbe belehalt volna. Az igaz, hogy akkor palinkat még nem igen ivott a magyar napközben, legfeljebb csak reggeli étel előtt. Az volt a nézet, hogy csak a tót iszik étel után pálinkát. Sörház meg nem is volt abban az időben Makón. Volt ugyan egy sörcsarnok nevű hely, de az is külön hirdette a hetilapban, ha ojykor, meleg nyáron hordós sört csapolt. Nagy dolog volt az akkor még és nélküle is el voltak az emberek. A népnek ez az ősi szokása, hogy a hite szerint való munkaszünetes napon a tulajdon maga által alakított város főhelyén gyülekezik és ott szeszes ital nélkül, nyugodtan és higgadtan tárgyalja az ország sorsát meg a maga sorsát, nem volt baj ! A baj csak ott támadt, hogy az alföldi városokban a főterek nem igen voltak kikövezve, ellenben a házak mellett a gyalogjárók vagy téglával vagy kővel kirakva voltak. Sáros időben aztán a fórum közönsége föltovakodott a saratlan gyalogjárókra a sáros köztérről és
