Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1911-09-09 / 37. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 37. szám. Az „ Astra“ gotterbaltés jubileuma. Szatmárvármegyében az oláh nemzetiségek csendbe, de annál nagyobb eréllyel és eredménnyel dolgoznak kifelé provitáló czéljaik érdekében és a magyarság ölbe tett kezekkel, bekötött szemmel nézi ezt az aknamunkát, amely a magyarság pusztulására vezet. Vármegyénkben a nemzetiségi jogosulatlan törekvések előidézte szomorú helyzet szanálásának szükségére senki sem gondol és ennek folytán kétségtelenül be fog következni, sajnos nálunk is a helyzet — amiben Erdély van és a késő lesz a jajveszeklés. — Tanulságul és okulásul leközöljük a Kolozsváron megjelenő „Újság“ c. napilapnak az „Astra“ nevű román kulturegyiet 50 éves jubileumáról fenti címen írott vezércikkét teljes terjedelmében. Az Astra alapszabályainak engedélyezése tárgyában 1860. május 10-én nyújtotta be Sa- guna András görög keleti püspök százhetvenegy aláírással a folyamodást, akkori erdélyi kormányzóhoz, Lichtenstein herceghez. A kormányzó már julius 12-én válaszol Sagunának, melyben jelzi, hogy nem járulhat hozzá egy kizárólag nemzetiségi társaság létesítéséhez, mely kifejezetten a többi nemzetiségektől való elkülönülést tűzi ki célul. A ravasz Sagunának végre is sikerült Lichtenstein kormányzó aggodalmait eloszlatnia, még pedig olyan módon, hogy az alapszabály 4. §-ába bevette: ezen egyesület tagjai lehetnek bármely felekezetüek és nemzetiségűek. Sőt odáig ment a porhintésben, hogy gróf Csáky G-t és Kecskeméti Aurélt, a „Sürgöny“ szerkesztőjét már a második közgyűlésen az Astra tiszteletbeli tagjaiul választotta. Ezen igen fontos alapítási események óta eltelt már ötven esztendő — időben is, de sokkal nagyobb az a távolság, melyet az Astra megtett azon az utón, mely a nemzetiségi elDe végre is szólni kell valamit, a fogalmazó türelmetlenül köhécsel, szemeivel kérdezni látszott: tetszik vagy nem tetszik? — Még nem vagyok tizennyolc éves .. . Engedélyt jöttem kérni a főkapitány úrtól, hogy a hátralevő időt elengedje. Ha az engedélyt meg nem kapom, akkor én nem lehetek . . . Itt elakadt, hangja majdnem sírásra fűlt. Szemei megteltek könnyel, ajka görcsösen megremegett. Nem tudott többet mondani. De hiszen ez is elég volt. Megértettek mindent, még azt is amit ő eisern mondott. A többiek sajnálkozva és részvéttel néztek a leányra. — Milyen kár, ilyen fiatal és máris erre szánja magát! Ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatok röpködtek feléje. Mindenki tudott valamit mondani vagy a leány mellett, vagy ellene. Mint már ilyenkor szokás, mindjárt akadtak részvéttől eltelt lelkek, akik jó tanácscsal szolgáltak volna. De a leány felkelt, arcán sápadt szili, de erős elhatározás tündökölt. Nem fogja őt semmi sem visszatartani erős elhatározásától. Oda állt ismét az ablakhoz és mereven kibámulta nagy háztömegre, nem törődve azzal, ami körülötte történik. A nagy rapport pedig elkezdődött. Sorra jöttek azok, akiket a különféle bajok elhoztak ide. Egyik a másik után távozott dolga végeztével. Némelyiknek az arcán az öröm sugárzott, ennek kedvezően intézték el a dolgát; a másik már komolyabb volt, bizonyosan nem ért célt ide jövetelével. Azután sorra került ő is, a fogalmazó a nevén szólította. Be kellett menni, mert nem sok idő jut itt egyenkint a bekivánkozók számára. A nagy, kétszárnyas ajtó megnyílt előtte, és ő ott találta magát a hatalmas ur előtt, kinek egy szavától függ csak, hogy kívánsága teljesítve legyen vagy sem. különülés veszedelmét kizáró Astrától — a mai Astráig vezetett. E dologban főleg az a vigasztalan, hogy az idő, melyben a nemzetiségi elkülönüléstől tartottak, az az absolutizmus korába esik, mig a másik, melyben az Astra Magyarországgal s a magyar kultúrával minden közösséget nyíltan megtagadott: az alkotmányos kornak szomorú emléke marad. S hogy még tragikomikusabb legyen a dolog, azt a bizonyos absoluíisztikus korszakot, amit oláhaink meg ma is dicsőítik, mig a mait, mely a mai tizenötezer tagot számláló oláh egyesületnek megengedte, elnézte, hogy az egységes állameszméket oldalba rúgja, tajtékzó gyűlölettel gyalázzák. Azzal áltatják sokan magukat, hogy az Astra, amit tesz, az nem politika, hanem kultúraterjesztés, mintha bizony a népkultura kérdése nem volna igen előkelő fontosságú politikai kérdés ?! Az Astra ugyanis nyíltan, bevallottan már olyan oláh rultura szolgálatába szegődött, mely a magyarországi egyetemes nép- kulturával semmi néven nevezhető közösséget fenntartani nem akar, hanem minden erejével egy idegen állam kultúrájába kapaszkodik. Már most az a kérdés van-e szüksége Magyarországnak ilyen kultúra terjesztésre ? Nincs, hiszen a kultúra nemcsak állapot, hanem még inkább erő is s ennélfogva nekünk, a világnak ezen a részén nem általános, avagy éppen oláh kultúrára, erőre van szükségünk, hanem csakis magyar nemzetire. Aki mást akar, mást tűr meg, az akarja és eltűri egyúttal a magyarság kipusztitását, mert ennek más, mint magyar kultúra, amúgy sem kellhet. ’És mi mégis tűrjük, sőt kezére járunk az állami hatalom és állami anyagi támogatás segélyével, hogy Románia tőszomszédságában, hazánk területének egyharmadán semmiből külön román kultúra, román erő fejlődjön! Ez részünkről vagy a győngeségünk, vagy a politikai vakságunk nyilvános beismerése. Románia lám, nem követi a mi példánkat. Magas, derék szál ember volt a főkapi-: tány, tiszteletet parancsoló külsővel, de azért | mégis jóságos arccal. — Mit óhajt ön ? — kérdezte a leánytól férfias, mély csengésű hangon. Á leány összeszedte magát, minden remegés nélkül előadta jöttének okát. A hatalmas ur homloka ennek hallatára sürü ráncba szedődőtt. — Mi készteti önt erre az elhatározásra ? A leány némán hangatalanul sütötte le szép szemeit az elfogadó szoba padlazatára. Ajkát összeszoritotta, hogy azon egy hang sem jött ki. A hatalmas ur ismételte a kérdést, még gyöngédebb hangon, mint előbb. Száz és száz esetben jöttek hozzá ilyen kéréssel, de mindenkor más és más okot hoztak fel a kérelmezők, hogy kívánságukat teljesítsék. Vajon ez mit fog mondani. — Szóljon kérem, az időnk rövid, még sokan várakoznak oda kün, — halatszott újra a hatalmas férfiú szava. A leány riadtan emelte fel tekintetét. Esdően, kérőn nézett a főkapitányra. Mintha azt mondta volna ez a kérő tekintet: ne faggass, úgy sem mondhatom el azt a rettenetes tragédiát, amely engem ide hozott. — Akkor ön mehet, a többit majd megtudja odakünn. Evvel intett a leánynak. Hangja itt már száraz és hivatalszerüvé vált. Bizonyos, hogy napirendre tért a dolog felett: nem teljesiti a megindokolatlan kérést. A leány támolyogva tett néhány lépést. Rettenetesen lesújtotta a kudarc. Valami nagy oka lehet neki arra, hogy e lépést megtegye. Keze már a kilincsen volt, mikor hirtelen vissza fordult, néhány lépés után bizonytalanul megállt. — Csak egy pillanatra még nagyságos uram . . . Tekintsen csak át bárki Romániának azon területére, mely a mi Csik és Háromszék megyéinkkel határos s ahol már akkor volt valamelyes magyar kultúra, amikor a románok kultúráról nem is álmadoztak, ott látni fogja, hogy ma a népkulturából még a polgárok anyanyelvén való irni-olvasni tanulhatás lehetősége is ki van zárva. Romániában kevés még a népkultura, de ami már meg van és ami még lenni fog, az csakis román kultúra lehet. Ez a romániai nemzeti politika elmagyarázását nem tűrő princípiuma. Az a nehány magyar, akinek bátorsága volt az elmúlt három napon Balázsfalván megfordulni, a szégyen bizonyos nemével gondolt arra, hogy e község Magyarországon van földrajzilag, amikor valójában Románia valamelyik sarkában kellett éreznie magát, szemlélve az eseményeket. Ezrével tódul az oláhság nemzeti viseletben Balázsfalva főtere felé, közben-közben egy- egy papi és polgári öltözetű alak is feltűnik, mint egyes csapatok vezetői, akik kötelesség- szeriien a magyarországi kultúrát volnának hivatva szolgálni, mert hiszen az ők anyagi egzisztenciáját a magyar állam és társadalom biztosítja. Az egyes csapatok előtt haladnak az oláh diszruhás zászlóvivők, magasan lobogtatva a világoskék szinü zászlót, mig mellüket Románia színeit feltüntető kokárdák és övék díszítik. Annak az országnak színeit azonban, melynek pedig polgárai volnának, sem az egész Balázsfalván, sem az egyes csapatok jelvényein, még elvétve sem láthatjuk. Romániában azonban még a magyar állam polgárai is csak úgy jelenhetnek meg jelvényesen, ha a román trikolor foglalja el a főhelyet. Egyes tudósítások kiemelték ugyan, hogy a román színeket nem használták, mi azonban a leghatározottabban fenntartjuk, hogy minden csapatban, legalább a zászlóvivőn ott volt látható Románia trikolorja valamelyes formában, de viselték igen sokan a kalapon, báránybőr kucsmán, mellen Keble lihegve emelkedett, arcán a kin és fájdalom torzvonásai látszottak. Azután beszélni kezdett. — El kell mondanom néhány szóban az én kálváriámat. Gazdag család gyermeke vagyok, szülőim előkelő szerepet visznek egy vidéki vármegyében. Egyetlen gyermekük vagyok, akit úgy féltettek a mai társadalom romlott erkölcseitől, hogy soha sem voltam felügyelet nélkül. Egy ember mégis akadt, aki tönkre tett. Máig sem tudom, hogy miként vett rá, de megesett a .dolog, én anyává lettem. Csak később tudtam meg, hogy az az ember, aki az én lelkemet megmérgezte, nős. Semmi kilátás sem nyílott arra, hogy becsületemet nevével visszaadja nekem. Apámnak nem mertem szólni, de anyám mindent tudott. Elvitt egy helyre, ahol gyermekemnek életet adtam. Azután magamra hagyott azzal, hogy ne tekintsem magamat a család tagjának többé. — Ami kis pénzem volt az elfogyott, a nyomor beköszöntött nálam. Nem volt mit ennem. Oda vetettem magamat egy vén kéjenc karjai közé, az el is tartott egy darabig, mig egyszer a karjaim közt szélütés nem érte. Ott áltam megint támasz nélkül. Szülőimnek nem mertem irni, gyáva és gyönge voltam ahozr hogy hozzájuk menjek. Meg kellett ismerkednem a bűnök legocsmányabbjaival .. . Itt elhallgatott a szerencsétlen teremtés. Feje keblére hajlott, mint egy letört liliom szál. Kebléből nehéz sóhaj tört elő, arca fakó szinü volt, mikor újból szólani kezdett. — És most itt állok az utolsó mentsvár előtt, mely ugyan bűn fertőjébe vezet, de ideig-óráig biztosítja megélhetésemet. Gyönge vagyok és tehetetlen ahhoz, hogy másba kezdjek. A komoly férfi homlokán sürü redők támadtak, Nem tetszett neki annyira ez a szent beszéd. — Hátha segíthetnék még önön. Szüleit majd én értesítem . . .