Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1911-04-22 / 17. szám
16-ik szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal. utón indul. Pedig sokan rálépnek erre az útra. Ezeket rendesen elkapja a pénz szédülete. Otthon alig láttak pénzt, most pedig egyszerre csak viszonyaikhoz képest sok pénz kerül a kezükbe. De hát most nem irok többet. Az állami és egyházi viszonyokról majd a következő írásomban szólok. 11. Csodálatos világ ez, honnan a második írásomat is útnak bocsátom. A munka lázában égő emberek, a földi gazdagság után tülekedő sóvárgók tapossák az utcák kövét. De azért rosszul ítéli meg az amerikai viszonyokat, ki azt gondolja, hogy ezek mind csak a zsebükkel törődnek s a lelkűkről nem viselnek gondot. Dehogy is! Bizony az amerikaiak keresnek maguknak tiszta, nemes élvezeteket. Kötelességeik és jogaik sorozatában pedig ott áll az egyház és az állam erkölcsi testületé s legszebb tehetségüket, erejüket és támogatásukat kéri a maga számára. Nem az amerikai benszülötteket, hanem inkább a bevándorló idegen nép gyermekeit éri közelről az a veszedelem, hogy elfelejtenek törődni leikökkel s megfelejtkeznek azokról a legszebb kötelességekről, melyekkel egyházuknak, hazájuknak tartoznak. Hiszen őket igazán csak egy vágyódás vezette ki. Egy kívánság hagyatta ott szülőföldjük áldott vidékét: a vagyonszerzés, a meggazdagodás vágya. Ez tölti el keblüket. Ezért dolgoznak a földalatti bányák szűk folyosóiban, sőt kockáztatják életüket zakatoló gépek sz.za közt s ezért sorvasztják eleterejiiket az egészségtelen iparmühelyekben. És a vagyonszerzés lázában megfelejtkeznek airól a bibliai igazságról, hogy a testnél sokkalta drágább a lélek. Mig az aranyat kergetik, elmosódik emlékezetükben a rég tanult szent intés: „mit használ valakinek, ha mind e világot megnyerj is, az ő lelkében pedig kárt szenved !“ . . És hányán vannak, kik meg találják az aranyat, de elvesztik saját lelkűket. A legközelebb fekvő veszedelemre rámutattam előbbi cikkemben. A magyar ember nem talál lelkének való pihentető és erősítő szórakozást. Az ottaniak nyelvét nem érti. Nem tud velük társalogni, A munkások továbbképzésére tartott felolvasásokat nem érti meg. Nem marad számára, egyéb, mint a korcsma, a bor, a pálinka, lelket butitó, munkaerőt bénító élvezete. Annál nagyobb ez a veszedelem, mert a nagy megerőltetéssel, a szokatlan izom kiáradással végzett munka után a testet legalább látszólag felüditi a pálinkaméreg. Persze a korcsmák ilyenkor éppen olyan hangosak, mint otthon Magyarországban. Az angol pedig nem szereti a lármát, zajos mulatságot. El is kerüli a magyar munkást s igy még jobban magára marad a pihenés óráiban. De annál még sokkal mélyebben rejlő veszedelem fenyegeti a magyar ember lelkét. Egy kemény, hideg kéz, belenyúl a szivébe s erőszakosan kitépi onnan a haza iránt tartozó kötelességek tudatát. Kitépi még azt a gyökeret is, melyből annak legszebb virágja hajt: a honszeretetet, az áldozatkészséget. Mert idekinn máskép van ám, mint otthon mi nálunk. Itt a szegény napszámos ember nem fizet adót. Az állam nem zörgeti a fellegkarcoló utolsó emeletén meghúzódó kis szobája ajtaját, nem szedegeti el tőle filléreit, hanem megelégszik azzal, hogy az a munkás ott él és ott költ az ő országa határai közt. Katonának se sorozza be a saját fiait se, hanem meghagyja őket munkájuk mellett. Már most a magyar ember összecsapja két kezét és azt mondja: micsoda boldog ország, melyben nem kell adót fizetni és nem kell katonáskodni ! ... És nem veszi észre, hogy mikor eszik, iszik, akkor ő is mindég megfizeti a maga kis adóját a hatalmas köztársaságnak. Arra se gondol, hogy Amerika egy gazdag állam, mely nagy nemzeti vagyonnal rendelkezik s igy polgárait ilyen külön kötelezettségekkel nem kénytelen megterhelni. Minderre alig gondol a magyar. Hanem a lelke mélyén lassanként fölébred és nagyranövekszik az elégedetlenség érzése. Az otthon viselt, vagy még csak a jövőben viselendő teher, az adó és katonai kötelezettség gondolata ólomsullval száll lelkére. Nehezebbnek érzi, mint valamikor, mint akármikor. Indulna haza, de ez megkeseríti örömét s elveszi az édes viszontlátás boldogságát. És nem gondol arra, hogy a jo gyermek nem hagyja el hűtlenül szegény roskadozó édes anyját, hanem átölelve vezetgeti a saját erejével, támogatja s annál jobban szereti, minél inkább érzi, hogy az reá szorul. Sokszor szeretném a lelkem gondolatát beleönteni Amerikában élő honfitársaim leikébe. Szeretném azt mondani nekik : ne gondoljátok, hogy semmivel se tartoztok otthonvaló és örökkévaló földi hazátoknak ! ... Ha nem kell itt adót fizetnetek, az ne keserítsen el titeket édes anyátokkal, a magyar hazával szemben. — Az amerikai polgár kiváltságos előnye ne tegyen követelővé és szűkkeblűvé. Inkább vessetek ki magatokra idekinn is adót és küldjétek haza azt a megmaradó nehány dollárt szegény Magyarországnak erősítésére. Ha pedig a jó Isten rátok virrasztja azt a boldogságot, hogy újra megláthatjátok édes hazánk messze rónaságait, bérceit, völgyeit, óh akkor teljesítsétek honpolgári kötelesség- teket szívesen, szeretettel, lankadatlan áldozat- készséggel. Mert szegény Magyarországunk csak fiai kötelességteljesitése által lehet gazdag, erős és hatalmas. Nektek pedig a haza nem egy darab föld, hanem apáitok megszentelt temetője, fiaitok bölcsőringatója, ki nektek is és nekünk mindnyájunknak eltartó, gondviselő édesanyánk. A mig itt kin vagytok, szoktassátok lel- keteket ahhoz, hogy tőletek hazátok többet kíván, mint Amerika az ő polgáraitól. Ha pedig hazaérkeztek, akkor csókoljátok meg a magyar föld rögét, s szeressétek a hazát necsak hangos szóval, hanem munkával és kötelességteljesi- téssel is ! Az „Ecsedi láp“ közgyűlése. Szatmár ismét próbálkozott. Az „Ecsedi láp lecsapoló társulat“ f. hó 21-én tartotta meg rendes évi közgyűlését gróf Károlyi Gyula elnöklete alatt a vármegyeház dísztermében. A közgyűlés meglehetős sablonos keretekben folyt le, annál érdekesebb volt azonban a közgyűlést megelőző és csütörtök délután tartott választmányi ülés Épp a házépítés ügye és a Fógel-féle telek megvétele volt soron. Felemelkedik Vajay Károly, Szatmár város pol- gérmestere és az ő szokott habozó modorában úgy érvelt, hogy minek is vesz házat Nagykárolyban a láp, mert nem lehessen tudni, hogy mikor helyezi át a társulat székhelyét Szat- márra és akkor mi lesz az épülettel ? Vajayt ez irányú aggodalmaiban azonban megnyugtatta gróf Károlyi Gyula ; kijelentvén, hogy a társulat székhelyének Szatmárra való áthelyezéséről sem ez idő szerint, de még a távol jövőben sem lehet szó egyrészt árvédelmi szempontból, másrészt meg a kezelés is sokkal könnyebb Nagykárolyból, mint volna Szat- márról. Különben is a lápi községeknek geográfiai központja Nagykároly, (s itt igen ötlete- tesen hasonlította össze ez elnök Nagykárolyt egy legyező foggantyujával) és maguk az ártért A jegyző lapba akarta tétetni, — előbb azonban felakarta terjeszteni az esetet a szolga- birósághoz, mert hátha bizonyos rendelkezések mutatkoznának célszerűnek. — Lebeszéltem, legalább egyelőre hallgassunk a dologról. Megígérte. A pap csak annyit mondott, hogy ez nem embertől való. (Még életembe szentté avatnak 1) A jó Baranyai bátyánk csak azért zúgolódott, hogy nem nimetül beszél a Bodri „Ugyan, hogy tehette csúffá már öcsém a magyar szót e kutyával.“ A tanító volt azonban a legérdekesebb kritikus. Mikor elmondtam neki, hogy milyen pedagógiai elvek alapján sikerült e „csodát“ elérnem, lesajnálta a tudományomat. (Nagyon irigy volt a híremre és a nagy becsületre.) „Nem kunst ez kérem. Nehezebb a gyermeket is megtanítani annál. Hat éves korában már nehezen fog a gyermek feje, — egy hat hetes kutya könnyen tanulhat. — Aztán a csoda nem is csoda. Persze az ur nem tudja, hiszen nem tanítanak mái semmi okos dolgot az iskolában, hogy ez a dolog nem is olyan uj. Nagyon régi az már kérem. Aki nem tudja az csodálkozhatik. De azért intelligens lehet az is, aki azt nem tudja, — legalább úgy mondják. Hát a Bálám szamarával mi történt ? He, he, he. Megszólalt, ugy-e?“ No ezt csakugyan nem tudtam. — Hát akkor mi a szöszre tanítottak, ha a Bálám szamara stílusáról sem hallottam. Hát a szamár megelőzött engem !! Borzasztó. Ezt elviselni nem bírtam. Elhatároztam, hogy elmondom régi anekdottáim kíséretében ideálomnak hő érzelmeim egy levélben és meghalok!! Egy szamár hm, hm. Hop, most már nem halok meg, nem irok, mentő ötletem támadt. Felkerestem a tanítót. Nézze tanító ur. Valami újat gondoltam, fogjunk össze. Magas is okos ember én sem hiába jártam nyolc évig a tudományt. Itt az irás is róla. Mutassuk meg, hogy a Bodri többet fog tudni a Bálám szamaránál! Tanítsuk meg irni-olvasni. Maga nagy pedagógus, irt is egy pár cikkket a „Porszem“-be, de látja a szél el- fujta a porszemet. Ez épület lesz, ha sikerül. Itt elvész a falun, észre nem veszik. Le^z mindene, idővel 500 forintra is fel viheti a pótlékokkal együtt. Halála előtt még Pestre is felkerülhet tanítónak. Aztán könnyű is lesz a munka, a fono- mimikai módszer — hiszen nem kell ezt magának mondani,-igen alkalmas eszköz. A faluban úgyis kevés ember tud írni, a gyerekeket meg épen maga mondta, nem lehet megtanítani írni. Használjuk fel erre is az állatvilágot. Maga lesz az emberiség jóltevője. Hogy fogják áldani az emlékét, ha a késő unokáink nagyszülőiknek levelüket a kutyájuknak diktálják le a kényelmes karosszékbe pihenve. Mohamedhez eljött a hegy, mert erősen akarta. Két XX. századbeli okos ember, ne tudjon megtanítani a betütevésre egy kutyát, ha akarja, nagyon akarja !! Vcröshaju. (Folyt, következik.) Az Első nagykárolyi czipészek termelő csoportja szives tudomására hozza n. é. vevő közönségnek, hogy Nagykárolyban, gróf Károlyi György-tér 10. szám alatti üzlethelyiségében saját készítésű férfi, női és gyermek box, sevró bőrből készítve — dúsan felszerelt raktárt tart. Mérték szerinti megrendeléseket elfogad, úgy helyben mint vidékre mindennemű czipők és csizmákra. Javításokra különös gond fordittatik. Elv: jó munka, szolid és pontos kiszolgálás ! Szives pártfogást kér tisztelettel: az Első nagykárolyi czipészek termelő csoportja.
