Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1911-04-15 / 16. szám
16. szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 9-ik oldal. Melléklet a Nagykároly és Érmellék 1911. évi április 15-iki számához. Nagypéntek reggelén. A nagytömeg hulláma most is Hömpölyög, árad nyugtalan’ — Áhitatos kebellel én is Bolyongok közte egy magam. Vágyó szemekkel égre nézek: A felhő gyászt lobogtat ott, Némán kiáltva át a földnek: Meghalt az Ur, az Ur halott! Ma gyász van, ah, és még se látom A bút, borút az arcokon; Az embereknek ezre most is Kenyér után szalad, oson. Itt vásárzaj, ott átkozódás Undok trágár beszéd amott. Az szitkozódik, ez röhécsel — Meghalt az Ur, az Ur halott! Megkondulnak a bus harangok, Én elborongva hallgatom, Amint egymással összesirnak Fájdalmas, rezgő hangokon. Sirámaikból úgy kiliallik : Mi hát a gyász, ki a halott ?. . . De a tömeg, ah, meg se hallja — Meghalt az Ur, az Ur halott! Csak zúg, tolong a renyhe népség, Egy arra, más meg erre tér; Ez is, az is korcsmába lép be, És ott italt hencegve kér. És van zsivaj, dorbézolás benn, Ütnek-vernek asztalt, padot — Csak egyre nem gondolnak épen ... Meghalt az Ur, az Ur halott! Majd elcsitulnak a harangok . . . Busan a templomba megyek, Már messziről áhitva hallom A sziv-hegesztő éneket. A sokaság is arra tódul, De csak közöny nyel elmegy ott!. . . S az orgona ott benn zokogja: — Meghalt az Ur, az Ut halott! Péteri Pál. A tavasz első kis ibolyái. Eltűnt a hosszú tél után a hó a vidékről. A legelső egyszínű virág, a kis „hóvirágok“ ezrei emlékeztetnek csak arra, hogy nemrég távozott el télapó. E közvetlen a hó eloldadása után nyíló kis fehér virágokat talán azért alkotta a természet, hogy ne feledjék el az emberek egyszerre a földet takaró fehér leplet. A fehér szint azonban csakhamar felváltja a kék. A bokrok alján ébredő kis ibolyatövek örömmel dug- dossák ki halványzöld levélkéiket s a langy tavaszi szellő éltető lehelletét szíva magukba, boldogan hajlongva, vidáman sugdossák egymásnak— testvérkéiknek: „Itt a tavasz!“ Majd a mind melegebben fénylő napnak az elrejtett helyekre tévedt sugarai felszólításának engedve, örömmel dugdossák kis virágfejecskéiket, miket örömittasan hajtanak le a zöld levélkékre, nézve a végtelen magasba — boldogan, lm igy töltik virágéletöket nap-nap után. Egy szép verőié.lyes napon azonban boldog merengéseikből egy kopott, foltos ruhába öltözött gyermek léptei ébresztették fel őket. A levelek alá dugják hirtelen kis fejecskéiket s onnan kandikálnak ki féív: s lesve a gyermeket. De hiába rejtőznek el, a gyermek csak meglátja őket, szemeibe könyek tolulnak, mik végigperegnek arcán, ajkai mosolyra nyílnak, letérdel a kis virágok elé s nézi, nézegeti őket mosolyogva, hosszasan. Majd kinyújtja félig meztelen kis karját, meg-, fog egy remegő kis virágot és sóhajtva letépi A testvérét vesztett kis virág busán súgja húgának : — „Hát érdemes volt életre kelnünk ? Alig kezdjük élvezni az életet, már is megsemmisítenek bennünket!“ — „Igazad van!“ — mondja a másik — „most csókoltam meg az édes napsugárt, be kár, hogy csókjaimmal többé el nem halmozhatom s nem kérhetem: „Ne siess tova, maradj még kissé nálunk, hisz látod mennyire szeretünk !“ „Engem sem fog többé“ — sóhajt a harmadik — „a dalos madár édes éneke álomba ringatni“, — s szemében köny rezeg — „el- szakasztanak tőled kis madárka örökre!“ „Úgy van, úgy van!“ — bólintgatnak a többiek is s nézik szivszorongva éltök megsemmisítőjét, várva, mikor teszi őket is az első áldozat mellé. A gyermek nézi-nézi mosolyogva az ujjai közt levő kis ibolyát: „Mily szép vagy te kis kék virág !“ — súgja a siránkozónak s aztán letépi sorra a remegő kis testvérkéket is, majd összeköti egy fűszállal őket és tovasiet az anyát- vesztettekkel. s*c * * Alacsony, sötét kis szobába kerültek a virágok, — a gyermek beteg édesanyjához fut velők s örömrepesve kiáltja a betegnek : „Nézd anyácskám, milyen szép ibolyák !“ S a kis virágok egy hideg, gyenge kéz szorítását érzik. „Mindjárt kiviszem az utcára“, — folytatja a gyermek — „eladom anyácskám s aztán hozok neked orvosságot, ami meggyógyít s majd aztán ugy-e együtt megyünk ki az erdőbe gaiyat szedegetni ?“ Boldogan mo-olyogva nyújtja át az anya a gyermeknek a kis csokrot s hálatelt szívvel rebegi: „Óh én édes gyermekem !“ Az pedig fut ki az utcára s kinálgatja a járókelőknek. S im, á kis virágok nem félnek többé, belenyu- gosznak sorsukba, gondolva, hogy talán életükkel egy szegény betegnek enyhülést, egy jó gyermeknek pedig végtelen boldogságot szereznek. Csakhamar más kézbe kerültek, látják a I gyermek örömét, amint egyik kezével az idegennek nyújtja őket, másik kezével pedig egy fényes pénzdarabot szorongat ujjai között s majd amint vigan tovafut. * * * Gyönyörű szobának díszes asztalára kerülnek az ibolyák. Aranyos virágtartó harmatos vize ringatja őket, nem olyan ugyan, mint a milyet a gyorsan tovasiető reggeli szellő szokott a szendergők ajakára csókolni, de azért mégis oly vidáman fürödnek benne. S szaladnak hozzájuk a fényes hajlék gazdag lakói, hosszasan nézik őket s dicsérettel halmozzák el a tavasz első, kedves kis hírnökeit. Ám azok nem igen hallgatnak e szavakra, gondolatjok csak vissza- visszaszáll a fényes palotából a szegény kis kunyhóba s alig távoznak el tőlük a szoba lakói, legott beszélgetésbe kezdenek. „Óh mi bohók“, — igy szó! az egyik virágszál, — „hogy remegtünk akkor, mikor a beteg kezének szorítását éreztük. Bárcsak felgyógyulna az, kire most oly édes visszagondolnom rövid éltem alkonyán!“ „Úgy, úgy“, — folytatá a másik — „én is épp arra gondoltam, hogy majd aztán együtt mehetnének ki — az anya és gyermeke — a zöld erdőbe gályát szedni!“ És a kis virágok helyeslőleg bólintva, kezdék bezárni virágajkaikat s ama édes, boldog tudatban, hogy nem éltek hiába — egymást átölelve kilehelték virágéltöket. Rédei Károly. Krisztus keresztjén.. Krisztus keresztjén Az van felírva, Hogy az igazság Nem vesz a sírba! — Örvendjen akit Bántalom ér: Ha szive tiszta, Lelke fehér! Krisztus keresztjén Az van felírva. Hogy a szeretet Nem vesz a sírba! — Mind e világ bár Éltedre les: Csak te bocsás meg, Csak te szeress! . . . Csak te bocsáss meg A gyűlölőknek-, S oszd szét a szived A szenvedőknek! — Megmozdult a kő Sírja felett . . . Örökkévaló A szeretet!! Ssabolcska Mihály. Anna. (Rajz.) Irta: Gaál Mózesné. Puha kis fészkemből miért visz hozzátok a vágyam, Anna? Miért van az, hogy e magas falak, szárnyas ajtók közül, emlékemben ott termek abban a kicsiny kis szobában, abban a falusi szentélyben, melyben évhosszat nem lakik senki, mert hát ez bennünket vár, a mi tiszteletünkre aggatták tele hófehér falait apró vásáros kepekkel, érettünk készült a durva pokróc tisztára surlott padlóján és nekünk duzzadnak azok a pelyhes, napsütötte illatos párnák. Lehunyom szememet, hogy ne lássam e bársonyos székeket és ismét ott vagyok abban a kicsiny szobában, az én szobámban, hova tompa morajként hatol csak korcsmátok zaja. Ott ülök valamely keményfából készült széken avagy a fehér gombokkal kicifrázott széles bőr- diványon, nézem a paradicsomos üvegekkel megrakott ódon almáriumot és csodálkozom, miként férhetett be ez az óriás azon a kis ajtón ? Tovasiklik szemem a számtalan képecs- kén, melyek rámában és ráma nélkül nyüzsögnek a falon, mint valami ákombákom ismeretlen irás fehér alapon. Ott az arany keretbe foglalt tükör mellett jobbról is, balról is egy-egy keresztre feszített Megváltó; ímazsámolyon térdeplő szt. Anna mellett egy „Chocolat Suchard“ reklámját tartó bajadér; a király arcképe alatt egy rózsabokrétás „Ich denke dein“ — amellet Kossuth egyik ifjúkori képe. Minő szatírákat teremt néha a véletlen, vagy a — kegyelet! Leheverek az akác-sor árnyába és nézem, hosszan nézem a zsindelyes fedelű alacsony házat, napsütötte, tiszta falaival, apró ablakaival, melyekből este úgy pislog a barátságos gyertya-világ, mint valami hunyorgató álmos szemecske. A kőlócán az ajtó mellett ott látom ingujjban, fehér szalmakalappal, hosszuszáru ezüst fedelű pipával a szájában azt a fehér hajú öreg embert, kinek te nem vagy többé csak lánya, édes Ánna, hanem szerető, gondos édesanyja. Annyi megelégedés sugárzik ki ez öreg ember élénk szemeiből, ruganyos teste olyan egészségre vall, hogy nem szükséges téged feldicsérnem, miként surransz naponta Isten tudja hányszor munkád mellől az ajtó elé, hogy annak az öreg embernek naphevétől ve- rejtékes homlokát letörüld, neki kötényedből egy-egy jó falatot nyújts, őt édes szóval a melegből valamelyes árnyas helyre csald. Minek mondjam? Leolvasható az úgyis arról a ragyogó öreg arcról, a te szelíd két szemedből, mely egyedüli szépséged, te csúnya, te jó Anna ! Miért is ven, hogy e divatos öltözetű, bájosan mosolygó, csinos asszonyok között, mindig és mindig ott lebegsz szemem előtt,
