Nagykároly és Érmellék, 1910 (1. évfolyam, 1-2. szám)

1910-12-24 / 2. szám

7-ik oldal.

NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK.

2-ik szám.

S hol gyakran hangzik hő fohász.

Hol buzgón imádkozni szoktak,

Bátran vallja a szív s ajak:

„Az imádság: mint égi angyal Mindé i bajban megvigasztal,

Belőle csak öröm fakad!“

Atyánk, a kegyes családoknak,

Hol buzgón imádkozni szoktak,

Légy örizöje Te magad!

(Kühn után németből.)

Nagy Lajos.

A Balaton eredete.

Mikor a jó Isten — legyen érte áldott — Bölcsen létrehozta e roppant világot,

A teremtés remek müvével, hogy végzett, Végetlen munkáján újra végignézett.

Mikor rátekintett arra a szép tájra,

Hol most ringatódzik a Balaton árja,

S látta magányosan a tihanyi halmot,

Mely a mennydörgésre hétszer ád visszhangot, A büszke Badacsonyt, melynek magas orma Hirdeti, milyen nagy az Urnák a hatalma,

A bájos völgyeket, az erdős bérczeket,

A hol a madár is szebben énekelget...

S aztán fellebbenté a jövő fátyolát S látta a népeknek változó táborát,

A mint e szent téren hazát alapitnak,

Rémeivé válnak délnek és nyugotnak,

Majd ismét eltűnnek, mint csillag az égről És csak a rege szól a hun dicsőségről;

S látja a nemzetet, mely mint sebes villám, Mint fergeteg lecsap Vereczke szorosán És hazát alapit a négy folyam körül,

Él és uralkodik megdönthetetlenül,

Harcz idején megküzd ezer bajjal, vésszel,

A béke ölében alkot ésszel, kézzel,

S látja, hogy e nemzet az Urat hűn féli S végre a nagyságnak révpartját eléri. .. Mindezt látva az Ur: boldogan mosolygott S szemében egy roppant örömköny gomolygoti, S lehullt a nagy könycsepp, le az anyaföldre, A Siófok s Keszthely közti kies völgybe,

A hová leesett, mind máig ott maradt ; így alkotá Isten a Balaton tavat!

Zalai.

Karácsonyest Gerlicze Iáié barátomnál.

(Elbeszélés.)

Épen karácsony előnapján, a váczi utón találkoztam Gerlicze Máté barátommal. A jó ember meglehetős furcsán nézett ki a sok mindenféle skatulyával, melyek közül néhányat még téli kabátjának gombjaira is kénytelen volt felakasztani, mert a kezeibe mind el nem fértek. És hogy ragyogott az arcza, bizonyosan a „porontyaira“, meg az „oldalbordájára gondolt a jó ember, a kiknek karácsonyi örömét hordozá magán a számtalan skatulyában. Ez öröm okozhatta, hogy siettében engem észre sem vett s oly erővel ütődött belém, hogy majdnem egykét iskátulya adta meg az árát.

— Hop, hop! . . . Felnézett, meglátott s képzelhető, rögtön mint örültünk egymásnak. De az én Máté barátom felette kedves ember is ám : jó lelkű, vidám, beszédes, olyan csipkedő kedves humora van. Meg is eredt mindjárt a nyelve csapja.

— No hallod, ez derék, ez nagyszerű. De viszlek is mindjárt magammal.

S ezzel már karon is ragadott és vitt magával.

Furcsa meghívás, de mégis örömmel fogadtam. Hiszen a nagyvárosban nincs senkim sem s az ember a szeretet e kedves ünnepén szinte vágyódik a szeretet otthona, a család után. Elfogadtam tehát az én Máté barátom meghívását, tudva, hogyha nem is egészen kifogástalan, de őszinte az, s együtt tartottam vele a nyugoti vaspálya felé.

— Nem leszünk egyedül az estve, foly- tatá. Ott lesz a lakónk is, egy nyugalmazott őrnagy és a régóta oly ifjú Fellegvári Eszme- ralda kisasszony is, tudod, a kinek oly sokat fájt a foga s oly előkelő ősei vannak. Áz igaz, nem is tudod még, hogy e nyáron átalakítottam a házunkat. Felül is, alól is hozzáépítettem egy-egy szobát. Ezért kellett a kisasszonynak kiköltöznie s helyén most az őrnagy ur lakik, Hörcsög Boldizsár, igen kedves ember. Mindig

az élményeiről beszél, mikor még ő platzkom- mandáns volt Pécsváradon, a mely élmények azonban arról nevezetesek, hogy egyiküknek sincs vége. Mikor már javában benne van a dologban s azt hinnéd, hogy no most jön a java, hát zsupsz! megszakad a történet. Mondhatom, ez valami egészen uj dolog, felette sajátságos hatással. El is neveztük őt magunk közt Csütörtök-őrnagynak, mert minden elbeszélése csütörtököt mond. — Gyermekeimn k mindenféle képeket rajzol, kaszárnyákat, ágyukat lovakat, karcsú tiszteket, tetőtől talpig „vorsch, rifstmässig“ ruhában, szemeikben hódító öntudat kifent bajuszuk hegyén a győzelem; puczczos hölgyeket, kik mind feltűnően hasonlítanak Esz- meralda kisasszonyhoz ; szélmalmot, repült, sárkányokat, hajókat, ahogy jön A költészethez is ért, egykor irt egy drámát, a melyet a Nemzeti Színház igazgatója „egy igen szeretetre méltó levél kíséretében“ küldött hozzá vissza s a melyet azóta rejtve őriz fiókjában, mert, úgymond, az ő darabjait csak a Nemzeti Színházban játszhatják, másutt sehol. Hát még hogyan énekel! . . . Hallanád csak, amint Eszmeralda kisasszony a zongorát veri, ő meg megereszti hős tenorját, a mely úgy tremolázik, mint mikor valaki fel nem ajzott húron hegedül. Mondhatom is, hogy Eszmeralda kisasszony egészen el van általa ragadtatva s nekünk egész gyönyörűség e kedélyes müvészpárt elnézegetnünk, ki tudja . . . Hopp, de már itt vagyunk, nos gyorsan jegyet váltok, aztán nyomban otthon vagyunk . . .

Vonatra ültünk s az egész rövid utón kettős zakatolásban gyönyörködtem: a vonatéban, meg a Máté barátom nyelvében ; mig végül egy fütty, csengetés, a vonat megáll, a kalauz kiált „Rákospalota“ . . . s már mi útban vagyunk Gerlic^eek ducza felé.

A gondon, mint lopjuk be titkon a skatulyákat, Zsuzsi szobalány segélyével szerencsésen átesvén, beköszontöttünk Lóri asszony s a gyermekek nagy örömére s csakhamar aztán beköszöntött az estve is, s vele a meghívott vendégek: Fellegvári Eszmeralda s Hörcsög Boldizsár.

Előbb a hölgy érkezett meg s kis gondolkozás után szives--voit ream a múlt tavaszról visszaemlékezni.

Kis idő múlva sarkantyus lépteket hallottunk a lépcsőn lefelé s illedelmes kopogtatás után beállít egy zömök alacsony katonatiszt méltóságos tartással, őszbecsavarodó haja 66 formára gonddal előre fésülve, kicsi bajusza a különben leborotvált szakáiból 3 hüvelykhosszal vastagon megtoldva. Mindenelőtt a háziasszony kezeit csókolta meg kifogástalan udvariassággal, azután meg Eszmeralda kisasszony előtt vagta össze sarkantyúit, többször mélyen meghajolva, a mit ez előkelő pukkedlivel viszonzott. Az őrnagy ur el nem mulasztható nyomban megjegyezni, mily bájosan néz ki ma is Eszmeralda kisasszony, mely szavakra a nemes hölgy ar- czán valami sajátságos derű mutatkozott, mint valami elmúlt dicsőségnek visszfénye. Végül kettőnket mutatott be egymásnak háziurunk: Kovács Lajos iró, Hörcsög Boldizsár őrnagy ur

— Kovács . . . Kovács . . . mondá az őrnagy ur sajátságos recsegő hangján, e névre emlékszem. Mikor még Pécsváradon platzkom- mandán voltam, volt egy hasonnevű tisztársam. Épen tegnap gondoltam reá. — Estve ugyanis rosszul éreztem magamat, úgy hogy kételkedni kezdtem, ha megjelenhetek-e itt ma estve, e kedves társaságban (oldalpillantás a kisasz- szonyra). Akkor eszembe jutott, hogy csinálok magamnak jó erős borlevest. És csodálatos, reggelre mintha elröpült volna a bajom s most (újabb oldalpillantás) egészen jól érzem magamat. Bizony jól.

Evvel leült s végigtekintett rajtunk kerek vizszinü szemeivel, mintha e csodaszer hatását kutatná a társaságon is.

— Valóban csodálatos dolgok töténnek gyakorta, szólalt meg most Gerlicze Máté barátom. Mikor én Magyaróvárad gazdászatot tanulmányoztam, egy barátom holtbeteggé lett, úgy hogy az orvosok már fel is adtak minden reménységet. Ekkor a beteg ember töltött káposztát kért. Gazdasszonya elég gyenge volt, hogy kérelmét teljesítse, de hát, gondoló, legyen meg szegénynek utolsó akarata. Úgy sem marad életben. S ime, az én barátom másnapra teljesen felgyógyult: a halál úgy látszik a töltött káposztára nem volt előkészülve.

— Ez az épen, vágott közbe Hörcsög ur, a mi tegnap az én egykori bajtársamat eszembe hozta. Bizony ő is nagyon rosszul volt s az ezredor.os sokat bólintgatotl felette fejével! — Hát egyszer, épen pénteki napon volt, a háziasszonya gulyás levest s káposztás galuskát főzött. A kellemes konyhaillat behatolt a beteg szobájába s ő ellenállhatatlan vágyat érzett a jó eledelek után. úgy, hogy végre is hozni kellett neki belőle. És csodálatos, az én baráiom, amint az ételt meglátta, a falhoz fordul s nem eszik belőle. Bizony nem.

Máté barátom titkos mosolylyal intett felém e váratlan fordulatnál, én azonban meg nem állhattam a kérdést: nos és meggyógyult?

— Isten mens! — feleié Hörcsög őr- nagy — még az éjjel meghalt.

E közben a gyermekek mind nyugtalanabbak lettek — s Gerlicze Máté barátom kiment, hogy a karácsonyfa gyertyácskáit meggyujtsa.

— Igazán ennivaló ember ez a kegyed férje, szólalt meg most azonnal Hörcsög ur. Élénken emlékeztet egy másik Puschel nevű barátomra, aki Németországból szakadt ide, azonban kissé melancholikusabb kedélyű volt. Később Amerikába ment s ott egy uj feleke- zetet alapított. Bizony uj felekezetet alapított.

Megvallom, hogy az őrnagy e gondolatbéli ugrásai engem felette mulattattak. Olyan hatást tettek reáin, mint mikor azt hiszem, hogy a poharamban van még bor s szájamhoz emelem s kiüríteni akarom, de akkor veszem észre, hogy üres biz az. *

E gondolatomból a csengettyű zaja ébresztett föl. Ahá megjött a Jézuska! egy perez s mindnyájan az ünneplő szobában voltunk a fényes, gazdag karácsonyfa körül. És egy pillanatra gyermek lett ott mindegyikünk. Örültünk mindannyian s bizony-bizony nem tudom, mi volt ragyogóbb, az égő csillagok-e azon a fán, az öröm-e a gyermekek arczán, avagy a feltolakodó örömköny nekünk öregebbeknek sze- I lilében . . . Boldog örömestve ! hogy megaranyozod te ekkor a kedélyeket, mily gazdaggá teszed a szegényt s mily mélyen érezteted a gazdaggal szegénységét avval szemben, a ki a szeretet ez ünnepét ajándékozta nekünk!? .. .

Majd a gazdagon terített asztalhoz járultunk, hogy Lóri asszony konyhájának remekeit élvezzük. A vacsora alatt folyton ott tur- békolt az én Gerlicze barátom, elmondva Ló- rikájával eddig átélt 20 karácsonyestének tö- ténetét (hiszen Eszmeralda kisasszony jól tudja, együtt élte át velők valamennyit, mint kedves lakójuk) mint szaporodott érvől-évre a család s a karácsonyi öröm s mint honosodott meg a családban ez estvére egy bizonyos szent szokás . . . Hörcsög urnák e szóáradat, látszott felette hosszú volt; igyekezett is többször a nagyon is beszédessé vált házi gazdát félbeszakítani, de sohasem sikerült. Megpróbálta most újból s ez egyszer végre sikerrel.

— Igen bizony, a szokás hatalma. Midőn még Pécsváradon platzkommandáns voltam, volt nekünk egy foglyunk, aki 20 évi várfogságra volt elitélve s ez idő alatt magát a leg- példásabban viselte. Nos, egyszer végre letelt az ideje s mi igy szóltunk hozzá: Szabad vagy, mehetsz békével! A szegény ember erre láthatólag megijedt s térdre rogyva kért, hogy csak tartsuk őt meg tovább is, hiszen mi lenne többé ő belőle az emberek között! Szánalomból ott tartottuk régi czellájában s foglalkozásul karókat faragtattunk vele a sövénykeritésekhez. Ez igy tartott egy ideig — miközben én át lettem helyezve egy más garnizionba. Bizony át.

Az őrnagy ismét végig nézett a társaságon s mivel észre vette, hogy még várjuk a folytatást, megszólalt újból:

— A mint aztán évek múlva ismét visz- szakerültem s a fogoly után tudakozódtam, a vén csont már nem volt ott.

A champagner később mindjobban feloldotta a nyelveket s Gerlicze barátom s Hörcsög ur kezdték egymást tulliczitálni élményeik elbeszélésében, úgy hogy végül Lóri asszony jónak látta az asztaltól felkelni s Eszmeralda kisasszonyt arra kérni, hogy zongorázzon valamit.

Mig a két hölgy a hangjegyek közt kutatott, az őrnagy igy szólt Gerliczéhez:

— Igazán kedves hölgy ez az Eszmeralda kisasszony, minden látáskor kellemesebb. Bizonyára kényelmes élete is van ?