Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1939

3 Kormányzó urunk 20 éves országlása. A gátat áttörte az ár. Piszkos hullámai átrohantak a mezőkön,; hogy megsemmisítsenek vagy bemocskoljanak mindent, ami szépet csak kicsalt a tavaszi napsugár. A gazda lábai előtt hevert a sárba taposott élet. 1919. november 16. Az egész Budapest az utcákon kígyózott. A hideg novemberi ködös eső sem hűtötte le a százezrek lelkesedését. Várták a fővezért és hadseregét. Percekig zugó mámoros lelkesedés és virágeső fogadta Horthy Miklóst, de ő komoran nézett maga elé, végül szólott: »...Tetemre hivom itt a Duna partján a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba !ti|porta koronáját, nemzeti szineit... Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat... Megbocsátunk akkor, hogyha ez a megtévelyedett város visszatér megint hazájához, szivéből, lelkéből szeretni fogja a rögöt, melyben őseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet veritékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a kettőskeresztet...« Kemény ,de igazságos szavak voltak ezek. Tetemre hivta a századvég Budapestjét, mely a nemzet lelkületétől teljesen távol állott. De éppen ez az idegen lelkiség űzte, hajtotta, hogy az ország gaz<3'a-i sági erejének egészségtelen központosításán tul a szellemi irányítást is kezében tartsa. Nem ilyennek álmodta Széchenyi a magyar fővárost ! Ahelyett, hogy éltető kovásza lett volna e város nemzetének, innét indult el útjára minden bomlási folyamat. Nem tudott nagy lenni történelmünk tragikus óráiban, sárba tiport mindent ami magyart és szentet a mult örökségül hagyott rája. Ily beteg lélektani) és politikai viszonyok között bukott bele az ország a forradalmak és a román megszállás örvényébe. Megismétlődött az a megkapó történeti jelenet, amit Rákóczi kurucai láttak. A hazatérő fejedelem körül térdelt akkor a megsanyargatott, lerongyolódott nép, sirva csókolta kezét és a Máriás lobogót, így várta Horthy Miklóst is az Alföld és a Dunántúl. Az ország ezekben a napokban nagyon szomorú képet nyujított. Alig menekült meg ugyanis a régi Magyarország egy kis töredéke a megszállástól vagy a forradalomtól. Az újjáépítés utjja Horthy Miklós számára nagyon rögös és tövises volt. Pár ezer főből álló, rosszul felszerelt, rongyos egyenruháju ' hadseregből' kellett az ország védelmét kiépítenie. De hogy a rongyos egyenruhák alatt milyen lelkesedés izzott, milyen kemény elszántság fütölte a vezért, azt ez a kis jelenet is jól megvilágítja. Mardarescu román tábornokot arra kérte Horthy, hogy ne engedje csapatait azokra a területekre vonulni], melyeken ő már átvette a rendfenntartó szolgálatot. Egyúttal megjelölte azt a határvonalat, melynél csapatai állanak. Mardarescu tá-