Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1931

I. Iskolánk múltja. Kanizsa várát 1690-ben foglalta vissza gr. Batthyány Zsigmond. Már 1558 óta háborgatta a török Kanizsa várának környékét, míg végül 1600-ban elfoglalta a várat. A török uralom alatt szomorú és kulturában nagyon elmaradt vidék lett Somogy- és Zalavármegyékből és ilyen maradt hosszú időn keresztül. Hogy mennyire hiányzott itt a szellemi előrehaladás minden szükséges tényezője, a piarista rendház történetében az első „praefectus scholarum et superior Domus" Tsankai Jób e szavakkal írja meg: „Vastissima ista Hungáriáé ora, qua Provincia Saladiensis et illi adiiciens Sümegiensis procurrit, tota quanta est, publicis scholis destituebatur" Nem volt középiskola, ahová a szülők gyermekeiket küldhették volna a két nagy megyében. E bajon segítendő, Kanizsa ura, gr. Batthyány Lajos, Magyarország nádora, 1763-ban József fiával, az akkori kalocsai érsekkel arról tárgyalt, hogy valamelyik szerzetes rendet nyerjék meg a Nagykanizsán létesítendő iskola átvételére. Az érsek Tapolcsányi Gergely piarista rendfőnökhöz fordult és kérte, hogy rendje vegye át ezt az intézetet és erre a célra 10.000 váltó forintot ajánlott fel alapítványul. A rendfőnök el is fogadta az érsek ajánlatát, de Koller Ignác, veszprémi püspök nagyon előrelátólag kevésnek találta ezt az összeget és nem adta beleegyezését az alapításhoz. Csak két év múlva engedett, amikor Mária Terézia, akihez a nádor és az érsek közbenjárásért fordultak, sürgette meg az ügyet. így történt azután, hogy 1765-ben, miután az alapító nádor 1500 frt-ért megszerezte a Zalavármegye tulajdonát képező katonatiszti lakást a rendháznak, Zalavármegye a gimnázium céljaira ideiglenesen átengedett egy kincstári laktanyát és a város az ifjúság használatára az akkor épülő Nep. sz. János templomot adta át, megjelent az első négy piarista Kanizsán. Az első évben mindjárt 360 tanuló jelentkezett a 6 osztályra; hat osztályú volt az intézet egészen 1861-ig. Erős bizonyíték volt ez a fentebb említett hiányérzet mellett. Tanuló volt elég, de a csekély alapítvány kamata, mint ezt a veszprémi püspök nagyon helyesen megítélte, már az első évben elégtelen volt a rendtagok és az iskola fenntartására. Nyomorúság és küzdés volt a jó tanárok élete kezdettől, mondhatjuk a legújabb korig. Sok-sok bajuk volt a rozoga épületek fenntartásával és a maguk ellátásával. Ha nem akadt volna Markovics megyei szolgabíró személyében oly nagy jótevőjük, akiről a ház történetírója így emlékszik meg: „altér quodam modo fundator dici mereatur", már az első évben itt kellett volna hagyniok az új alapítást. Ő látta el a házat a szükséges bútorzattal, élelmiszerrel; az intézetnek meg zeneszereket ajándékozott. A ház története sok szomorú panaszt hallat a nyomorúságos és nehezen elviselhető állapotokról. A rendtagok mindezek ellenére buzgón végezték sokszor lehetetlen körülmények között lelkes munkájukat.