Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1929

4 vumokból fakad. Főforrása lényünk nemesebb részének örök nosztalgiája az igazság, jóság és szépség elpusztíthatatlan háromsága után, melyet a sivár jelenből kiemelkedve emberi és nemzeti multunk legragyogóbb képviselőinek konkrét megszemélyesítésében óhajtunk szemlélni. Ugy érezzük, hogy minden lélekkel átélt jubileum felfrissülés, valóságos újjászületés számunkra; utána nemcsak különb embereknek, hanem egyben készségesebb harcosoknak is érezzük magunkat: a hétköznapi munkában elernyedt idegeink és izmaink készségesebben feszülnek az eszményekért vivott csatákra. Természetes azonban, hogy ilyen lélekujitó, lélekfrissitő hatást csak az igazi nagyságokkal való önkéntes lelki kapcsolódás tud előidézni. A felülről elrendelt és hivatalos apparátussal megrendezett jubileumok nyomán nem kelnek mélyebben szántó lélekmozdulások. Spontaneitás és lélekrezonancia nélkül tartott jubileumok olyanok, mint a lepréselt virágok: minden megvan bennök, csak épen az hiányzik belőlük, ami a virágnak a lelke: az illat és a szinek utolérhetetlen csillogása. Hogyan állunk e tekintetben a Szent Imre-jubileummal? A keretek túlságos széthúzása révén nem fenyeget-e bennünket a bensőségesnek szánt ünnep bürokratizálásának veszedelme ? Az organizáció és a propaganda szokatlanul nagy méretei miatt nem kell-e féltenünk a centenárium tulajdonképeni célját és lényegét. Sőt még mélyebbre nyulhatunk kérdéseinkkel. Nevezetesen kérdezhetjük, alkalmas cégér-e Szent Imre neve és egyénisége, hogy odaálljunk vele a kultnrvilág elé és bizonyságot tegyünk a keresztény nyugattal való örök és felbonthatatlan lelki egybeforrásunkról ? Huszonnégy évre terjedő rövid életében találunk-e elegendő számban fölemelő mozzanatokat és indításokat, melyek befeié tartalmat, kifelé pedig méltó diszt kölcsönöznek a világraszólónak tervezett centenáriumi ünnepségnek ? Mert ezen fordul minden. Ha mi magunk és mások előtt nem tudjuk méltóképen megokolni, szolid és helytálló érvekkel alátámasztani ünneplésünket, akkor az egész Szent Imre-jubileum nem több idegenforgalmi trükknél, mely talán alkalmas lehet néhány ezer idegen idecsalogatására, de semmiesetre sem alkalmas több bensőség és mélység után esengő lelki igényeink kielégítésére, még kevésbbé önbecsülésünk fokozására. De szerencsére nem igy áll a dolog, A liliomos herceg rövid élete és napsugaras egyénisége olyan megkapóan gazdag lélekemelő motívumokban és indításokban, hogy méltán hívhatjuk föl rája az eszmények iránt még teljesen el nem tompult embermilliók figyelmét. A szóba jöhető motívumok közül elsőnek a történeti szempontot említjük. Tudnunk kell ugyanis, hogy Imre hercegnek nagy és jelentős szerepe volt nemzetünknek lélek szerint való krisztianizálásában. Természetesen nem abban az értelemben, mintha hithirdető módjára föl és alá járta volna az országot és élő szóval hirdette volna az evangéliumot. De erre nem is volt szüksége. Hiszen tudjuk, hogy vannak néma apostolok is, akik szépen és meggyőzően csengő szavak helyett inkább életök berendezésével és cselekedeteikkel szolgálják az igehirdetés és lélekmentés szent ügyét. Ennek a némaságában is ellenálhatatlan erejű apostolkodásnak megkapó leírását találjuk felejthetetlen Gárdonyi Gézánk klasszikus szépségű történeti regényében, az Isten rabjaiban. A regény befejező részében a kevéssel előbb elhalt Margit szoror megjelenik Jancsi fráternek, aki semmiképen sem tudja megérteni a kolostorban folytatott szigorú önsanyargatását és fölfedi előtte életének rejtett értelmét. „Jó fráter — kezdi beszédét — mért homályos néked az én szenvedésem? Nem láttad-e, mily romlottságban él ez a nemzet ? Mily állatiságba sülyedtek a dus főnemesek is ? Nem láttad-e, mennyien jöttek a cifra, kevély és elhizott asszonyok a Szigetre ékszerekkel terhelten, mint a Máriátlan zsidóasszonyok? Jöttek, jöttön-jöttek, jártak az én meglátogatásomra. Nem láttad-e, hogy megindulnak az én alázatosságomon,