Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1915

32 Most csak ennyiről szólunk. Bár ezekről se kellett volna szólnunk. Vagy legalább ne ilyen hangon. A fájó hang helyett szivesebben iriunk volna hősi tetteikről. De a megpróbáltatás idejét éljük. Mindennap valami újabb fájdalom vár reánk. Meg kell nyugodnunk a változhatatlanon. A jövő alakulása teszi szükségessé az áldozatokat. Ez magyarázza a dúló háború viharát. Lehet, hogy mióta e sorokat leírtuk,'már újabb sirhantsor domborult a harctéren, frissebb reményeket, újabb ifjú életeket zárva magukba. Ezek emlékét a jövőben fonjuk körül a megemlékezés örökzöldjével. De még másokról is szót kellene ejtenünk, mert a háborúnak nemcsak fájdalma, hanem dicsősége is van. Igaz, hogy e két érzés néha karöltve jár ott. Az ünnepelt, a kitüntetett dicső hősre csakhamar a halál borulhat. Sokan vannak intézetünk volt növendékei közül, akik hősi viselkedésük miatt kitüntetésben részesültek. Ezekről örömtől büszke sorokat kellene Írnunk. Most azonban ezekről csak igy, általában emlékezünk meg Sokan vannak, megszámlálhatatlan a soruk, —hála a magyar lélek, a magyar szív harcratermettségének, — s igy nem pontosak és kimeritőek még e téren adataink. Várunk e büszkélkedő méltatással. Bár ne kellene soká várnunk. A vihar elcsitultával majd jobban tarthatunk szemlét az élő, a kitüntetett hősök sorain. E pár általános szó amelyet idevetettünk — dicsőségteknek és hősiességteknek most csak fakó foszlánya. A szó dicsérete, a toll ereje úgy sem hat fel szellemetek, lelki nagyságtok magasáig. A szó erőtlensége helyett tetteikért hálánk legyen csodálatunk jutalma. Ide fonjuk még azok általános megemlékezését is, akik a hadisiker fordulata, szeszélye miatt az ellenség fogságába kerültek. Néhányan ilyenek is élnek az ellenség országában. Nemzetünk védője, oltalmazója vegye őket pártfogásába, ho^y győzelmünk érkezésekor, ők is egészségben térjenek hozzánk vissza. Ezzel soraink végére értünk, s most befejezzük azokat, mig a fájdalom és a dicsőség ismét kezünkbe nem adja a tollat.