Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1912

minden vancíyckszerü póztól, őszintén reálisztikus érzéstől áthatottan, a pszichológiai momentum hangsúlyozásával festette, miáltal a modern portré művészetnek lett megalapítója. Nála már nem látunk selyem ruhát, művészileg elrendezett drapériát, affektált gesztust s blasirt arcokat, mint Van Dycknál. A tájképi háttér a reális valósággal való intenzivebb kapcsolatot mutatja s a kedélyes természetes arckifejezés, mely minden szépítgetés nélkül azt adja ami van és a hogyan van, egy nagy lélekbúvár művészetéről tesz tanúságot. Szerinte a szín nem fontos jellemző eszköz az arcképnél és ép azért szándékosan el is hanyagolja, hogy egész lelkierejét és ritka tehetségét a jellemzés formai, azaz rajzbeli részében merítse ki. A lény és árnyék szerepét megsejti, de pszichológiai tanulmányai révén nem igen tud oda fejlődni, hogy ezen problémával érdemlegesen foglalkozzék. A fejlődést itt nagy földije Rembrandt veszi át, a hollandusok nagy feltaláló géniusza, a fényfestő, kinek eredetisége és bámulatos készültsége sensatiója a képírás történetének. Elég egyik önarcképét nézni, hogy sejthessük azt a nagy külömbséget, mely közte és földije Hals között van. Mig ez utóbbi az egyén jellemzésére törekszik és e nemben tökéletest nyújt, addig Rembrandt a fény és árnyék küzdelmét, az éther vibrálását festi s nem képes eléggé hangsúlyozni azt, hogy a tárgyak étherben úsznak, fénytől vannak körülvéve s ezen fény és az atmosféra általánositó befolyása következtében lágy, egymásba omló színfoltok alakjában jelennek meg. Színfoltokban látja a természetet, a lineát tényleg nem létező valaminek tekinti, egy intellektuális faktornak, mely illúziókeltés céljából szükséges ugyan, de nem létezik. Sokan a reflex mesterének nevezik s ebben látják művészetének lényegét, mig mások a német egyházi festészet legnagyobb mesterének tekintik. Egyik c!nevezcs sem találó,- az előbbi inkább Correggiót,