Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1912
9 van ugyanis szó, mely az 1560. és 1650. évek közé esik, vagyis a2on korszakról, melyet közönségesen az ellenreformatió korának szoktunk nevezni. Az előbbi idő a műtörténet egy ellenmon- némSöidi dásokkal teli súlyos tragikumát illusztrálja, mely vu°önya gíz hivatva van bizonyítani ama fontos fejlődéstani olasztó 1tételt: hogy nagy művészet csak nemzeti talajból sarjadhat, mihelyt más kultúrába nyúlnak a művészet fájának gyökerei, korcsfejlődés és végre pusztulás jár a nyomában. A németalföldi képírás kezdete egy ilyen idegen kulturában tévelygő meddő korszak, melynek azonban vége szakadt az 1572-iki forradalom lezajlásával, mely az északi tartománynak a mai Hollandiának a spanyol korona alóli függetlenítéssel járt, mig Belgium továbbra is megmaradt spanyol fenhatóság alatt, katholikus államvallással. A nagy drámának kezdete az volt, hogy abban az időben, midőn a németalföldi művészet kezdődött, Itáliának már fejlett képírása volt. Mi sem volt tehát természetesebb, mint az, hogy a németalföldiek a járatlan bozót helyett a már kitaposott, kényelmes, járt utat választották, azaz nem a saját szemükkel nézték a világot, hanem az olaszokéval, akikhez iskolába jártak művészetet tanulni. Elfelejtették azonban azt, hogy az olasz járt utak amelyeken a talián szekerek jól döcögtek, nem voltak az ő szellemi járműveiknek valók, a német szekerek elvégre nem illeszkedtek bele abba a kerékvágásba, amelyet az olasz kocsik vágtak s így az olasz művészet fejlettsége ép annyira végzetes lett a német képírásra, mint egy terebélyes fa, ha egy fejletlen csemete közelében napsugarakat és szellőt elfog. Az olasz iskolák a szép testarányokat a test ritmikus ruganyosságát és a napsütötte bronzszerű testszínt képírásukban méltán ünnepelhették, mert az olasz modell ilyen verőfényes klimában, a festészet ilyetén való
