Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1908

8 szenvedett kudarc arra készteti, hogy a dolgokat jól megfigyelje, azok sajátságaival megismerkedjék; különböző színes ruhákból fantasztikus kosztümeket csinál, lovat, kutyát és macskát rajzol, színielőadásokat rendez s mindezekben zsenge lelkének tartalmát fejezi ki, tehát szükségletet elégít ki s mint ilyen valóságos művész. Mindezen cselekedetei közepette bizonyos, érdektől ment gyönyört érez, melyet mi felnőttek ha érezzük, esztétikai gyönyörnek nevezünk. Mindez szemlélet; a fogalomalkotásnak és képzetgyűjtésnek legtermészetesebb módja, merő élmény, mely a gyermek lelkivilágát gazdagítja, anélkül azonban, hogy eszét holt szavakkal terhelné. Ezen élményekhez kell hogy tapadjon a grafikus kifejezési módozatoknak tanulmánya: a rajz. Legyen tehát a rajztanárnak a kezdőfokon az a törekvése, hogy a lélekbe oltott rhitmus, szimmetria, arány és a színek iránti dekoratív érzést fejlessze, mindig a léleknek természetes fejlődési menetét szem előtt tartva a kedvet ébren tartsa és a gyönyört fokozza; talán sehol sem szívlelendő meg sok pedagógusnak azon elve: a gyermek játszva tanuljon és az érdeklődés föl legyen keltve, mint éppen a művészeti nevelésnél. Csak úgy fogjuk elkerülni azt, hogy a rajz kizárólag kézügyességgé, élettelen bravuroskodássá sülyed és elérni azt, hogy általa egy oly nevelési faktort viszünk a lélekbe, mely ott megfogja találni fejlődésének létfeltételeit. A naturalisztikus érzék ébredésével kezdődik azután csak az általánosabb értelemben vett művészi rajzolás. Kérdésem kerete nem engedi, hogy itt a tanulás és tanítás bonyolódott processzusát fejtegessem; a legtöbb itt a rajzpedagógus egyéniségén, értelmes, körültekintő tapintatosságán, veleszületett érzékén múlik. Az eleven természet szín és forma megjelenésének helyes felfogása itt a nagy dogma, annak átértése és értelmes visszaadása. Mindenesetre legyünk mérsékeltek, azaz ne legyen intentiónk szakembert nevelni, hanem az, hogy egy egészséges fiatal lelket harmonikusan, minden oldalról csiszoljunk, miáltal elejét fogjuk venni ama szomorú körülménynek is, hogy oly sok meglett művész sírva gondol vissza a gimnáziumi évekre, a szín- és formavakság eme szomorú idejére.