Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1908

4 talajából sarjadzott és semmi más, mint lelkiszükségleteink kielégítésére irányuló tevékenység. íme a lélek, mint a művészet forrása; ismerve ezen eredetet, a kérdés alapos tanulmányozása kívánatossá teszi azon út lelkiismeretes megfigyelését, mely a lélek ezen gerjedelmei és a műalkotás tényleges létrejötte között fekszik. Ezen studiumnak két módja lehetséges; a gyermeki lélek fejlődésének egyes jellemzőbb stádiumait figyeljük meg és ezen természetes fejlődési menetből vonjuk le nevelési konzekvenciáinkat, vagy pedig a modern vademberek, a gyermekkorukat élő népek művészeti szükségleteinek a megnyilvánulását tanulmányozzuk. Érdekes, hogy a két módszer egy eredményre vezet. A primitív emberben az esztétikai gyönyör érzetének legelemibb megnyilvánulását a ritmus iránti előszeretetben látjuk. Szabályosan ismétlődő taglejtések, hangok, vonalak, melyeket barlanglakhelyének sziklafalára vagy használati tárgyára karcol, később a szimmetria iránti érzék, a színek látásának öröme, a szemléleten alapuló természeti megjelenés lerajzolása — eleinte a naturalisztikus érzék hiányában geometrikus merevségben, öntudatlan stilizálással —s végre a részekben rejlő harmóniának felismerése s a naturalisztikus érzék ébredése, — ez volna talán a fejlődési fokoknak vázlata. Ugyanezen menetet figyelhetjük meg egyéni variátióban a gyermeknél. Okszerű eljárásnak tartom, ha a pedagógus a lélek ezen természetes jelenségeit figyelembe veszi s módszerét akként állapítja meg, hogy az a természetes fejlődéssel összhangzó legyen. Minthogy a nevelés nem más, mint a körülményeknek olyatén alakítása, hogy azok a lélekben szunnyadó képességeket kifejlesszék és ezen kifejlesztést gátló elemeket eltávolítsák, a pedagógus legszentebb kötelessége a gyermeki lélek nagy rejtélyeinek szorgos kutatása. Mielőtt azonban a kérdés részleteibe merülnék, legyen szabad kifejtenem, mennyiben jogosult, hasznos vagy okszerű a művészeti nevelés az általános műveltséget nyújtó iskolában, a középiskolában.