Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894

18 gatva magasztalnak." És itt leir egy nevezetes tavat, névszerint Vádimont, melyet neje nagyatyjának jószágán Ameria-ban látott. (VIII, 20). Kitűnő levél, mely inkább festmény, mint elbeszélés s mety azon gyönyört is kisugározza, melyet Pliniusnak a mellett kellett éreznie. Nevezetes ellenkép hozzá azon levél, melyben Plinius egy forrást ír le, melyet Comumba való utazása alkalmával vizsgálgatott és a mely napjában háromszor a legkimértebb rendben — habár kicsinyben — tengerapály- és árfélét mutatott. E rejtvényt közölte Licinius barátjával, kit közelebbi megvizsgálásra szólított fel; neki elég — mondja — ha a tárgyat megillető hűséggel és igazsággal leírta (IV, 30). Clitumnus tava Umbriában a második hazai nevezetesség, a melylyel Plinius kellemesen foglalkozik (VIII, 8), és a levél (IX, 13), melyben egy delphinnek emberszerető játékát leirja, gazdag képzelemre hagy következtetni. Pliniust ezen anyag annyira lelkesítette, hogy Caninius barátját felkérte annak költői feldolgozására. Vájjon teljesült-e Plinius kérése, nem tudható. A művészeti dolgokban Plinius magát kezdőnek nevezi és egy általa vásárolt, korinthusi érczszobor fölötti okoskodása talán bizonyítéka ezen állításának. Ő a szobrot azért találja szépnek, mivel meztelen s igy a műértő szemei előtt sem hibát, sem szépséget nem rejt el: épen mintha a művész egy felöltöztetett alaknál a műértő szemét megcsalhatná és mintha p. a redőzet kevesebb művészetet kívánna, mint az izmok és erek (III. 6). Egy másik helyen a másolást nehezebbnek mondja, mint a természet után való festést (IV, 28). Sok helyt azonban Plinius felfogása elég jó, habár egyszersmind homályos részletekkel bír. Ismeretes mindenki előtt, mily károsak lehetnek az irodalomban az előítéletek ugy általánosságban, mint egyesekre nézve. Kizárólagos nagyrabecsülése a réginek vagy újnak és a nemzeti büszkeség a legveszélyesebbekhez tartoznak. Plinius ment volt e szolgai bilincstől. O szerette a tudományosságot, a hol találta, a nélkül, hogy kora vagy hazája miatt aggódott volna. Ő tisztelte a régit, de nem saját kora jeleseinek rovására. Azért is egészen felindúlt, ha hallotta, hogy valamely' tudós műveiről azért beszélnek közönyösen, mivel nem egy-két századdal előbb jelentek meg. Ugy látszik ezen sors a római Saturniust érte; mivel iratai hibájául róták fel, hogy szerzőjök még élt. Plinius alig tevén le kezeiből azokat, igy szóla: „A legnagyobb mértékben félszeg és szeretetlen gondolat, hogy egy férfiú, a ki nagy elismerést érdemel, csupán azért ne legyen dicséretre méltó, mivel még látjuk, vele beszélünk, halljuk és szeretve átkaroljuk." (I, 16, 9). Plinius mint államférfiú a legbuzgóbb honfitárs volt; csak mint tudós felejtette el a rómait, azon hitben levén, hogy minden nemzettől lehet tanulni. Görögország nagy szellemei valának az ő kedvenczei. Görögország iránt oly nagyrabecsüléssel viselkedett, melynél nagyobbal született görög is alig lehetett volna (VIII, 24). Az idegen tudományt irigyelni legkevésbbé sem tartozott jelleméhez. Nemcsak hogy nem kisebbítette mások tudományát, hanem inkább becsüléssel szólott tehetségeikről s minden alkalommal ajánlotta