Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894

11 olvasni, melyben egy ily tanácsvégzést közöl, s mely a hírhedt Pallasnak, Claudius császár szabadosának tiszteletére hozatott. Míg egyrészt ugyanis ez az akkori tanács nyomorúságos és csúszó-mászó hizelkedésének találó képét adja, másrészt meg a hozzá csatolt megjegyzések egészen a valódi rómait hirdetik P.-ban. „Óh mennyire felindulok, kiált fel végén, hogy nem azon időben éltem, melyet annyira szégyenlek, mintha benne éltem volna!" Domitianus alatt maga volt tanuja a tanács lealacsonyodásának ; de e visszaemlékezés nyomasztó is volt szivére és a maró satiráig ingerelte, mely leveleiben mindenütt felismerhető. Ezekből kimagyarázhatjuk a lelkesedést, melylyel a Trajanus jogara alatti tanács felfogásáról beszél, midőn a tanácsgyülések ismét méltóságosabb kinézéssel birtak. Trajanus elfelejté, hogy egyeduralkodó, ha a tiszteletre méltó atyák körébe lépett, és egészen úgy viselte magát, mintha csak tagja s nem feje lett volna a tanácsnak. Ily módon ugyanis a régi római érzület lassankint újra feléledt a senatorok sziveiben ; a hazafiúnak nem kelle többé a tanácsban gyötrelmet kiállani, hogy némán és szótlanul üljön, avagy egészen érzülete ellen szavazzon. Ugy látszik Plinius tiszteletre legméltóbb mint első miniszter, vagy inkább mint Trajanus kegyeltje. Trajanus feltétlen bizalommal volt iránta; komolykodott, tréfált vele, s társaságában élvezte mindazt, a mi egyeduralkodóknak oly ritkán van megengedve . . a barátság égi gyönyörét. Nagy lélek kívántatik ahhoz, hogy valaki egy uralkodó barátja legyen, a nélkül, hogy elveiben végre meg ne rendittessék. Ilyen volt Plinius. Az erény fenséges elvei mélyen gyökereztek lelkében. Ez az oka, hogy Trajanus barátja oly sok emberre nézve szerencse, — ez, hogy az államra áldás vala. Amit Trajanus népe javára tervelt, Plinius azt a hazafi buzgóságával gyámolította; és a mi az államra netalán káros lett volna, attól okosságával vissza tudta tartani. Trajanus annyira szerette őt, hogy semmit sem tagadott meg tőle. Plinius azonban nemesebben gondolkodott, semhogy császárja e kegyét önhasznára fordította volna. „Dicső és szép — mondja egyik levelében — mások javára irányuló szolgálattétellel megkisérleni, mennyit tehet az ember fejedelménél." (1, 17). És ezen elvet oly szépen gyakorolta, mint leirta. A helyett, hogy császárjánál idegen érdemeket kisebbített, vagy csak kétértelműén magyarázott volna, inkább a legtisztább világításban állította azokat szemei elé; és a hol csak egy reményteljes, ifjú állampolgárt megismert, barátilag ajánlotta azt. Leveleinek 10. könyve majdnem csupa kérő levelekből áll, melyeket nem maga, hanem mások érdekében küldött Trajanushoz. Csak az augur méltóságot kérte s tartotta meg. Trajanus az érdemek nagylelkű pártfogója volt; tisztelte és jutalmazta, a hol csak találta azokat; nagyobb örömet azonban nem érezhetett, midőn az érdemnek emlékoszlopokat állított, mint Plinius, ha látta őt ez irányban működni. A nemes hazafi ezen emlékeket kettős szempontból tekintette ; egyrészt az érdemek jutalmazásaikép, másrészt mint a rómaiak sziveire való legerősebb serkentéseket és bátorításokat. A legkellemesebb látvány volt előtte, ha láthatott