Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1893

Előszó. Midőn alábbi értekezésemet közzéteszem, nem az a szándékom, hogy a latin igeidőkről és igemódokról rendszeres és kimerítő módon szóljak, hanem egyedül csak az, hogy ezeknek természetét úgy, a mint felfogom és a mint gymnasiumi tárgyalásra alkalmasnak tartom, eléadjam. Megjegyzem, hogy tankönyvben mindenesetre példákkal bővebben kellene az egyes szabályokat illustrálni és hogy a tankönyv rendszerébe talán más egymásutánban és fogalmazásban kerülnének. Hogy miért határoztam el magamat olyas valaminek közlésére, a mit, ha nem éppen igy, de kevés eltéréssel majdnem minden tankönyvben meg lehet találni ? Igaz, hogy majd azt fogják mondani, hogy a mi ujat mondok az nem jó; a mi jót, az meg nem uj. Én azonban ezt a kevés ujat is elmondom ; hátha akad benne valami használható: a régi jót ismétlem; hátha meggyökeresedik. Mert hogy latin, — de általában minden grammatikai tanításunkban egyes elvekre nézve valahára egyöntetűségre kellene jutnunk, azt hiszem velem együtt mindenki, a ki tanítással foglalkozik, őszintén óhajtja. Nem emlitek mást, mint az igeidők felosztását és elnevezését. A tudósok, azok még évtizedeken át disputálhatnak egymással, hogy melyik a jó, melyik a legjobb; a tanárok nem érnek rá, hogy ennek a disputának a végét megvárják. Nem érnek rá azért, mert ezen tudós disputa közben a tanuló egyik intézetben praesens, imperfectum, perfectum stb. igeidőkről, fő- és történeti időkről tanul valamit, a mit, ha már majdnem megértett, akkor más intézetbe kerül, a hol előbbi tudományával nem csak hogy el nem igazodik, hanem a hol roppant rosz néven