Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1893

22 A latin nyelv az idők használatában, a mint már mondottuk, eltér más nyelvektől, különösen pedig a magyar nyelvtől. A magyar nyelv az időalakokkal éppen nem, vagy csakis kivételesen vonatkoztatja a cselekvéseket egymáshoz úgy, hogy feltüntesse azoknak időviszonyát, hogy pl. az egyik cselekvés a másikkal egyidejü-e, azzal együtt folyik-e ; vagy pedig hogy a másiknál előbb vagy utóbb történik-e. A latin nyelv ezt a viszonyt olyan cselekvéseknél, a melyek ugyanazon időkörben egymással vonatkozásban állanak, föltünteti és az időviszonynak ezen feltüntetése a „Consecutio temporum." A consecutio temporum tehát a latinban megvan az egymásra vonatkoztatott mondatokban, legyen bár indicativus módú mind a kettő, vagy egyik, vagy mindakettő conjunctivus módu. Pl. Si te jam, Catilina, comprehendi, si interfici jussero, credo, érit verendum mihi . . . Ebben a példában a fut., perfecta (jussero) a fut., infectával (erit) szemben azt jelenti, hogy a cselekvés a másikra vonatkoztatva a jövőben már be lesz fejezve, a mikor az majd kezdődik. Ha már most a consecutio temporumra nézve szabályt akarunk felállítani, akkor mindenekelőtt arra kell ügyelnünk, hogy a latin a függő mondatban fejezi ki azt, hogy milyen viszonyban áll a főmondathoz a cselekvés egyidejűségét, elő- vagy utóidejüségét illetőleg. Consecutio temporum az indicativus módu mellékmondatokban. Az indicativus módú mellékmondatokra nézve áll az, hogy ugyanazon időkörben olyan időalak, mint a milyen a főmondatban van, jelenti a mellékmondat cselekvésének a főmondatával való egyidejűségét. Pl. Verum enimvero is demum mihi vivere atque frui anima videtur, qui aliquo negotio intentus praeclari facinoris aut artis bonae famam quaerit. Sall. Cat. 2.