Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1893
20 az ebből eredt jelen állapotot jelentené, mint a hogy van a latinban; pl. ezt a latin mondatot: Perspexi fidem tuam, hogy helyesen megértessük, csakis igy lehetne magyarra fordítani: Ismerem hűségedet. A magyar a végzett cselekvésből eredt jelen állapotot tünteti föl és igy persze nyoma sincs a magyarban a végzett jelennek. Ennek az igealaknak helyes felfogására tehát mindenesetre nagy gondot kell fordítani. De hogy az időköröket teljesen ismerjük, szólnunk kell még az elbeszélő alakokról. Elbeszélő alaknak általában azt nevezzük, a melylyel a beszélő valamit mint a múlt időben lefolyt cselekvést vagy volt állapotot tüntet föl. Ezen meghatározás szerint természetes, hogy valamennyi elbeszélő alak a mult idő köréhez tartozik. Nézzük már most, hogy a latin nyelv milyen igealakokat használ az elbeszélésben. a) A legszokottabb alak az elbeszélésben a praesens perfecta. Ez, a midőn a cselekvést mint a jelenre nézve befejezettet tünteti föl, az eseményt minden más vonatkozás nélkül mint tényt adja elő. (A magyar nyelv egyezik a latin nyelvvel.) b) Elénk előadásban az eseményt a jelenben folyó cselekvés képében állítja elénk ; teszi pedig ezt a praesens infectával. (A magyar nyelv egyezik a latinnal.) c) A történeti események gyors fejlődését avval szemlélteti a latin nyelv, hogy a cselekvéseket személyi és idővonatkozások nélkül mint egymásra következő jelenéseket állítja elénk; teszi ezt az infmitivussal. d) A huzamosságot vagy ismétlődést úgy érzékiti a latin nyelv, hogy az eseményt a praeteritum infectával úgy állítja elénk mint a múltban folyó cselekvést. e) Ha a latin azt akarja feltüntetni, hogy valamely esemény megelőzte a másikat, vagy azt, hogy nyomban reá következett úgy, hogy szinte azt lehetne mondani, hogy megelőzte a másikat, akkor használja az elbeszélésben a praeteritum perfectát. * A c, d, e, alatti alakoknak megfelelő a magyarban nincs. ** Megjegyzendő, hogy noha az elbeszélő alakoknak az a jelentésük, a mit fönt mondottunk; a nyelv használatban azonban megtörténik, hogy valamelyik alak nem fejezi ki praegnanter azt, a minek kifejezésére tulajdonkép szolgál, hanem, mint elbeszélő alak, egyszerűen előadja az eseményt. (Inf. hist. különösen pl. Tacitusnál.)
