Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1882

— 2G — dalán egy egész sereg patrícius, másik oldalán pedig az előkelő világ hölgyei foglaltak helyet, kik bús menetű hymnusokat és hadi énekeket zengettek ; melyeknek végeztével a koporsó ujolag felvétetett s a Mars mezőre vitetett, hol egy ház alakú alkotványra tették, melyet belül gyúlékony anyagokkal töltöttek meg, kívülről pedig aranynyal áttört szőnyegekkel vontak be. Az alkotvány kétemeletes volt; felső része teljesen hasonló az alsóhoz azon különbséggel mégis, hogy emez ablakok- és ajtókkal volt ellátva. Ezek fölött pyramis alakú tornyocskák emelkedtek. Általában az egész építmény a kikötőkben a hajók biztosítására szolgáló világító tornyokhoz hasonlított. A koporsó a második emeleten foglalt helyet, melyet illatos anyagokkal töltöttek meg; melyek ha egyszer kellő mennyiségben voltak, a felállított lovasság egypár harezias mozdulatot téve körüllovagolta, A lovasságot szekereken álruhába öltözött személyek követték, kik nagynevű történeti személyeket pl. híres hadvezéreket, vagy királyokat képviseltek. E szertartás végeztével a trónörökös fáklyát ragadt kezébe, azt az építmény belsejébe dobta; mire az egész építmény ugy, amint volt, a lángok martalékává lett. Égés közben az emelvény felső részéből egy sas repült tova, melyen a romaiak hite szerint a consecralt személy lelke szállott a magasba; mely pillanattól kezdve azután isteni tiszteletben részesült. Az istenített személy tiszteletére templomokat építettek, papokat rendeltek, nevére hivatkozva esküdtek s áldozatokat mutattak be neki. A gyász. Elhunyt kedveseink emlékét gyászszal tiszteljük meg. Szoros értelemben vett gyászunk közönségesen hat hónapig tart ugyan, de azért az év másik felét is tartózkodásban éljük át. Vizsgáljuk meg, találunk-e valami megegyező vonást a romaiak gyásza sa mi gyászunk közt ? Nemcsak hogy közös vonásokra akaduuk, de annyira megegyezőitek találjuk, hogy minden habozás nélkül ki merjük jelenteni, hogy e szokást is a pogány romaiaktól vette át a kereszténység. Megsiratták, meggyászolták kedveseiket ők is és pedig tartós ideig. Romulus meghagyta az özvegyeknek, hogy elhunyt férjöket teljes egy évig gyászolják. Numa Pompilius annyira szigorította e törvényt, hogy az, ki e tekintetben kötelességét teljesíteni elmulasztotta, infamiába esett. E törvény azonban csak a nőket kötelezte ; felfogásúk szerint: feminis lugere honestum est, vir meminisse perseverat, lugere desinat. A törvény azt is meghatározza, kit nem szabad meggyászolni. „Verboten war, mondja Lübker, die Trauer um die perduellionis damnati, Feinde uncl die, welche als Angeklagte sich