Nagykálló és Vidéke, 1920 (22. évfolyam, 14-25. szám)
1920-05-16 / 20. szám
Nagykálló, 1920. Vasárnap, május 16. E|yesrszám ára 1 kor. XXll. évfolyam. 20. szám Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sarhedy József könyvnyomdája és papirkereskedése Nagykálló. Eljegyzési vagy esküvői közleménynek dija 20 korona. — Fősaerkesető : Sxentgyörgyi Józtsf. Laptulajdonos és szerkesztő : Sarkady Elemér. Felelős szerkesztő: Sarkady József. Előfizetési ára házhoz hordva : egész évre 50 korona, félévre 25 korona, negyedévre 12'50 kor. Gyűjtés vagy felülfizetések köz- § § lésének sora 80 fillér. § § Nagykálló község közönségének tiltakozó népgyüfése a bek33zerzödés igazságtalan feltételei ellen. Nagykálló község közönsége a béke- szerződés igazságtalan ítéletével szemben való tiltakozásának impozáns módon adott kifejeaést f. hó 9-éa, vasárnap d. u. 4 órakor, as elmegyógyintézet előtti piactéren rendezett népgyiilésen. A kedvezőtlen idő dacára a testületileg kivonult hivatalok, iskolák és egyesületeken kívül, körülbelül harmadfélezer ember gyllt össze. A gyűlést a Polgári Dalárda kezdte meg a Himnus elécieklésével. As első szónok, Mami Gyula nagy- kállél rém. kath. plébános, az elmegyógyintézet erkélyéről gyújtó hatású beszédet intézett a néphez. Beszéde teljes szövege a következő : Tiszteit népgyHIés ! Kedves magyar testvéreim i Volt valamikor egy világ, amiről azt mondják, hogy az a béke világa volt. Ezt a világot hat esztendővel ezelőtt feldúlták, lerombolták s hat esitendő óta keserű a magyar embernek a lelke, keeerü a szive, az élete. Összeroppantolta e«t az országot először, egy szerencsétlen, oktalan, áldatlan háború ; aztán ütött rajta egyet egy még esztelenebb forradalom ; aztán jött egy siralmas, örökké szégyenletes korszak, egy rombolo iráayzat, amelyik azt mondta, hogy majd jóvá tesz mindaat, hogy majd talpra állitja az országot, de voltakópen és igazán a kegyelemdöfést akarta megadni neki. Boldogságot akart teremteai, és mit ért el ? Tengert csinált egy síró országnak a köny- nyeiből, amikkel ez az ország a vesztett boldogságát siratta. --- És amikor végkép összetörve, meggyalázva, életben vagyonban, kultúrában, lélekben, hitben megtépve azt. reméltük, hogy véget ér a sok szenvedés, akkor jött egy negyedik Istencsapás, jöttek a rabló oláhok, akik még egy utolsót rúgtak rajtunk és mint az az undok sirbogár, amelyik tort megy ülni az oszló hullához, ránk rohantak, kifosztottak, elrabolták azt, amink még megmaradt, amit három vihar, három Istenítélet még meghagyott. Ez a vihar is elvonult. És amikor ez is elvonult, megtörve egy hosszú háborúban, az utána következett siralmas időknek, forradalomnak, kommunismusnak és egy tiz hónapos oláh megszállásnak a keserű emlékével a lelkűnkben, de ezt a keserű emléket is feledni kész magyaros lélekkel vártuk, lestük, hogy a magyarság életének az egén, ennek az égnek annyi fekete, vészes felhője közül, csak kibukkan végre a béke ' napja, amelynek sugara nem csak magyar föld rögére, de magyar szivek talajára is ráesik, hogy sebeket gyógyítson, hogy könnyeket szárítson és egy boldogabb, szélcsendes, nemzeti életnek a vihartalan útjára rávilágítson. És amikor ezt vártuk — édes magyar testvéreim — akkor * messze francia földön néhány meghibbant esszü ember egy Bőid asztalnál újabb fekete felhőt tolt a magyarság békéjének a napja elé ; összetákolt hitvány papiros darabon valami ostoba írást, elnevezte ezt a fércmunkáját békeszerződésnek s most ide teszi a magyarság elé — amelyen az az írás a pusztulása, a halálos ítélete — hogy Írja alá. Erről van szó édes magyar Testvéreim. Arról, hogy amikor odaadtad már a fiaidat, amikor elvesztetted már a kenyérkere- s6 családfenntartóidat, amikor egy nyomorult háborúnak annyi tenger szenvedéséért, vér — és egyéb áldozataiért egyéb jutalmat nem kaptál, mint betemetett sírokat — orosz hómezőkön, doberdói sziklák között — sírokat, amikbe a véreidet ásták bele, hogy amikor megtéptek a családi tűzhelyedet, amikor megtápték a lelkedet, a hitedet, az oltáraidat, megtépték a Krisztusodat, az Istenedet — akkor megtópik még a tetejébe a hazádat, hogy azon e földön, amelyet vérrel szerzett, vérrel ezentelt meg a magyar, a hazádnak a szent földjén haztáruló cseh, rabló oláh legyen az ur, te pedig magyar testvérem a rabszolgájuk légy. Ezt akarják veled. Keresztre feszitettek s most a ruhádra vetnek sorsot. El akarják csúfítani ezt a szép kerek országodat. Halljad esak magyar népem : segíteni akarnak rajtad ! Ségiteni, de úgy, hogy a fejedből is, a kezedből is, a lábadból is le akarnak vágni egy jókora darabot. Nagykegyesen meghagyják a szivedet, — de az ereidet szétvágják. Meghagyják a gyomrodat, de a tápláló kenyerednek a javát elveszik tőled. Ami kenyered még megmarad, azt dagaszthatják majd a magyar gazdasszonyok só nélkül, mert sóbányáink elrablett magyar területekre esnek. Meghagyják az iparosaidat, de elvesznek mindent, amiből az az iparos dolgozhat, lesz asztalosod, a gyaluja, a fúrója, minden szerszáma megmarad, csak fája nem lesz, amit feldolgozzon, annyi se, amiből a koporsódat kifaragja, lesz vasutad, csak a mozdonyt nem fogod tudni mivel befűteni. . Erről van szó magyar Testvérem. Ezt akarják veled. Magyarán megmondva meg akarnak ölni. Hát ha ők. nem, én kérdezlek meg titeket, akarjátok ti ezt a békét ? ! . . . Igen ! egy lehet csak erre minden igaz magyar embernek a felelete, az, hogy nem, soha ! Egy lehet csak a válasz, a magyar szív bosszúja, a magyar lélek izzó gyűlölete . . . Azok akik ezt a békét ránk erőszakolni akarják, azok közönséges gyilkosok, a gyilkosokkal pedig le kell ezámolni! Mi becsülettel szereztük ezt az országot, jogunk van hozzá és nem engedjük, nena tűrjük senki fiának, hogy ebbe a jogunkba bele avatkozzék, hogy hazánk területi épségének a kérdésében rajtunk kivül más eöntsön és határozzon . . . Meg vagyunk törve, de van még, lesz még a magyar legények karjaiban annyi erő. hogy kardot, fegyvert ragadjon s elküldjék vele hazaáruló cseheknek, bocs- kóros olákoknak — hej ! rájuk nézve keserves üzenetüket. Szegény kifosztott, koldus lehet a magyar, de gyáva, aki packázni enged magával, aki ráncigálni hagyja magát olyan nátioktól, akik semmiféle tekintetben megközelíteni sem tudnak minket — az nem lesz a magyar soha ! Gyászoló magyarok lehetünk, de gyászmagyarok nem leszünk. Nekünk a haza az élet, és ehez az élethez ragaszkodni jogunk van. Hogy szép Erdélyünk bérces lábain járjon ez az ország tovább is, ki döntheti meg ezt a jogát ? Adriának tiszta kék hulláma a sze műnk, a szem pedig a legértékesebb kines, ezt a kincset nem adjuk, ne» adhatjuk oda semmiért . . . Nekünk édes magyar Testvéreim, itt ezen a népgyülósen tiltakoznunk kell az ellen, hogy a mi nemzeti ügyünkbe arra illetéktelen más népek beleavatkozzanak : tiltakozni az ellen, hogy ezt a mi ezeréves ezép hazánkat, úgy ahogy ók szeretnék, széttépjék, feldarabolják. Es ezt meg is tesz- szük. mert kötelességünk. Mint ahogy a madár védi a fészkét, az ember a családi szentélyét, úgy ragaszkodunk mi it a mi kárpáttarajos, Erdélybérces, adria hullámos szép hazánkhoz, hazánknak a területi épségéhez. Megásták a sírunkat. De aki abba a sírba bele fog bukni, bele fog pusztulni, az nem a magyar lesz. Megrajzolták papiroson egy csonka országnak a képét, de akinek, majd ha csattan az oster, el lesz csúfítva a mappája a világ abroszán. — az se a magyar lesz ! összegyúrták az utolsó, a legkc- serübb pirulát, de aki azt a pirulát beveszi, akinek ettől a pirulától keserű lesz a szája- ize, akinek eísápad, eltorzul az arca tőle, az megint csak nem a magyar lesz. Ránk szakadt szomorú időkben ez a mi magyar hitünk. Válságos napokban ez a mi biztató, vigasztaló reményünk, ez a mi eltökélt, erős akaratunk. És ez legyen minden gondolatunk. Magyar gazdák ! ezt a gondolatot szántsátok bele a magyar föld áldott rögébe. Magyar édesanyák ! ez a gondolat azivárogjon át emlőtök édes tejével gyermekeitek vérébe. Magyar tanítók ! ezt a gondolatot ültessétek át az iskola padjaiban ülő uj Magyarország leikébe ! És ti mindnyájan magyar Testvéreim, akik Istent imádni jártok az Ur szent templomaiba — akár osillagos, akár keresztes házaiba — ez a gondolat váltson ki imádságos sóhajt a telketekből s küldjétek fel azt a magyarok Istenéhez ! És ezzel a gondolattal száll el lelkem messze világokba, elesett magyar hősökhöz. Beleimádkozom, belesugom azokba a hősök sírjába, hogy ne féltsenek minket. Azt a földet, amiért ők idegenbe vesztek, meg fogjuk védeni. S ha ők a magyar dicsőséget a hősiességig, szent vértanuságig tudták fokozni, gyávák mi megmaradt magyarok se leszünk, s azt a hazát, amelyért ők meghaltak, megfogjuk tartani, elvenni elrabolni abból csak egy talpalatnyit is, magyar testvéreim nem fogunk engedni soha ! Ez legyen a magyarság uj hitvallása, ez a magyarság uj miatyánkja. Hallgassa meg a Magyarok Istene ! A lélekből jövő beszéd a lélekhez is fért és a hallgatóság a beszéd alatt több Ízben elkeseredett hangon adott kifejezést a hazánk épsége ellen elkövetett merénylet fölötti felháborodásának. Majd a Polgári Dalárda, az elmegyógyintézet nagy termének erkély-ajtajánál elhelyezkedve, »A h a z a« c. éneket adta elő, melynek dallama és lelkesítő refrainje: »e nemzet nem vész el, ne féljetek, soha, legyen sorsa bár, mint sokszor mostoha,.a csak emelte a hallgatóság lelkületűt.
