Nagykálló és Vidéke, 1919 (21. évfolyam, 1-46. szám)
1919-05-25 / 21. szám
XXL évfolyam! MogykálSó, MI9. májas 25 21. számi Magjaién minden vasárnap. — Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sartady József köayvnyomdája ás papirkereskedése Nagykálló. Előfizetési díj, hirdetés, pénz ide küldendő. NAGYKÁLLÓ ÉS VIDÉKE Előfizetési ára házhoz hordva: egész évre 15 korona, félévre 7 K 50 f., negyedévre 3 K 80 fii. — Egyes szám ára 30 fillér. — Hirdotések dija előre fizetendő. Nyilt-tér sora 80 fillér. Laptulajdonos és szerkesztő : Sarkady Elemér. Fősserkesztő : Ssentgyörgyi József. fi termelőszövetkezetek és a magyar nép. A magyar nép betolakodott boldogítóinak hazug ajkáról mindennél könnyebben repült el ez a szó: haladás. A haladást, a boldogulást, a tékéietesedést emlegette hazug ajkuk akkor is, amikor a kommunisaaus behozatalával vissza akarták sülyeszteni a magyar népet ezer esztendővel ezelőtti állapotába. Akkor volt a magyar nép kommunista, amikor 10@0 évvel ezeló'tt elindult Ázsia pusztáiról hazát keresni. Akkor közös volt az elfoglalt vidék legelője, erdeje, vize, amelyen állataik legeltek, ők maguk halásztak, vadásztak. De amikor ezen a földén végleg megállapodtak, letelepedtek, megszűnt a közösség. Kőházakat építettek, s megadták kinek-kinek a magaét, a tulajdonát az akkori állami berendezkedés szerint. Azokon a tulajdonokon indult meg aztán minden ami haladás, ami kultúra. Mintahogy manapság is, megállapodott kul- tarnemzetekben sehol nincs közösség, csupán a kultúrálatlan vad népeknél. A magyar faj haladni, boldogulni, tökéletesedni vágyik. Haladt, fejlődött a történelem folyamán, amikor a jobbágyok kiválóbbjaiból mindig többet és többet emeltek a nemesek sorába. Épen azért mert kivált, mert kitüntette magát valaki a többiekkel szemben, mint nemes embernek birtokot, tulajdont adtak és annak feltétlen urává tették. Nagy lépéssel haladt a magyarság 1848-ban, amikor minden jobbágy szabad, független polgárrá lett, akik munkájuk, szorgalmuk után birtokot, tulajdont szerezhettek maguknak. A nagy világháború véres iskolájában is tanult a magyarság és vezetői, urai nem zárkóztak el a haladás elől. Már 1915-ben hangoztatta Prohászka püspök a főrendiházban, hogy a háborúban rokkantakká vált hősöket nem szabad elengedni egy verklivel és egy koldus tarisznyával az ország útjára, hanem ha nem volt, adni kell neki otthont és foglalkozást, mellyel rokkantsága mellett megszerezheti becsülettel mindennapi kenyerét. Mezőssy földművelésügyi minisztersége alatt már folytak az előmunkálatok abba« az irányban, hogy ha vége lesz a háborúnak, minden arra érdemes katonának főidet adnak őrök tulajdonul. És ebbe® kell nekünk látnunk a haladásunkat, hogy ezen a haza testén, amelyet 1000 éven át magyarnak hívtak, mennél több igazi magyar ember, sőt lehetőleg valamennyi saját tulajdonnal birjon, mert csak a tulajdon alapján fejlődhet egy-egy faj. A magyar föld tehát legyen a magyar fajé. Es irányú haladási vágyunk természetesen veszélyeztette a sok ezer hold hadinyereségből összevásárolt birtokot, a tönkrement könnyelmű mágnások nagybérlők kezén lévő sok-sok százezer heldnyi ölesén bérelt birtokát, azért dolgoztak ezek nyíltan is, titokban is e szándék ellen, — azért kiáltottak jól megfizetett újságcikkekben kigyót-békát mindenkire, akik ezt így akarták, hogy tehetetlenné tegyék, hogy becsületébe gázoljanak és kibuktassák arról a helyről, ahol a magyar nép igazi javát akarta szolgálni. Még Búza Barnának is mennie kellett, aki minden 5®0 holdon felüli birtokot 10 esetleg több holdas kisbirtokra akart parcelláztatni. Miért kellett ©ly hirtelen megbuknia? Mert azt a földet saját, elidegeníthetetlen tulajdonává akarta tenni a magyar népnek. Látták ezek a mi hivatat- lan boldogítóink, hogy akárki is fog a földbirtokrendezéshez, minden magyar miniszter arra törekszik, hogy tulajdont adjon a népnek, amelyből sem a korcsmáros ki nem itathatja, sem az uzsorás ki nem forgathatja majd úgy mint eddig. Ettől féltek. Ezért kellett tehát a kommunizmust beadni a népnek, amiről csak annyit mondtak meg neki, hogy elveszik az urak földjeit, de azt nem mondták meg neki, hogy nem azért veszik el, hogy a népnek adják, hanem az az államé marad, csak a munkája lesz a népé, a gyümölcse közös. Sőt ha az urakét kommunizálták volna, a kisgazdáéra is hamar sor került-*H T á r c a. fófi hambár-rendszer. Mikszáth Kálmán : „A Tekintete* vármegye" c. kötetéből. Eleinte rabságnak tekintettem a főispán ukázát, hogy innen egy hétig nem lehet mozdulni, harmadnapra már úgy éreztem magamat, mintha soha se laktam volna egyebütt.............. Délutánonként tarokkoztunk vagy fent a kék szobában vagy a kerti Slagodéban, ahol két hajdú töltögette a pipákat és a savanyuvizes bort. De nem sokáig tartott a nyugodt tarokkozás, mert egy kis szoczializmus ütött ki a megyében, melyről nyugtalanít© jelentések jöttek a főispánhoz. A parasztok esze kezdett félrecsavarodni, mtnt a csizmasarok, ha rosszul van a csizma felhúzva, A mi saoezialixmuaunk még emberióban van és legalább nem unalmas, mer; mindenütt más-más, a szerint, hogy milyen észjárású ficzkó hinti el. Valamikor Hlavat- sek József nevű elcsapott tót kántor izgatta fel a tót közönségeket, se nem a St. Simon, se nem a Marx, hanem a saját módja szerint- Hlavatsek József a hambár-rendszernek volt az embere. A hambár-renászer abból áll, hogy minden, ami van, egyfermán mindenkié, azaz hogy senkinek sincs semmije. Mindenki foglalkozik azial, amihez tehetsége és kedve van, s amijpénat szerez napközben, azt beviszi minden este a községi, vagy ha a várasbanflakik, a városi hambárba. (T. i. közös hambár lenne felállítva olyan helyen, ahol az emberek csoportban élnek.) Akinek aztán reggel szüksége van pénzre, elmegy a hambárhoz és kivesz belőle, amennyit akar (az is, aki este minden pénzét betette). Ha aztán, amit kivesz, napközben mind kiadja, nem baj, mert hiszen estére ügyi* visszahozzák azok a hambárba, akik közt elköltötte. Szóval, okosan volt ex kigondolva és mindenütt tetszett a falvakban, mert e szerint minden ember el volna látva mindennel, ami a szemének-szájának tetszik. A vármegye urai értesülvén e veszedelmes arányokat ÄltS konkolyhintésről, ahelyett, hogy Hlavatseket megbüntetnék,, jobbnak találták, fölhíni a székhelyre és szépen, értelmesen beszélni vele. Vékony, czingár ember volt, inkább látszott vándorló takácslegénynek, mint néptribunnak; köhécselt és vért köpött, de mélyen ülő kék-szemeiben volt valami beteges fény, mely a rajongókat jellemzi. Boresánszkyra bízta a főispán, hogy csináljon a Hlavatsekkel, amit tud, de okvetlenül el kell őt vonni a néptől, mint ahogy a tüskét kiveszik a testből, nehogy gyűlést okozzon rajta. Borcsánszky pedig mindent sajátságos módén tudott csinálni. Magához hívta Hlavatseket, megvendégelte konyakkal, tepertős pogácsával. —> No pan brat, — így keidé •— ma*
