Nagykálló és Vidéke, 1917 (19. évfolyam, 1-25. szám)
1917-03-18 / 11. szám
eiztály • kérdéseikkel, ha pusztán fizikai létének fenntartásával, as anyagiak előteremtésével és biztosításával kell fogialkeznia ? Mert arra. hogy művelődési szükségletének költségét is előteremthesse, arra már sem ideje nincs, a lehetősége mag kevésbé van meg! Aki csak a kenyérkereset munkáját végzi, az nem emeikedhetik az értelmiség azen fokára, amelyet tőle a tudományos census megkövetel s Így az egyén műveltsége áltál mint tovább fejlesztő tényező nem is jelenhetik meg a nemzetközi tudományban. Magyarország saéplredalmát ás tudományos irodalmát a magyarfaju tanult polgárság fiai teremtik, tartják fenn és íejiesztik. Ez kétségtelen ! Mert « téren is vannak termelők és fogyasztók. A termelők túlnyomó részben a polgári osztályból kerülnek ki. Főúri osztályunk — a kevés kivételt leszámítva — csak fogyasztója a magyar művelődés eredményeínak. Mi lesz akkor, ha Magyarország műveltségét megteremtő osztály létfentartásának alapjai meginognak ? Talán ez mégis csak a magyar művelődés csődjét fogja jelenteni. A veszély eminens és az orvoslás égetően szükséges. Ott tartunk, hogy a háború után, a háború alatt meggazdagodott maroknyi csoportnak lesz csupán módjában a gyermekek felső és középiskolai taníttatása. De ez csak az érem egyik oldala ! Mikor érjük el azt az ideális állapotot, hogy az értelmiségi osztály anyagilag függetleníttessék ? A felemlített jelenségek talán érdemesek a megszívlelesre, mert ezek nemcsak a mai középosztálynak, hanem az egész nemzet művelődésének válságát jelaik. Páll Gyula. Tolnai Világlapja Milliók Könvve •/ mindennap kapható a nyomdában. TÁRCA. Jtazajelé. Irts: Kezns Isis ár. HL Kolozsváron aztán megtudtam, hogy háború van. Mert bizon, mi boldog kállóiafc e általában a vidék vajmi keveset tudtunk róla. Ha a lapokból győzelmet olvastunk, ittunk örömünkben, ha pedig ..taktikai okokból - visszavonultunk valahol, ittunk bánatunkban. De egyebet a háborúról nem igen tudtunk. Nehogy pedig valaki a bori vasról •zóló „rosszmájú" megjegyzésemet magéra vegye, titoktartás terhe mellett bevallom, hogy a háború alatt elfogyott borokat én magam ittam meg. Többes számban csak azért baszéitem. mert én, mint tudvalevő igen sokra tartom magamat s igy illő, hogyha magamról beszélek, azt többes számban tegyem. Mi, nagy emberek, ezt igy szoktuk. Hosszas és unalmas volna leirru azt a nyüzsgést, jövést, menést, ami ma egy nagy Nattfeáüé és vidéke ifj március. irta Botsonka László VIII. o. t. a főgirca. ifj. márc. 15. ünnepén szavalta Korooz József VII o. t. Tizennyolc éves volt a honvéd: uyerek ifjú, siró szemii még S ahogy feküdt az árokban a sárban, Rongyos köpenye fösvényen takarta. S amíg az éj feketén borult a tájra Befogva a pisla csillagok szemet S hidag szél süvített végig a mezőn — —■ A gyerek-honvéd messzibe bámult . . . Az ajka szederjes volt, fakó, reszketeg. Az arca sáppadt s szeme réveteg Bámult az éjbe s fásult szenvedés Tükrözte magát szomorú arcán. Március idusa hideg éjszakáján, Míg a többi honvéd fázva álmodott, — A gyerek-honvéd búsan fentvirrasztott Az éj feketén borult mindenfelé S a szél süvített szzerteszét vadul. A gyerek-honvéd búsan hazagondolt • Édesanyját látta sírni, imádkozni . . . S ahogy merengett messzivágyó szemmel, Az árok szélén egy árny lebbent elő. A honvéd gyorsan fegyveréhez kapott, De kihullt kezéből: Petőfi! súgta. 6! Ő ! Szemét dörzsölte s nézte mint az álmot S dideregve ült fel rongyos köpenyén. A hold sápadtan bukkant fel az égen S Petőfi leült a gyerek mellé . . . S halkan, mint a dajka este a mesét, Beszélni kezdett halkan, szelíden S megfogta szépen az ifjú kezét : — „Eljöttem testvér, utánad, érted, Eljöttem hozzád, mert minden évben Lejövök egyszer hazámoa mindig Megnézni; az újabb március milyen ? A múlt visszajött. A lelkem lángol, riad ! Ez uj március szebb mindeniknél. A régi harci-zaj sikolt fülembe S úgy lángol bennem a régi harcos vér! Üdvözlégy fiam, dicső uj március! Eljöttem hozzád, hogy köszöntselek. Eljöttem hozzád, hogy megmondjam neked: ! városban tapasztalható. Ami pedig a rnegéi- ! hetést illeti, csak annyit mondok, hogy ad- ) junk hálát Istennek, hogy kállóiak és nem S kolozsváriak vagyunk. Ez szól különösen j azoknak az uraknak, akik a háború harma- í dik évében sem értek meg komolyságukban odáig, hogy ne válogassanak, hogy ne ké- nyeskedjsnek. Nyafogó testvéreim az Urban, hagyjatok fel a panaezkodásokkal, jöjjön meg a belátásotok, ne csak városunk természetes hiányait hánytorgassátok, hanem örüljetek, hogy e borzalmas tusában olyan helyen laktok, ahol nem kóstoltatok még az éhségbe. Mert bizon, ha a végzet tréfás kedvében talál lenni, olyan hamar teljesülhet titkos vágyatok nagyobb városba való kerülés tekintetében, hogy még sírva fogtok gondolni a lenézett Nagykallóra. A háború első évében, mikor még bővibsn voltunk mindennek, mindenütt, amikor még háborús tapasztalatokban nagyon szegények voltunk ,még csakslcsusz- haíott egy-egy meggondolatlan, kicsinylő megjegyzés. De azóta benőhetett fejünk lágya. Némelyeknek be is nőtt, némelyeknek nem. Mint mindenütt, Kolozsváron is kevés a férfi ismerős. Férfi van elég, de „hol vagytok ti régi játszótársak?“ Beültem a kávé- házba. Idegen arcok. Háznak ház, da kávé littltfc, 18. Holnap március illatos idusán, Rügyfakasztó bíbor hajnalon, Áldozni fogsz te, legszebb márciusom! . . . Élted áldozod a régi nagy napon ! . . . Hajnalodon. A nap már szétlőtt* Sö.et felhőkre piros nyilait. A szél elrohant, mint az üldözött vad S szárnyán messzi tűnt Petőfi árnya . . . Az Ifjú ébredt. Lelkén átvíharzott Az álom titkos, bűvös jósszava. Szemében tűz világok, lobogva, égve S lelkében izzott a ms*szi-hivó vágya . . . Rohamra hívtak. Felkészült a század. A gyerek-honvéd felvette fegyverét. Messzibe bámult, hol lassú köd gomolygott S a felkelő nap véresen ébredt. , Aztán indultak, mint az ébredő szél. Felzudult hangjuk: Rajta! rajta, rajta 1 A fiú nem szólt, ajkába harapott S szuronyát mosolygva az ég felé emelte. Aztán rohant tovább az elsők között S bedobbta magát az ellenség közé. Szuronyét ledöfte, a vér messzi frecsept S dűltek el a sárba néma emberek. A fiú nem szólt, csak szuronyát forgatt*. Homloka fehér volt, mint Petőfié. S egyezer csak halkan eldőlt 1« a földié Sárba hanyatlott szép ifjú feje . . . Körötte zúgva tombolt a küzdelem S ő ott feküdt a sárban, véresen Halk, elmúló, csendes fájdalommal . . . Szeme a piros felhőkön szaladgált S Petőfit látta érte jönni le, A vágya elszólt még egyszer házukba S édesanyját látta sírni, imádkozni . . . | Március idusán a legszebb március ! Hozott uj, lángoló dicső áldozatot . . . j. Tizennyolc éves volt a honvéd, ; Gyerek-ifjú, siró szemű még . . , ; S március idusán Holtan .feküdt a sárban-vizben, vérben S lelkét Petőfi fogadta az égben .... nincs. Ittunk teát A kávéházban minden asztalon láttam valami furcsa, ismeretlen tárgyat. Fémből van. Kiváncsi voltam reá, mi az. Gondolkoztam. Törtem a fejemet. Nem tudtam kiokosodni. Nsm lévén semmi ismerős, szégyellem & pincért megkérdezni. Nehogy kinevessen. Reggel, este, délbe, ébren, alva. furdalt a kíváncsiság. Végre nehány pajtásommal (uatauglichok!) találkozván, hozzájuk fordultam. De a rejtélyt ők sem bírták megoldani. A kíváncsiság halálosan gyötört. Egész bátran beleülhettünk volna a Borszem Jankóba törni a fejünket, hogy vájjon mi lehet az ? Nyomoztunk mindenfelé. Elmentünk nús kávéházakba. A relytély azokban is ott ült minden asztalon. Nekem már álmomban is megjelent. Megkérdeztünk mindenkit. Senki sem tudta, Vegre a véletlen egy ismerős öreg urat hozott elénk. Rimánkodva kértük, jöjjön a kávéházba, nézze meg azt az izét, hátha ő tudni fogja, mi légyen az. Az öreg ur engedett, bejött, ránézett, gondolkozott. Mi ki nos csöndben vártunk. Az öreg ur aztán mégis csak emlékezett rá. Gyufatartó volt az Istenadta! Perszs-persze, most már mi is tudtuk. Dehát az öreg emberek jobban emlékeznek régi dolgokra, mint a fiatalok, (Folytatjuk}
