Nagykálló és Vidéke, 1917 (19. évfolyam, 1-25. szám)
1917-01-14 / 2. szám
XIX. évfolyam. Nagy kálid, 1&17. január 14. 2. szám Előfizetési árak: Eféee évre 8 korona, félévre 4 korona. negyed évre 2 korona. Egyet szám ára 16 fillér. 8ARKADY JÓZSEF. Meg jelen minim vatámep. Sttrheesiősíg és kiadóhivatal: Sarkady József könyvnyomdája te papirkereskedéee Nagy kálié. €!§re istennel. Irt« : Szab 6 Antal. Mikor az özönvíz iszapos árja azt, mi szép «■* hasznos volt, az emberekkel együtt eltemette, a msg'nanekült Nóé kirepitett galambja a reményt-, keltő zöld olajággal vissza szállhatott; — most, mikor vér . . . embervér tangerbe fürdik a kövér legelők millió fűszála és virága, — völgyek, dombok és hegyek bokra, mikor vér . . . «m- bervér festi pirosra a felhőket csókoló hegyek szürke kőszikláit, — s tova siető hegyi patakok, s a búzatáblák között füszel szegélyeseit lassú folyók hullámait, Felsége* királyunk IV. Károly ás hű szövetségese : Vilmos császár által & szeretet ünnepe előtt kibocsátott galamb, a szeretett ünnepe után nests, nem térhetett viaza a béke olajággal, nemcsak, de hófehér tiszta szárnyhegyait feketére festettek a vértől ittasait, fuldokló, de még eszmélni tudó, vérsxopó, fcnevadlelkü antant miniszterek. A nyújtott bskejobbot durva gőggel s rágalommal elütő ták. Igen, mart tudják, hogyha a kéz- adá? seeglese, közünk szorítása hitvány gaalelküket roppantja össxe. Életük végső vergődése között szemük látása meggyengült, fülök haiása eltompult, szívók érzés nélkül dolog, agyuk és* nélkül lüktet. Az ösztön, az elnivégyás ösztöne delgoiik bennük. Lloyd George, Briánd, Bosseli miniszterek béketanácskoeás helyett hadita- nácskoxásra ültek össze «Rómába, akkor, mikor Joffre, Haigh, Brussilov vart vezéreik bizonyítják, hogy hiába való a haditanácskozásuk. Két és félév óta minden verés után ordítják, készítik, kezdik az uj «ffencívát, melyből mindig Hlndenburg, Mackensen offenzív* lesz gazdag zsákmánnyal. Most is készülnek. Készülédésük közepett szétverten' fut uj szövetségesük : aa oláh, s Bukarest, Brailla, Foksáni elesett érődéit, melyeken át az ut a végleges összetörő győzelemhez vázét bennünket, ők nem. vasaik, nem akarják észre venni : — nem látják Moszkvában a béke mellett — Tulában a fegyvergyártástól irtózó tüntetők párolgó vérét, s nem hallják a kiasonevi katonai kórházban fellázadtak jajjaít ; — sőt Péterváron állítólag tudtokkal Ju- szopov herceg felesége Irén nagyhercegnő, a czár unoka húga, vacsorára hivja Rabutin csodatevő papot, ki a békeéfdekében egész befolyását latba vetett* a minden oroszok cárjánál, s meggyilkolják. Ek égbekiáltó gaztett úgy látszik fékevesztetté tette a békét sóvargók lelkét, máskülönben intőén nem kiáltaná Trepov : még egy duma gyűlés és az ország feltartózhatatlanul fellázad ! így fest elleneink gőgös nagyjainak országa! és béke halyatt harcot, megsemmisítő harcot üvöltenok, hajszolnak ellenünk. Erre kelt hős királyunk IV. Károly hadiperancea: «Még nem volt elég az áldozatból. Még többit is kall tennünk. Ellonségeink bűnösök obbon. laton a tanúm.« Nőm, nem alég nekik a vér, a nyomor. Vilmos császár szerint ; „ nőm kívánták a magegyezést, fegyvereink fogják őket reákényszeriteni.“ A könyörtelen, ezívnélküli, csak haláltosztó tusa fordulójához értünk. Talán már a télfolyamán, de tavasszal mindenesetre a vérontás vadsága észaélküli cselekvéssel a háború ez idő szerint már fokozhatatlan eszközeinek kegyetlenségeivel tetőpontját éri el. »Óriási dob pergéshez hasonlóan eget földett rásóan dübörög az ágyú, az ántánt ördögti árverezik a világot. Pattanásig feszül minden harcos idtgo, öldöklés közben szakadásuk dúzxadnak az izmok.» S nekünk az igazság *- tharjétől serkentve uj meg uj erőt ad az a tudat, hogy életünkért, jövőnkért, a világ békéjéért harcolunk, s a szánt ügyünket figyelő Isten gyönyörűségét TÁS C A. fi mámor. irta: Ssbesi Samu. I. Hollósi Ferencz fiatal, jó módú földes ur volt a vidéken. Atyja képviselőt akart faragni belőle, de Ferencz nem tartozott különös szenvedélyei közzé a poiltika. A városnál pedig jobban szerette a falut. Lelkér« vonzerőt gyakorolt az egyszerű élet, puritán erkölcseivel s épen nem izgatta a városi élet zajos, változatos társasága. A természethez való vonzalmát «gy pár tavaszi verse, tette kétségtelenné, a melyekkel nem gazdagította ugyan a hazai irodalmat, de félreismerhetetlenül árulta el a költői hajlamait. Ha tavasszal virág fakadt a völgyben s a lankás bérceken, — elsétált a távoli mezőre. Ott nézte a szálló gólya csapatott, a futó felhő imbolygó foszlányait, a fakadó virágot, a pázsitos barázdát, hallgadta a pacsirtát s ilyenkor mindig úgy érezte, hogy lelke megittasult attól a balzsamtól, a mely a természet verőfényes ébredéséből fakad. A tavaszi levegőnek ingerlő illata van. A testet felvillanyozza, a lelket az ábrándok világába ragadja. Holióssi Ferencz gondolatai most egy csodálatos álomkép felé szálfák. Leült a gyöpbe verődő barázdára, s a mig nézte a távolban kéklő hegyeket, lelke elröppent az ábrándok rejtelmes világába a hol egy sötét hajú. fekete szemű, sugár termetű tündérlány igéző mosolyai vár reá. A közeli város, elite-bálján ismerte meg a múlt farsangon azt a leányt, a kinek vonásai agyába vésődtek s azóta úgy él lelkében ez alak, mint az pltárkép hol a hivő laborul és imádkozik. Még érzi hajának édes illatát, a fülébe cseng kaczagó hangjának lágy zenéje . . . Hátha itt volna, itt mellette. Ha puha kezeit kezébe szorítaná, ha karját karjaiba fűzné . . . Ha . . . Hollósi Ferencz egyszerre elpattant ülő helyzetéből. — Ábránd, csak ábránd, mormogá lassú hangon. De hátha valóság lesz. Miért ne lehetne az ? Szapora lépteiből látszott, hogy valami határozott szándékkal indult hazafelé ... Hollósi Ferencs másnap a négy almás szürkét befogadta a könnyű jukker-kocsiba. Izgatottan ült fel a bakra s kezébe vette a gyeplőt. A négy táltos prüszkölve ágaskodott aztán meg kapták a könyü kocsit s a következő percben kanyargó porfelleg jelölte utjokat. Mikor a városba értek, csak úgy szakadt a hab a négy szürkéről. Hollósi kocsisára bízta a fogatot, aztán átöltözködött s bizonyos izgalommal, de határozottan ünnepélyes komolysággal lépte át özv. Bardócz- né küszöbét. Az előszobában senkit sem talált. Be akarta magát jelentetni, s igy egy pillanatig habozva nézett körül. E pillanatban megnyílt az ajtó. Az öreg Bardóczné kitekintett s a mint meglátta Hollósit, majdnem a nyakába ugrott. — Milyen meglepetés, milyen kedves meglepetés — kiáltá. Biz ezt soha se hittük volna. Ugyan ne czeremonázzék. Csak befelé szaporán. Egy pillanat alatt betuszkolta Hollósit, a ki zavartan dadogot valamit. Mikor pedig Bardócz Katinkát megpillantotta, épen benne- rekedt minden szó. A leány szebb volt mint valaha. Hollósi majd elnyelte tekintetével. Köszönt, de aztán csak állott Katinka előtt*
