Nagykálló és Vidéke, 1913 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1913-04-20 / 16. szám
2 Nagykélló és Vidéke április 2Ói A díszgyűlés. Zoltán István elnök megnyitva a gyűlést, közli a nagyszámban megjelent közönséggel, hogy a József főherceg egyesület helybeli fiókját nagy kitüntetés érte. Elnöknőjét : Dudinszky Emilné úrnőt az egyesület védnöknője Auguszta főhercegnő Őfensége aranyemlékéremmel tüntette ki. Az emlékérmet diszgyűlés keretében óhajtván átnyújtani, indítványozza, hogy a kitüntetett úrnőt a gyűlés küldöttség által hívja meg. A küldöttség tagjaiul felkérte Labdavszky János és Marnó .Gyula urakat. Mig a küldöttség visszatér, az ülést bezárja. Dudinszky Emilné úrnő megérkezvén elnök áz ülést ismét megnyitja s az ünnepeltet a következő szavakkal üdvözli: Üdvözlöm Önt, Nagyságos Asszonyom, midőn e diszgyűlésen megjelent s tudatom, hogy Auguszta főhercegnő Ófensége, egyletünk védnöknője, az éveken keresztül folytatott nemes és önzetlen működésének méltánylásául Nagyságodat az Auguszta arany emlékéremmel kitüntetni kegyeskedett. Meghatva gondolok e nemes tettek hosszú sorozatára, melyeknek magas helyről jövő eme elismerése további buzdításul szolgál nemcsak Önnek, hanem nekünk az egyesület többi tisztviselőinek s tagjainak is. Amidőn e magas elismerés emlékjelét e díszközgyűlés keretében ezennel ünnepélyesen átnyújtom, kívánom, hogy Nagyságodat az egyesület virágzására, mindnyájünknak szeretetére s tiszteletére az Isten éltesse. Zugó éljenzés fogadta az elnök szavait, ki most feltüzte az tinnepeltnek az arany emlékérmet, majd Nánássy Andort hívta fel szólásra. Nánássy Anted a nyáj. Formális fegyverletétel tehát náluk nem történt ; hanem kiki cselekedett á saját ösztöne szerint. Fegyveröket sokan a Marosba dobva, szállingóztak haza, Azonban az egész területen már akkor az oroszok voltak az urak, a kik a fegyvertelen menekülteket elfogták és csapatokba, osztva, elvezették Arad alá, hol az osztrákoknak adattak át ; a kik pedig egy vagy más módon megszabadulhattak, mélységes fájdalommal s keserűséggel vánszorogtak haza. — így érkezett Pásztor István is 1849 szeptember közepe táján haza Keine- csere. Amennyiben pedig a volt honvédekre hajtóvadászat tartatott, hogy őket a hadseregbe besorozzká, bújkálniok kellett ; e miatt csak 1850 január havában iratkozhatott be újra a sárospataki főiskolába ; honnan aztán a bölcsészeti s hittani tanfolyamok elvégzése után 1855 tavaszán Rátkay József lelkész és utóbb esperes által a bal- kányi egyházba hivatott meg segédlelkész és fitanitónak. Itt aztán főnöke munkaképtelensége miatt az összes lelkészi teendők végzése s a hat osztályú fiúiskola vezetése is reá nehezedett. Dehát — mondja a jó öreg — fiatal voltam és birtam ! . . . Baltányból 1860-ban Téglásra helyeztetett át helyettes lelkészül, honnan főnöke Kovács József halála után, miután Téglásra Gyöngyössy Sámuel debreceni segédlelkész választatott meg renees ielkészül, Nagykálló- ba Szondy László mellé rendeltetett be segédlelkészül, hol már — jegyzi meg szerényen — 50 frl fizetése is volt! A mi azért dór mély figyelem közt a következőket mondotta : Tisztelt Közgyűlés ! Válságos, kétségbeejtően szomorú időket élünk. A társadalom minden rétegéből ijesztő módon hangzik a kétségbeesés megdöbbentő panasza. A mindenség felett uralkodó bölcsességek ura a csapások, a szenvedésék. a megpróbáltatások oly mérhetetlen tömegét zúdította az emberiségre, mintha a most élőknek évszázados bűnökért kellene lakolni. A csapások, a szenvedések, a megpróbáltatások özöne talán reánk a rokon nélküli magyarságra, testvértelen nemzetünkre zudult a legnagyobb mértékben. Egyfelől az öldöklő, a pusztító, friss, meleg ember vérre szomjazó háború ördöge leselkedik reánk, a veszedelmnek, a szenvedésnek, a nyomorúságnak ezernyi borzalmasságával fenyegetve. Az anya szerető gyermeke, a feleség kenyérkereső férje, a gyermek édes apja életéért remeg, aggódik, imádkozik, a kik az oiszág határán, az idő viszontagságaival küszködve nélkülözéseket, szenvedve, immáron hónapok óta farkas- szemet néznek az ellenséggel s várják, hogy mikor kell életüket feláldozni, hogy mikor kényszerítik őketarra, hogy öljék,gyilkolják, pusztítsák embertársaikat, akiktől csak abban különböznek, hogy azok más nyelven beszélnek, a kikért azonben épen olyan aggódva imádkoznak hozzátartozóik mint 5 érettük. Más részről a csak bölcsőkorát élő, csak újabban egy kevéssé fejlődésnek indult s az európai közgazdasági koncertben csak legújabban részt vevő közgazdasági életünk a szószoros értelemben kihalt, megszűnt, a normális gazdasági élet lüktetése, megszűnt az éltető, az alkotó munka az egész vonalon iparunkban, kereskedelmünkben, mezőgazdaságunkban a halált jelentő tétlenség, a pusztulást jelző tartózkodás honol, a melynek romboló, dermesztő hatását mindnyájan egyformán érezzük». Kialakulóban levő társadalmunkban őrülete® a viaskodás, az egyes társadalmi osztályok gyűlölettel, keserűséggel viseltetnek egymás iránt, soha sem voltak merevebbek a társadalmi válaszfalak mint napjainkban, a mikor a vagyon, az állás, a rang, a vallás a képesség, mind mind a társadalmi ellentétek kiélesítésére használtatnak, mindenütt érdemel említést, mivel forradalom után se- regestől tódultak az ifjak az »idegen« hatalomtól nem függő lelkészi pályára, s az egyházmegyében 32—35 segédlelkész is volt és bizony sokan fizetésnélkül szolgáltak ! Mint nagykállói segédlelkészt a leálló- semjéni egyház 1863. ápr. havában rendes lelkészéül választván, oda beköltözött. — Szerény egyház és szerény jövedelem volt ; de hát mikor 30 és több segédlelkész is volt, nem volt szabad válogatni. Elfoglalván rendes lelkészi állását, akkor tűnt fel előtte tisztán, igazán, hogy milyen nehéz helyzetbe került. A templomot valósággal csak az imádság tartotta ; még ennél is rozogább a papiak ; épületnek sem volt nevezhető az iskola, mely egyúttal tanítói lak is. Elég szerény vagyoni állás! és egyebe az egyháznak semmije sem volt, Tehát építtetni kellett mindent ! Igen ám ! de miből ? Mikor az egyház gondnoki számadása — a mai napig ,is meglévő gondnoki számadást napló szerint — csak 16 frtból állott. Föld nem volt egy talpalatnyi sem. Semmi más jövedelmi forrás nem volt, csak az egyháztagok buzgósága s áldozatkészsége, azok közt is alig volt 7—8 úrbéres gazda, a többi csak napszámos és zsellér. Mit lehetett ezekkel kezdeni ? Hiszen a mai emberek innen egymás után menekültek vagy megszöktek volna. Mégis alig pár év múlva haladéktalanul megkezdették a templomépitést ; mert e nélkül mint anyaegyház igazán fenn nem állhatott ; sőt más kedvezőbb helyzetben levő felekezetek; közé lévén ékelve, a felszívódás folycsak a lenézés, a gyülölség, sehol az egymást megbecsülés, a mindent kiegyenlítő, minden válaszfalat leromboló egymás iránti meleg szeretet. Politikai és társadalmi életünk elszomorító sivár képe, közéletünk erkölcstelensége, közagzdasági viszonyaink válságos helyzete minden becsületes embert megrendítenek, közönyössé tesznek s úgy látszik, minha kihalt volna az emberekből a köziránti önzat- len érdeklődés, irgalom, a szenvedés, könyö- rületesség a nyomorúság iránt. Mi sem természetesebb, mint hogy ezek a kétségbeejtő idők egyáltalán nem voltak alkalmasek a humanizmus, a könyö- rületesség az ember szeretet jegyében működő emberbaráti intézmények istápolására. Pedig ha valamikor segítésre, támogatásra volt szüksége a humanimusnak úgy az épen a mostani idők amelyeknek mostohaságát a szegény, a szenvedő, a beteg fokozottabb mértékben érezte. Sokkal nagyobb az ínség a szegénynél, keservesebb a jajszó a szenvedőnél, fájdalmasabb az elhagyátott»beteg nyögése mint volt bármikor és a saját bajától elfásult társadalom soha nem volt ilyen részvétlen mint manapság. Pedig jaj annak a társadalomnak, a melynek sok az éhezője, sok a sinylődője és sok a betege. Nemzeti társadalmunk sok sajgó sebe sok kóros tünete közzü! most Is a maga rettenetes borzalmasságában tűnik fel a tüdővész mérhetetlen pusztítása. Azt a szivet facsaró, lelket elszomorító, könnyekre fakasztó gyászlapot az idén is megkaptuk, a mely ismét 70000 magyar tüdővészes beteg elköltözését jelenti. Az a fenséges simboluin, a mely „Csak egy virágszálat“ jeligében oly embeiiesen, oly szeretetteljesen fejeződik ki ismét appellált jótékonyságunkra s a mikor annak egyszerűen hivalkodás nélkül kellett volna megnyilvánulni, ismét egy csalódással lettek gazdagabbak azok, akk ennek az emberfeletti titáni munkának a megvívására vállalkoztak és hogy fennakadás nélkül folytathassák nemzet mentő működésüket, kénytelenek voltak az emberek gyarlóságára építeni s daczára az elszomorító viszonyoknak mulatságok rendezését igénybe venni s kényszeríteni a társadalmat, hogy filléreivel ezúton járuljon hozzá a tüdőbetegek megmentéséhez. tán a ref. hilfelekezet, végpusztulásnak lett volna kitéve. De azért az erős akarat, Isten segedelme, a szegény sorsú hívek önkéntes megadóztatása, az évenkénti csekély kivetési összeg megtakarítása és gyarapítása, b. e. Kállay Sándor róni. kajh. földbirtokosnak e célra adományozott egy katasztr. holdnyi belsőségének a jövede'me, az egyházi főhatóságoktól — pártfogás utján — nyert különbfele segélyek és némi kölcsönvett ösz- szegből a templom 1869-ben már felépült és rendeltetésének átadatott. Igen! de a sok adósság meg volt ! Ennek fedezése, végett magtárat alapítottak; ennek jövedelméből és a folyton folyó és megtakarított segélyekből — mely miatt a lelkész s gyülekezet örök hálával vannak eltelve — ezeket a terheket rendezték. Azonban ott volt előttük a mindennap összeomlással fenyegető papiak újból való építésének szüksége ! Igen ! de ekkor már a zsinat megalkotta a közalapot! Folyamodtak és 1889- ben 3000 koronányi tőkesegélyt nyertek. Ebből építették a nem palotaszerü ugyan, de igen célszerű és alkalmas paplakot. — Hátra volt még az oktatásügy, az iskola rendbehozása ! Ez azonban az eddigi úton-módon már nem ment. Meg aztán a közoktatás tekintetében a viszonyok is megváltoztak. Nem voit mást mit tenni, minthogy az iskolát községi segélylyel épiteni, községivé tenni, a mi 1892-dik évben szinte megtörtént; igy az iskolaügye is rendeztetek, úgy azonban, hogy az énekvezéri teendők teljesítése és a tankötelesek vallásos
