Nagykálló és Vidéke, 1913 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1913-05-18 / 20. szám
XV. éríoijftOL 20. szám. Nag'jk&lló, 1913. május 18. áreacialmi éa kjozgamcLaedgi hetilap. Slöflirtesi árak : kg ész érr« 8 keroaa, fél érre 4 korona, negyed évre 2 korona. Bgjres szám ára 16 fillér. Kiadó laptulajdonos : SASIKADY JÓZSEF Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sarkady József kőnyvnyomdája és papirkereskedése. Nagy kálié. fl káliéi gazda jövője. — Levél a szerkesztőhöz. — Tisztelt Szerkesztő ur ! Ön, füstölgő gyárkémények égnek meredő falankszát álmodja Nagykálló határába a magyar gazda jövőjéről szóló cikkének múlt számbeli, második részében, ön, Így képzelem; a bolgár kertészek kerekes kutait, indák módjára ágazó fa-csatornáit, a belterjes földmunkát jellemző sürü barázdákat, a szorgalmasan dolgozó napszámosok ezreit, a magyar szemnek oly rejtelmes rendeltetésű épületek, pajták seregét, amiket sűrű rajokban találunk a középnémetországi, németalföldi földeken, a magas színvonalú földművelésnek ez örvendetes tüneteit látja gondolatban csoportosulni körülöttünk és én nagyon szívesen követem lelki szemeimmel képzeletének e kellemes kalandozásában — de engedje meg, hogy ennél fontosabbnak tartsam a cikk végének azt a részét, melyben nemcsak azt jelenti ki, hogy a föld birtokán és a befektetési tőkén kívül még egyet tart a gazda részére szükségesnek jöTÁRCA. A fehér mennyasszony legendája. Irta: SERES ANNA. Az erdőkkel borított Csermák hegy aljánál fekszik egy kis sváb falu, Pothering. A Latorcza pariján szép rendbe sorakoznak egymás mellé a csinos, tiszta sváb házak. Nyáron a sörgyárba jár dolgozni — az asszonyok s lányok egyrésze, mig á másik része otthon marad a férfiakkal a földet művelni, a len és a kender termésre ügyelni. Megterem ott mindakettő. Alig várják az őszt, mikor megkezdődik az ő legfőbb mulatságuk, a kendertörés, tilolás. A megtilolt szösz elrakják a ládákba, hogy mihelyt az első hó leesik, újra előszedjék, siessenek vele a fonóba. Ha e!jő az este leányok, legények gyülekeznek szépen sorjába a »fonóházba« s mig gyors kezökvöjének biztosítása végett: a tudást, hanem Ígéretet tesz arra is, hogy fel fogja hívni figyelmét e tudás kut- for fásaira. Csak attól félek (bár oktalannak bizonyulna félelmem !), hogy e rendszeres kutforrások között olyanok, amik a magyar és különösen a káliói gazdának keze ügyébe eshetnének, nem igen fognak akadni. Igen, fia részére ott lesznek a fóldmives iskolák, könyvforgató polgártársai részére ott a különböző gazdasági és társadalomtudományi szakfolyóiratok, a mozgékonyak elmehetnek oda, hol belterjes földművelést találnak, bolgár kertészek telepeire, egyes mintagazdaságokba, tanulni, egyesek külföldre is, de a gazdák nagyobb része mindebből nem fog kérni és itthon marad tétlenségben és tájékozatlanságban. Engedje meg t. Szerkesztő ur, hogy a gazdáknak e tulajdonsága következtében ne hagyjam ezt a kérdést abban a szembeötlő magányosságban, amibe b. cikke emelte, hanem figyelmeztessem arra, hogy a gazdák e tulajdonságával e kérdés több oly kérdéssel került egy csoportba, amik szintén igen fontosak e vidéken és amik ben frissen pereg az orsó, némán hallgatják az öreg »fonós asszony« meséit. Most is tele van a „nagyház“ fiatalsággal. A ház közepén kormos dróton csüngő lámpa homályos fényt áraszt a tágas helyiségben. A fal körül levő alacsony »lócákon“ fonnak a leányok, mindenik mellett ott ül a »babája«. Ha az orsó leesik, sietve veszi fel a légény, hiszen egy csók mindig a váltságdíj. A »búbos« patkáján ülve morzsolgatja a kukoricát az öreg Schneider néni . . . ' Elcsendesül a nevetés, dévaj nóta, kórusban hangzik fel, »csak egyet meséljen Schneider tanti«. Egy darabig kéreti magát az öreg, majd megszólal. »Most nem mesélek, de egy régen megtörtént dolgot mondok el nektek, tanulhattok belőle nagyon sokat.« Ezelőtt nagyon régen az öreg Rein volt a iegmódosabb gazda Potheringben, neki volt a legtöbb erdeje, a legnagyobb darab búzát termő földje. De legnagyobb büszkesége az ő szép Eliz lánya volt, kinek messze megoldására szintén nem sok a remény. Itt van mindjárt b. lapja múlt számában a szalmafonó tanfolyam munkája értékesifésének kérdése, a nép közömbösségé megszüntetésének kérdése. Ki fogja ezeket megoldani ? Ki fog utánajárni annak, hogy az illetékes hatóságok figyelme el ne kerüljön e tárgyról, mig ki nem elégítettek minden igényt, amit e népünkre nézve oly fontos ügy megkíván ? Vagy itt van egy másik ügy : a tagosítás kérdése.*) Mennyi érték — idő, pénz — fog kárba veszni, mig ez nyélbeütő- dik, ha csak valaki szive meg nem esik a gazdákon ? Egy harmadik : a ménlegelő ügye, és általában: lótenyésztésünk felvirágoztatása? És hogy azzal végezzük, mivel kezdtük: ki fog a káliói gazda részére meríteni a tudásnak abból a forrásából, melyet itt talán a jövő számban meg fog neki mutatni Szerkesztő ur! Nekem, itt sebtében, jól tudva, hogy mily alkalmatlan most az idő minden ilyes munkára, egy szerény indítványom volna és inkább csak Önnek, mint Szerkesztőnek ajánlanám egy programmpontul a megvalósítás előföldön nem volt párja. Ha vasárnap suhogó virágos selyem ruhában, nyakában mogyoró nagyságú igaz kalárisokkal a templomba ment, mindenki utánna bámult. De nemcsak öltözékét bámulták, hanem inkább azt az aranyszőke selymes haját, lenvirág kék szemét, örökké nevető gödrös arcocskáját . . . Amint betöltötte a tizenhatodik évét, anyja őt is elküldte a fonóba fonni a többi lányok közzé. Amikor Eliz eljött a fonóba egy szolgáló leánnyal, már együtt voltak mindnyájan leányok, legények. Mulattak, danoltak, csak ő volt magánosán, neki nem volt senkije. Nem mert senki feléje közeledni, mert az öreg kijelentette, hogy úri embernek nevelte a lányát, nem a potherlngi legényeknek. Ott font az ajtó mellett egyedül s bizony, mikor leejtette az orsóját, magának kellett volna felemelnie, ha éppen akkor ki nem nyilt volna az ajtó s egy szép szál legény fel nem kapta volna. De amint