Nagybányai Hírlap, 1919 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1919-05-27 / 21. szám
1919. május 27. Nagybányai Hírlap ben. Az asszonyok tették tönkre a karrierjét és utóbb az egészségét is. Hamar megrokkant. Ismerős nevek szövődtek az előadásba, nagy- rabecsült úrnők, szende arcuak, jámborak, istenfélők, vallásosak, tiszteltek, akik egykor mind ennek az urnák a hálójában vergődtek, minduntalan tartva egy leleplezéstől, nyilvános botránytól. Ez az ember falta az asszonyokat és felfalta, társadalmi állásukra való tekintet nélkül. Rettegtek tőle a nők és mégis boldogak voltak, ha megkörnyékezte őket. Egyre érdekeltebb lett az őrnagy előadása, közben nagyokat nevettek, kiáltottak, szörnyülköd- tek, — egyszeri e csak azon vettem észre magam, hogy én is velők együtt nevetgélek, szörnyülködöm, belebeszélek és megállt a toll kezemben. A sürgős munka helyett hallgattam, a pikáns történeteket, melyeket az őrnagy igazán zamatosán és jó magyarsággal adott elő. Tyhű! Kaptam egyszerre észbe, ebből baj lesz! Ha ez a sok munka holnapra marad, az őrnagyomat vonják felelősségre. Mindenesetre meg kell óvnom ettől, amint egy jó segédtisztnek illik. Az őrnagy pedig beszélt tovább, uj kalandokról, lelkesülve, hogy hallgatói számát velem megszaporodni látta. A szomszédos szoba az újonnan szervezett népfelkelői iroda volt. Tele anyakönyvi lapokkal, össze vissza heverő bútorokkal, rendetlenségben. Első pillanatban oda akartam menni dolgozni az őrnagy iránti udvariasságból. De erről azért mondtam le, mert az őrnagy, ismerve nehéz természetét, megneheztelt volna, hogy nem akarom hal- gatni történeteit. Megakartam tehát kérni, ne folytatná addig a beszélgetést, mig munkámmal készen nem leszek. Felálltam tehát Íróasztalom mellől és tiszteletteljesen igy szóltam : — Őrnagy úr, alázatosan kérem, ne mél- toztassék neheztelni, de a beszélgetés által meg vagyok akadályozva sürgős munkámban. így nem vagyok képes dolgozni, nem tudom idejében postára küldeni az iratokat, méltóztassék a beszélgetést addig felfüggeszteni, mig elkészülök. A kérésből baj származott . . . Az őrnagy arcán egyszerre egy keserű vonás keletkezett. Jól ismertem már. A sértődés érzésének félreismerhetetlen jele. Felállt helyéről, haragosan összehúzta vastag, tömött, fekete szemöldökét és gyilkos tekintetet vetett reám. — Igaza van, hadnagy úr, felelte — alkalmatlan a hely, az idő és magam is. Gyere Sándor, hagyjuk dolgozni a hadnagy urat. Vastag, kipödrött bajusza úgy mozgott beszédje közben, mintha az is élne. Aztán lomha, nehézkes lépésekkel indult az ajtó felé. Pár szóval mentegettem magam, de azért engedtem távozni, hisz az ő érdekéről volt szó, nem az enyémről. Az ajtó mellett azonban másat gondolt, hirtelen megállt és durván rám förmedt: — Ez az én irodám, nem a hadnagy űré. Ha dolgozni akar, menjen a népfö'kelési irodába, mi itt maradunk ! Különben is tudom az igaz okát kifogásának. Amit én beszélek, azt meghallgathatja bárki. Azzal otromba lépésekkel indult vissza előb- beni helyére. Hiúságában volt sértve. Erre, helyesen, vagy helytelenül, megfogtam az ajtó kilincsét, kitártam a befelé nyiló ajtót s a külső részén levő táblára mutattam, melyen ez a felirat állt: „Zászlóalj segédtiszti iroda“ — s azon hiedelemben, hogy az őrnagy enged tovább dolgozni, tiszteletteljesen és szerényen szóltam : — Bocsánatot kérek őrnagy ur, ez a segédtiszti iroda. Ez az én irodám. Nincs más helyem, itt kell dolgoznom és az előbb minden egyéb célzatosság nélkül kértem a beszélgetés abbanhagyását. . . — Ha a hadnagy ur szobája is, — kiáltotta most, mi után az ajtó feliratát látta, — én vagyok a parancsnok és mindenütt én parancsolok a hadnagy urnák. Ha sürgős munkája van, amivel én nem törődöm, menjen másfelé. Én itt | maradok. Erre a nyakatekert logikára megállt az eszem. Tovább nem vitatkozhattam, fogtam az irataimat és kerestem a népfölkelési irodába helyet. Anyakönyvi lapokon ültem, anyakönyvi lapok képezték asztalomat is, de befejeztem munkámat s vittem j be az őrnagynak aláírás végett. Ott ült az íróasztalomnál, mérges tekintetet |i ° I vetett rám s nagyokat fújt, mint egy megvadult bika. Aláírás közben egy szót sem szólt, aztán levágta a tollat az asztalra és szótlanul távozott F. I hadnagygyal együtt. És én ehez a felbőszült emberhez vagyok : hivatalos ma délre ebédre. Tízszer is eszemben volt a délelőtt s mindannyiszor belém nyilait a kérdés : mittevő legyek ? Ahogy az őrnagy bevágta maga után az aj- íj tót s engem itt hagytak a kérdés felett töprengeni — nem tudtam elhatározni, ilyen körülmények |j között menjek-e ebédre, vagy kimentsem magamat j az asszonyoknál. Az őrnagy úgy is tudná az igaz okot. Sokáig tartott s már harangozták a delet, mig végié elhatároztam, hogy elmegyek az őr- j nagyékhoz. Ezzel bebizonyítom azt, hogy nem volt bennem kötekedési szándék, azonkívül udvariatlanság- I nak vennék elmaradásomat, de elszalasztanám az |! alkalmat is, hogy a szép asszonyokat láthassam. Hazasiettem, felöltöttem uj atillámat s rövid |j idő alatt lakásukra értem. Halk kopogtatásomra mogorva férfihang ad- |J ta meg belépésemre az engedélyt. — Jó napot, hadnagy ur — fogadott nagy hanggal az őrnagy, de hangjából kiérzett a meg nem engesztelődött,harag. Tekintetét, mellyel majdnem felöklelt, rám szegezte, kezet nyújtott s egy nagyon széles kézmozdulattal ülőhelyeket jelölt ki | számomra, melyeket még haragja dacára is haj- | landó volt használatomra bocsájtani, Aztán bevetette magát egy fotöjbe s mély hallgatásba merült és sokszor szükségtelenül is fecsegő ajakát a legkínosabb zavart előidéző né- i maságra kárhoztatta. Látszott, hogy nem tud beleilleszkedni az előállt helyzetbe. Magain is bosszankodva feszengtem székemen s nem találtam a barátságtalan hangulatban tárgyat, mellyel a nyomasztó és kínos csöndet 1 megtörhettem volna. Egy szót se szóltunk az egész idő alatt. A hideg fogadtatás lassan arcomba hajtotta a vért, pirultam és kimondhatatlanul roszul éreztem megamat. Most már nagyon bosszantott, hogy ismerve parancsnokomat, az ebéd mellett döntöttem. Azon kezdtem tűnődni, miként menekedhetném innét feltűnés nélkül, Valami okos ürüggyel, mikép lehetne ezt az ostoba helyzetet legalább javítani ? De már elkéstem. A másik szobából ruhasuhogás hallatszott át. Nyilt az ajtó s beléptek a ház tündérei. Igazán tündérek voltak. Egyformán díszített fehér ruhájuk kellemes illatot árasztott s nyájas mosolygásuk derűt hozott a mogorva hangulatba, kedves csevegésük pár perc alatt feledtetté velem az iménti kínos hangulatot, mely kicsibe múlt, hogy rosszul nem végződött. Likőrrel kínáltak, mellyel ők is megnedve- sitették piros ajkaikat. Az őrnagy szótlanul koccintott velem, anélkül, hogy engesztelődése bármily csekély jelét is mutatta volna széles, mogorva, arcán. Felesége észrevehetett valamit, mert menten meginterpellálta : — Mi lelte magát Kálmán ? — Semmi, édesem — felelte fanyar mosollyal. A szép asszony azonban nem elégedett meg a felelettel, kérlelhetetlen szigorral dorgálta meg az urát: — Na nézze meg az ember, ki látta igy duzzogni. Ha valami baja volt a kaszárnyában, azt ne hozza haza. Tudja, hogy nem szeretem a kellemetlen arcokat és idehaza én parancsolok. Érti? Az őrnagy megijedt, ügyetlenül mentegette magát s az asszonyok a hatással megelégedve kilebegtek a szobából. Abban a pillanatban az őrnagy megint visz- szaesett bántó hallgatásába. De az én türelmemnek is vége volt. A szégyentől és bosszúságtól kipirulva felálltam és elkeseredve szóltam : — Amit az őrnagy ur itt velem, vendégével elkövet, azt nem lehet elviselni. Nem maradok egy percig se tovább. . . A szavamba vágott, nem engedett tovább beszélni. — De hadnagy úr, az Isten áldja meg, mit tettem én? Hisz én oly barátságos vagyok, mint máskor, mint mindig. Ne legyen gyerek, nem engedem eltávozni, mit mondana a feleségem ? Üljön le, igyunk — s töltött, — koccintsunk, — s koccintott. Téved, ha azt hiszi, hogy neheztelek, hisz belátom, hogy okom nincs rá. A délelőtt tökéletesen igaza volt. Úgy elforgatott pár pillanat alatt mindent úgy udvarolt, becézgetett, mintha ő lenne a legkedveltebb ember a világon és a legszeretetreméltóbb házigazda, mintha egy nagy félreértés áldozata lenne. Mire a hölgyek visszatértek, készen volt a legteljesebb egyetértés, mindkettőnk arca ki volt derülve. Élénken diskuráltunk és nevettünk. így folyt le az ebéd is, nyoma se maradt az előbbeni feszéiyezettségnek s nagyott nevettünk valamennyien, mikor a szép háziasszony azt mondta, hogy: — no én azt hittem ebéd előtt, hogy tői télit maguk között valami kellemetlenség. — Aztán hozzám fordult és folytatta :
