Nagybányai Hírlap, 1919 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1919-04-01 / 13. szám
1919. április 1. Nagybányai Hirlap Egyről-másról. Az elmúlt hét gyönyörű szép idővel kezdődött, még az éjszaka is kellemes volt, mivel a tavasz hírnökeit, a vadludakat is hallottuk több Ízben nagy gágogással elvonulni fejünk felett. Ám de a következő napok minden kritikán aluliakká váltak ; esős, piszkos és sáros, szinte félóránkint változakká. Ehhez, a minden kritikán aluli időjáráshoz szegődtek aztán a fantasztikusnál fantasztikusabb és legfantasztikusabb hirek, amelyek a kedélyeket tulon-tul felizgatták. Ezeknek következményeképpen az este érkező újságok irányában a legkörmönfontabb észjárással kidolgozott offenzivát kellett megindítani, hogy ha minden áron azt akartuk, hogy egy rongyos, jól meggyürcsült, összeázott újságot szerezhessünk, amely újság elolvasása után bizony egy cseppet sem lettünk okosabbak. Az előjelekből ítélve mi is odajutunk. Városunk közélelmezési hivatala jelen soraim írásáig egy dekányi liszthez sem volt képes jutni, dacára annak, hogy március közepétől lisztmérés nem volt. Rövid 1—2 két leforgása alatt tehát a volt kevés készletnek a maradéka is elfogy, melynek bekövetkeztével beáll a krach ; a teljes csőd. Akkor aztán légy okos Domokos, hogy milyen módon fogunk kimászni a hínárból, mikor már is nyakig vagyunk a slamasztikában. * A háborús időszámítás ma hajnalban újból életbe lépett és mivel ma reggel volt az átmenet, ami mindenben szokott egy kis zökkenést okozni- volt sebes-és futólépésekbeni menetelés, már természetesen azok körében, akik elfelejtették a tegnap esti lefekvés előtt órájukat előbbre igazítani. Én eléggé előrelátó voltam ; pontosan előre igazítottam a krumplimat, de nem értem vele mit se, mert a szemeim nem voltak hajlandók az óra mutatók után igazodni, mondván : egyedül az alvás az mint olyan, melyet sohasem maximáltak, soha el nem dugták, sőt még jegyre sem adják, egyszóval mindenki annyit élvez belőle dij-és illetékmentesen, amennyi jól esik. CSARNOK. Vége a komédiának. Elmúlt már minden nincs remény sem már rám csak a fájó édes szenvedésnek égő katlanja vár. Hiszen bár jönne a halál, mely kaszáját suhintva olykor meg-megáll. Mit várat magára a gyáva, hiszen várva várom karomat kitárom, eléje kiállók, feléje kiáltok: — »Itt vagyok, ölj meg, legyen egyszer vége a sok szenvedésnek“.-------S nincsen irgalom az égben Iste n kezében! Már minden hiába szivem forró vágya csak hiú remény hisz az élet útja merő komédia.-------Jön már a halál fek ete talárja arcom súrolja már. Most ütött az óra s rám az enyészet mélységes csöndje vár. Lent a mély sírban fakoporsóban nincs fájdalom, a soha raeg nem értett forró szerelmemet a kinő» vergődést elfeledi vélem az örök álom. — Csegezy Kálmán. Vérbosszú. Saverini Padó özvegye szegényes házikóban egyedül lakott fiával Bonifacis külső szélén. A város a hegy nyúlványán épült, mely maga sok helyen kikönyökölt a tengerre. Bonisfacis szíriektől meredező tengerszoros fölött áttekint az alacsonyabb szárdiniai partra. Lábainál az innenső oldalon sziklabevágás van, mely a várost szinte teljesen körülövezi. Óriási folyosóhoz hasonlít, kikötőül szolgál és egészen az eiső házakig vezet. A két meredek kőfal közt rajta járnak hosszú kerülő után az olasz vagy szardíniái két halász hajók meg két hetenkint az öreg pöfögő gőzös, mely Ajancióval a közlekedést lebonyolítja. A fehéres hegyoldalon a házak tömege még fehérebb foltot alkot. Mintha vad madarak fészkei volnának, úgy tapasztva oda a sziklához. Uralkodnak a rettenetes vizi út fölött, ahová nem merészkednek be más tengerjáró hajók. A szél szüntelenül zaklatja a tengert, ostromolja a csupasz hegyoldalt, mely imigy rongálva nincsen is borítva füvei. A szél megfogódik a szorosban, melynek két oldalát pusztítja. A haragos hullámtarajok beleakadva a számtalan fekete éles sziklába, miután azokon mindenütt széttöredeznek, olyanok a viz színén mint a lengedező széttépett fátyol reszkető foszlányai. Özvegy Laverininé háza odatapasztva a sziklafal oldalához három ablakával erre a kietlen, vadon szemhatárra tekintett. Ott élt magánosán Antonió fiával és Szemfüles nevű kutyájával, mely nagy sovány állat volt, hosszú, durva szőrrel a nyájörző juhászkutyák fajtájából. A fiatal ember vadászaira használta. Egy este, valami disputa után Antiniót alattomos módon meggyilkolták tőrdöféssel Ravolati Miklós volt a tettes, aki még azon éjszaka Szár- diniába jutott el. Mikor az öreg asszony visszakapta gyermeke holttestét, melyet a járó-kelő emberek hoztak el neki, nem sirt, hanem sokáig mozdulatlanul maradt, úgy nézte. Aztán ráncos kezét a holttest fölé nyújtva úgy esküdött neki vérbosszút. Nem hagyta, hogy nála emberek maradjanak, elzárkózott a halott mellett kutyájával együtt, mely vonított. Folyton-folyvást üvöltött ez az állat, az ágy lábánál ült, fejét gazdája felé nyújtotta, farkát há- ulsó lábai közé szorította. Nem mozdult onnan, mint az anya, aki most már a halott fölé hajolt és merev szemekkel nézegette fiát, miközben nagy, néma könyeket hullatott. A fiatal ember a hátán fekve mintha aludt volna. Rajta vastag szövet mellény volt, mely egy helyt át vala szúrva és a mellén szétszakítva. De mindenütt véres volt; ingén, melyet az első segélynyújtáskor föltéptek, mellényén, nadrágján, arcán, kezein. A vércseppek megaludtak szakállán és haján. Az öreg asszony beszélni kezdett hozzá. A szó lármájára a kutya elhallgatott. — Várj, várj 1 meg leszel buszúivá kis fiam, szegény gyermekem 1 Aludjál, aludjál, meg leszel boszulva, hallod-é? Anyád ígéri azt. És, az anya mindig megtartja szavát, te azt jól tudod. És lassankint ráhajolt, hideg ajkait rátapasztotta a halott ajkaira. Akkor Szemfüles újra elkezdett vonítani. Hosszú, egyhangú, fájdalmas, borzasztó vonításba fogott. Reggelig ott maradtak mindketten, az asszony és az állatt. Másnap Antiniót eltemették és nemsokára nem beszéltek róla. Nem maradt utána se fivére se közeli unokatestvére. Semmiféle férfi nem volt, aki végrehajtsa a vérbosszút. Csupán édes anyja gondolt rá, az özvegy asszony. 3 A tengerszoros túlsó oldalán reggeltől estig szeme előtt látott az anya egy fehér pontot a part lejtőjén. Kis szárdinia falu van ott: Longosardo, ahová a közelből menekülnek az üldözött korzikai banditák. Szinte, csupán egymaguk népesítik be ezt a tanyát szemben hazájuk partjaival. Ottan várják be azt a pillanatot, amikor szabad haza jönniük, szabad visszatérni a tölgyesekbe. Tudta az asszony, hogy ebbe a faluba menekült Ravolati Nikolo. Egész naphosszat magánosán ült az ablaknál, lefelé nézett át és a vérbosszún törte fejét. Hogyan fogja végrehajtani más segítsége nélkül gyönge nő létére, mikor már közel áll a halálhoz ? De ö megígérte, megesküdött rá a holttest fölött. Nem tudta elfelejteni, nem birt várni. Mit cselekedjék ? Többé nem aludt éjjel. Nem volt pihenése, nem volt nyugta ezentúl. Megáltalkodtan keresgélt. Lábainál a kutya szenderget és fejét felemelve olykor-olykor elnyújtva üvöltött. Mióta gazdája már nem volt ott, gyakran úgy vonított, mintha hivná, mintha az állat lelke vigasztalanul még őrizné emlékét, melyet semmi sem irthat ki. Majd egy éjjel, mikor Szemfüles újra kezdett vonítani, az asszonynak hirtelen ötlete támadt, a bosszúálló, vérszomjas vadember gondolata. Reggelig töprengett, majd hajnal hasadás után fölkelt és templomba ment. Földre borulva imádkozott, Isten előtt megalázkodott, könyörgött, hogy segítse, gyámolitsa, szegény kiélt testének adjon erőt, melyre szüksége vau fia megbosszulására. Aztán hazament. Egyfenekü hordája volt az udvarán, melybe az esővizet gyűjtötte. Feldöntötte, kiüresitette. A földön alátámogatta kövei és cöve- kekkel. Szemfülest odaláncolta ehez az ólhoz és bement. Most szünet nélkül járkált szobájában, szemeit folyvást a szárdiniai oldalra szegezte, oda át volt az, a gyilkos 1 A kutya egész nap, egész éjjel vonitott. Reggel az öreg vizet vitt neki tálban, semmi egyebet, se levest se kenyeret. A nap mégis eltelt. Szemfüles koplalva is aludt. Másnap szemei csillogtak, szőre felborzadt és láncát veszettül ráncigálta. Az öreg megint nem adott semmit se enni. Az állat dühös lett, rekedt hangon ugatott. Még egy éjszaka telt el. Másnap Loverniné elment a szomszédba és két zsúp szalmát kért. Elővett férjének egy, egykori viseltes ruháját, kitömte szalmával, hogy emberi alakot mutasson. A kutyaól előtt a földbe karót szúrt, felül hozzákötötte a bábot, hogy egyesen álljon. Fejet ügy készített neki, hogy ócska vászonból göngyöleget formált és ráillesztette. A kutya meglepődve nézte a szalmaembert. Hallgatott, bár az éhség gyomrát marta. Akkor az öreg a hentesnél hosszú darab véreshurkát vásárolt. Hazatérve, az udvarban fával tüzet rakott közel az ólhoz és pörkölte a hurkát. Szemfüles megbolondulva ugrándozott, szája tajtékzott, szemét a rostélyra szegezte, melyről az illat egészen a hasába férkőzött. Az asszony mostan a gőzölgő hurkából nyakravalót csinált a szalmaembernek. Erősen a nyaka köré kötözte, hogy jól bevágód- jék. Mikor munkáját bevégezte, a kutyát leoldozta láncáról. Rettenetes ugrással érte el az állat a báb torkát, talpait vállára rakva és kezdte marcangolni. Visszahanyatlott, egy darab zsákmány a szájában maradt. Újra felpattant, karmait belemélyesztette a spárgák közé, leszakított néhány falatot. Megint lezuhant, megint fölugrott nagy dühösen. Föltolta a báb fejét és csattogó fogakkal foszlányokká marcangolta az egész nyakat. Az öreg mozdulatlanul, némán nézte. Aztán láncra kötötte a kutyái, megint koplaltatta két napig és újból kezdte ezt a különös gyakorlatot,
