Nagybányai Hírlap, 1917 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1917-03-13 / 11. szám
2. Nagybányai Hírlap 1917. március 13. talán egy csekélységgel nagyobb befektetés mellett — sokkal többet lehet termelni. Ezt a többtermelési akciót váltsák valóra a gazdák, mindjárt nem lesz panaszra okuk. És ha itt is az amúgy is rendkívül igénybevett és elfoglalt kormánytól várják a kezdőlépéseket, akkor nagyon rosz- szul teszik. Ezt a gazdatársadalomnak a saját kebelében kell keresztülvinni, legyenek megnyugodva, akkor a kormány majd támogatásukra siet. Hogy a gazdák panaszkodnak, ezt természetesnek találjuk, hiszen mindenki panaszkodik. Hogy a gazdák követelik az ipari cikkek maximálását, ezt is természetesnek tartjuk, hiszen ezt is követeli mindenki, de, hogy a gazdák csak elméletileg foglalkoznak a többtermelés elveivel, azt már nem tartjuk természetesnek. Mindenki másnak joga van elméletileg foglalkoznia ezzel a kérdéssel, csak éppen a gazdáknak nem. Prohászka Ottokár megmondta: itt már nem kell szó, itt már csak tettre van szükség. Ezt pedig csakis a gazdáktól várhatjuk. Mi hir Londonból (hágai levél.) Február l.-je óla megszakadt a postaforgalom Angliával, a világtörténelmi nevezetességű nap óta teljesen megszűnt az összeköttetés Nagy Brit- tániával. Hogy mikor, és milyen mértékben kezdődik újra a megszűnt forgalom az még kérdéses. Újságokat egyáltaíában nem láttunk hetek óta. Egyrészről az a vélemény, hogy az újonnan meg induló postaforgalom sem fogja visszahozni a régi ujságtömbökef. Itt most kizárólag a kábel segélyével kapunk híreket Angliából. A sürgönydróton keresztülmenő hírek valóságát sokkal könnyebb ellenőrizni, mint a magánlevelezést és az újságok híreit. Az angol kormány most kezében tartja az angol hírszolgálatot, kérdés, hogy kifogja-e adni? Legalább is nem valószínű, mert a kormánynak van most elég titkolni valója még a semleges külföld előtt is. Külföldi lapokat már régebben nem szabad Angliába bevinni, most a hirlap-kivitelt is megf°gják akadályozni egy újabb rendelettel. A behozatali tilalomnál azt hozták fel okul, hogy a külföldi, illetőleg az ellenséges állambeli kereskedelem káros az országra és ettől akarják Angliát megmenteni, óvni. Angliában ma nem beszélnek egyébről, mint a tengeralattjárók harcáról. A helyzet nem nagyon rózsás a legoptimisztikusabban gondolkodó angol előtt sem. Az éttermekbe behozták a két ételes ebédeket, ennél többet senkinek sem szabad enni és e rendelet rendkívül szigorúan ellenőriztetik. Egy megbízható forrás szerint az angol vendéglősök nagyon el vannak keseredve, a rendelet ellen. Véleményük szerint nincs is sok értelme, mert alig van ember, aki vendéglőbe jár étkezni. Igazán csak azok étkeznek éttermekben, akik kizárólag rá vannak szorulva. Csak a nagyon elfoglalt emberek esznek ma házon kiviil, avagy katonák és éppen ezeknek kevés a rendelet szerinti adag-mennyiség. A kétfogás gyermekeknek is alig elégséges, nem pedig dolgozó felnőtt férfiaknak. Franciaországban is van egy hasonló rendelet, csakhogy ott a ieves nem számit fogásnak úgy, hogy levest és két tál ételt kap a vendég a- mivel be is éri, de Angliában a leves is egy tál ételnek számit. De hát nem is lehet Angliában másképen, mert az angol élelmiszer-készletek nagyon rövid időre lehetnek csak elégségesek. Ha a blokád sokáig tart, úgy nemcsak ;azok, akik vendéglőben étkeznek, hanem egész Anglia éhezni fog. Az „Echo de Paris“ rendkívül eikeseredeít hangon írja: Ha a Calais-Doveren az alagutat megcsinálták volna, úgy a német tengeralattjáró hajók blokádja illuzórikussá vált volna. De mi inkább többet beszéltünk a nagyszerű alagutról és kevesebbet tettünk, jobban mondva semmit sem tettünk, helyes is, hogy most viseljük hanyagságunk következményeit. Eléggé járt a szájuk egyes uraknak, hogy ez alagutat meg kell csinálni, mert •két óra a|?tt Párisból Londonba juthatunk. És hogy ilyen nagyszerű, meg olyan nagyszerű lesz, hát miért nem csinálták meg? Ha olyan fontos lett volna, akkor milyen fontossággal bírna az alagút a mi időnkben. Ma, a- inikor csapatszállitásokat, élelmiszereket, muníciót és minden egyebet hordhatnánk veszély nélkül a csatorna egyik oldaláröl a másik oldalára. Elbeszélt terv csak terv maradt és a nagyszerű a- lagut mérnökeink asztalfiókjaiban hever. Hosszú lenne mindezt a sok panaszt megírni, amit az angolok és franciák kormányaik szemére hánynak. A legjobb tollú publicistánk is hevesen támadják a kormányokat és különböző hanyagságokkal vádolják. J. G. Wells, a közismert angol regényíró, a- kinek agyában a legfantasztikusabb tervek fogam- zottak meg a háború elején, rendkívül optimiszti- kusan nyilatkozott a háború kimenetelét illetőleg. Ma már Wells szédítő fantáziája is felmondta a szolgálatot és ö sem lát menekülést. Kétségtelen, hogy a most hallottakból helyesen következtethetünk, ha azt állítjuk, hogy az angol viszonyok is nagyon megrosszabodtak. Az orosz front mögött. Kétséget kizárólag meggyőződtünk arról a tényről, hogy az ententének nadrágszijjukat, egy — két lyukkal összébb kel! szorítani. Azon fáradoztak, hogy minket kiéheztessenek, hogy ez milyen mértékben sikerült, azt tudjuk, hogy azt sokan nem tudják, hogy az oroszok a szó legszorosabb értelmében éheznek. A helyzet óráról- órára rosszabbodik. Oroszország a tengeren tökéletesen el van zárva a német blokád által. Svédország pedig szintén hermetice elzárta összes útjait az orosz birodalom előtt. Ezek szerint Oroszország saját készletére van utalva, anü pedig egyenlő a végroinlással. Nem holmi frázis az előbbi mondatunk, hanem statisztikai adatokkal bebizonyítható rideg való, hogy a 170 millió lakosságú ország éhezik. A háború harmadik évének sújtó kezét, mi központi hatalmak tagadhatatlan, hogy szintén é- rezziik. Ha mi polgárok a fájdalmas tényt érezzük, ugyanakkor megnyugtatölag és felemelőleg hat az a ludat, hogy dicsőségesen küzdő katonáinknak ott a harcmezőn meg van mindenük és semmiben sem kell nélkülözniük. Ha nem is úsznak bőségben, annyijok meg van, hogy a nehéz helyzetben annyira amennyire meg van könnyítve sorsuk. Oroszországban azonban nemcsak a polgári lakosság, hanem a hadsereg is nélkülöz, amiről élénk tanúbizonyságot tesz Radtkó Diemetricos tábornok hadseregparancsa, melyben a katonákat a nélkülözés eltűrésére inti. Előttünk fekszik Dimitriev tábornok 1917 január !8.-áróí keltezett parancsa, mely magyarra lefordítva körülbelül igy hangzik : Kötelességévé teszem a hadsereg minden egyes tagjának, hogy sehol és sohasem emlitse, senki előtt azokat a nehézségeket és nélkülözéseket, amiket el kellett a fronton szenvednie. Különösen, ha Őfelsége a Cár legkülönösebb kegyelméből szabadságra mehetnek, otthon családjuk körében szigorúan tilos a fronton történtekről beszélni. A harcoló csapatoknak mint a legkeményebb acélnak érzéketlennek kell lennie minden szenvedés ellen és mint a tenger hulláma megtörik a sziklán, úgy kell megtörni a beszéd hullámának szikláján. Elgondolható az orosz hadsereg állapota, ha ilyen és ehez hasonló parancsokkal táplálják a katonákat kenyér és hús helyett. Tapasztalatunk szerint nem sokat érnek az ilyen parancsok. Ugyancsak ennek a hadseregparancsnak van még egy másik érdekes pontja is, amely minket különösen érdekel. A legénység figyelme különösen felhivandó- a gázálarcra és annak használatára. Többszörösen ismétlődött az eset, hogy hibás sőt szakadt gázálarcokkal szerelték fel csapataikat, ahelyett, hogy a leggondosabban ügyeltek volna erre az illetékes parancsnokok, Ismételten megállapítást nyeli, hogy egyesek egyáltalában nem vették fel a gázálarcot ami a jövőben szigorúan megbüntetendő cselekményt képez (!!) A rigai német támadások visszaverése után naiomszámra találtak oroszhullát gázálarc nélkül. A hadvezetőség atyailag erősen fáljal- ja, hogy egyesek teljesen hasztalanul és védeíle- nül pusztultak el könnyelműen. A fejetlenség ellen a hadiparancs minden e- gyes szava fellázad és jellemző lehet a demoralizált orosz hadseregre, mert egy naey herceg i& ellenjegyezte azt. — A fronton küzdő katonák nyomora az országrészek lakossaival teljesen azonos. Hónapok óta nem szabad Oroszországban civilnek utazni. Az utazási tilalmat az élelmezési nehézségekkel okol-
