Nagybányai Hírlap, 1917 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1917-07-17 / 29. szám
X. évfolyam. Nagybánya, 1917. Julius 17. 29. szám. > Nagybányai TÁRSADALMI, szépirodalmi és közgazdasAííi hetilap. Az Országos magyar Bányászati és Sobászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden kedden 8-ia oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Or. AJTA1 NAGY GÁBOR. Lapkiadó Hermes könyvnyomda Nagybányán. Szerkesztőiig: Hunyady János-u. 14. sz„ hová a lapközlemények küldendS Kiadóhivatal: .Hermes* könyvnyomda Nagybányán, Dégenfeld-ház bán a cinterem felöl, hol az előfizetőseket ős blrdetőeeket fel veszik. Ismét uj téma. Ha nem is olyan gyakran, de úgy néha napján akad egy-egy uj téma, amelyen egyes körökben, hol többen, hol kevesebben vitatkoznak, magyaráznak s nem oly ritkán köröm szakadtáig is. A napokban uj témául jelenkezett a tüzőrség problémája. Ennek természetesen a felszínre hozó oka a gyöngyösi katasztrófa, majd a nagyobb impulzust adó ok pedig a Bernát-féle téglagyár tűz esete. Nosza mindenkinek egyszerre eszébe jutott, hogy városunk tüzőrsége nagyon gyenge pilléreken nyugszik, felőle porig is éghetnünk stb. Városunk elöljárósága is hozzáfogott a kereséshez s a szabályrendeletek poros i- rattárából kihalászta az úgynevezett tűzrendészed szabályrendeletet. (Szerencse, hogy a megboldogult öregek valamikor még i- lyent is alkottak.) Kibocsáttattak a vörös cédulák, kapott belőlük mindenki. De amennyiben a puska golyón kivül mindenféle retorzió kilátásba lévén helyezve, az állami tisztviselők annyira sértve érezték magukat, hogy némelyike mindjárt fütyült is a piros cédulára, helyesebben annak tartalmára s még taAz igazság. Váradi Jenő épen befejezte mondókáját, nagyokat fújva sétált fel és alá szobájában. Barátja Kovács Péter a népszerű Kovács Peti, mosolyogva nézett a felindult Váradira. Majd, hogy el nem nevette magát. — Csak azt nem értem — szólt Kovács — hogy miért' kellett ennek a szegény embernek olyan nyersen megadni a véleményedet. Ez az ember árthat még neked. — Hiába barátom — válaszolt Váradi — vigye el az ördög, ha ilyen pimasz tolakodó fráter. Én nem szeretem a fél igazságot. Hogyha az igazságérzet nem tör ki belőlem ilyen brutális formában, akkor kedélyességemben minden félét összebeszélek, ami nem fedi a való igazságot. Akkor ez az ember nincs velerrj tisztában és a komédiához annyit értek, mint a paraszt a kaviárhoz. Egy pillanatig csend uralkodott a szobában. A két barát némán szivta szivarját. Váradi még néhányat szippantott illatos szivarjából, majd nagyot sóhajtott és belekezdett mondókájába. .— Barátom ! Életemben egyetlen egyszer ko- médiáztam, egyetlen egyszer nem mondtam igazat és e hazugság életemnek egy részét tünkre tette. Ián most is fütyülne, ha a tűzoltó főparancsnok egy miniszteri távirati intézkedést me- legiben ki nem vág. Ezen most már elmélkednek, gondolkoznak mert a Belügyminisztert principálisnak egyik sem akarja elismerni, szóval a paragrafusokat így is hajtogatják úgy is nyújtogatják. (Hajlik is, nyúlik is az szegény, mint a gummi elásztrikuin.) Szomorú állapotok ezek, különösen ha figyelembe vesszük, hogy ezeket úri emberek, értelmes s paragrafusokat is magyarázni tudó emberek teszik. (Tisztelet a kivételeknek.) Értelmes embernek magyarázni, fejtegetni soha sem kellene az ilyen dolgokat, elég ha eszébe ötlik Ököritó, Gyöngyös stb. s minden megvan magyarázva. A magyarázatnak konklúziója pedig abban nyilvánul, hogy a tűz mint a legveszedelmesebb pusztító elemek egyike ellen — nem a városi szabályrendelet szószerint paragrafusa értelmében — hanem az emberi lelkiismeret diktálása szerint kell védekezni, tekintet nélkül arra, hogy valaki ki és micsoda. Szükség esetén még a szomszéd város is repülve jő segítségére a szorongatott városnak, mert a becsület, az emberi érzés igy követeli! Teljesen tönkre tette. Tudod jól, hogy feleségemtől tiz évi együttélés után váltam el. Nem bírtam ki tovább. Azt mondják, hogy halottakról vagy jót, vagy semmit, de hát ő nem halt meg és igy bátran beszélhetek. Kovács Peti érdeklődve nézeti barátjára, tudta, hogy házassága nem volt boldog és ő maga is ajánlotta a válást. — Tudod öregem — folytatta Váradi — az úgy volt, hogy Elza akkor még menyasszonyom volt. Tudja Isten valahogy úgy éreztem, hogy nem illíink egymáshoz. Neki egészen más volt a felfogása az életről, mint nekem, Én reális üzlet ember voltam világ életemben, ő pedig egy szentimentális holdat néző bakfis. Gondoltam is sokszor rá, hogy jobb lenne az egészet visszacsinálni, de nem volt hozzá elég lelkieröm. Pedig akkor megkímélhettem volna őt és magamat is tiz keserves esztendőtől. Elza, mondom még menyasszony korában szüleimnél volt látogatóban e pusztán és a szentimentális hajadont annyira megragadta a természet szépsége, hogy a kelletnél erősebb kifejezést használtam, de nem bírtam tovább magammal. Elza elkezdett sirni és síró görcsöt kapott. Édesanyámnak és nekem minden erőnket össze kellett Nem hisszük tehát, hogy az állam tisztviselői olyan egyének és alakjai akarnak lenni városunknak, mint kik egy ilyen veszedelem alkalmával zsebbe mélyített kezekkel állanának a veszedelem szinhelyén, hanem feltételezzük, hogy tehetségéhez mérten mindenik hozzá látna a baj elhárításához. Hogy pedig ezt megtehessék, okvetlen szükséges legalább annyit tudni, hogy merre fekszik a tüzőrségi laktanya és, hogy milyen eszközök és módok állanak rendelkezésére városunknak akkor, ha azokra egy szerencsétlen pillanatban szükség lenne. A múlt esztendő ilyen táján is volt 1 téma, akkor is az állami tisztviselők vitáztak. Akkor mi is egy pár szóval hozzá szóltunk a dologhoz. Ez az úgynevezett fakönyv ügye volt. Akkor a városi vezetőség azon a véleményen volt, hogy az állami tisztviselő, amennyiben az városi terhekkel vagy közmunkával meg nem róható, a fakönyvre sem tarthat igényt. Dacára ennek, a huzamosabb idő óta itt lakó állami tisztviselők mégis kaptak fakönyvet, csupán a legújabb időkben ide költözőitektől vittatták el ezt a városi kedvezményt. Ám de mivel minden tisztviselő akkor nagyon a város kötelékébe tartozónak tartotta és vallotta magát a paragrafus értelmében, meghajlott szedni, hogy a siró teremtést valahogy lecsillapítsuk. Megszűnt sirni, de kijelentette, hogy nem lesz az enyém. Szerettem volna őt e pillanatban megcsókolni, olyan hálás voltam neki azért. A pusztáról másnap elutaztunk és megbeszéltük, hogy továbbra is jó barátok maradunk, de az egybekelésről már szó sem lehet. / Boldog voltam és jókedvű. Egész utón vidáman beszélgettünk. Mindketten őrültünk, hogy megszabadultunk egymástól. Este érkeztünk a városba és én természetesen hazakisértem Elzát szüleihez. Illetőleg csak a kapuig, mert úgy beszéltük meg a dolgot, hogy ő egyedül fogja bejelenteni otthon szakításunkat. Elbucsuzáskor szokásomhoz híven megcsókoltam a kezét és vidáman gondoltam e kedves baráti társaságra, melyet együtt fogok találni a Koronában. Azt hiszem te is ott voltál este. Talán épen ti rátok gondoltam, de egy darabig nem vettem észre, hogy Elza követ. Megismertem apró, ideges lépteiről a nélkül, hogy hátra néztem volna. Nem is néztem hátra, csak mentem egyenesen előre, a hídnak tartottam és körülbelül a hid közepére érve megállottám egy pillanatra, mag^m sem tudom, hogy miért, áthajoltam a hid korlátján és a komor
