Nagybányai Hírlap, 1917 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1917-05-27 / 22. szám
I X. évfolyam. Nagybánya, 1917. május 27. 22. szám. TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁÚI HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden kedden 8 — 12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Or. fijTfií NAGY GÁBOR. Lapkiadó Hermes könyvnyomda Nagybányán. Szerke.Któ'jtfg: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendő Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Dégenfeld-házban a cinterem felől, hol az előfizetéseket és hirdetéseket fel veszik. Pünkösd. Elkövetkezett reánk ismét a pünkösd ünnepe, a tüzes nyelvek napja. Valamikor régen, sok száz évvel ezelőtt e napon szálltak le az égből a tüzes nyelvek, hogy megvilágítsák az értetlenek elméjét. A biblia korában még történtek csodák, de ma a huszadik században úgy látszik nem remélhetünk csodákat, sőt nemcsak csodákat nem remélhetünk, de már azt sem remélhetjük, hogy a józan ész felülkerekedik és tüzes nyelvek alakjában megvilágítja az en- tente politikusok elméjét. Pünkösd napján e régi monda jut e- szünkbe és sajnálattal látjuk, hogy a háború, amely annyi mindent legázolt világrengető útjában, ezt a mondát is agyontiporta. Nem tudjuk elképzelni másképen, hogy a tüzes nyelvek miért nem szállnak le az égből és miért nem világítják meg azoknak az értetlen, hitetlen embereknek az agyát, akik még ma is Németország letöréséről és a Monarchia feldarabolásáról tudnak beszélni. A mi hadicéljaink már régóta nagy általánosságban nyilvánosságra kerültek, a feltámadás napja Oroszországban is meghozta a csodát, és ahogy közeledtünk pünkösdhöz, Oroszországban mindjobban tért foglalt a tüzes nyelvek hatása, úgy, hogy ma már valóban meg van világítva az o- rosz értetlenek agya. Csak Anglia és Franciaország vezetői bújnak el még sötét odvaikba, hogy a tüzes nyelvek ne találjanak rájuk és ne kelljen belátniok, hogy más lett az élet, más lett a cél a világháború három esztendeje alatt. És akkor, amikor látjuk, hogy már csodákban nem bizhatunk, hogy a tüzes nyelvek nem tudják megvilágítani ellenfeleink agyát, akkor forduljunk vissza a saját magunk erejéhez és ebből az erőből merítsük az öntudatot, bátorságot, kitartást és elszántságot, amelyhez a nagy küzdelem végigküzdésére még szükségünk van. Amit katonáink a-fronton müveinek, az ellenség dicsőséges visszaverését és meg- verését, azt kell nekünk az itthoni fronton végigcsinálnunk. Erre pedig a legjobb alkalom most a hatodik hadikölcsön. Kétségtelen, hogy az entente mindenre számított, de a Monarchia ily óriásig gazdasági felkészültségére, amilyet eddig produkált, nem. Most még egy erőpóba áll előttünk és ezt az erőpróbát is dicsőségesen meg kell állnunk. Nem szabad, hogy bárkinek ebben az országban most a hatodik hadikölcsön alkalmával eszébe jusson, hogy másokra tolja azt a nagy feladatot, amit a hadikölcsön millióinak előteremtése jelent. Mindenkinek hozzá kell járulnia ehhez, ha csak egy koronával vagy egy szóval is. Mindnyájunkra szükség van és mindnyájunknak dolgoznunk kell ! Csodákat ma már nem várhatunk, és csodák nem is lesznek többé. Ez a háború minden romantikát elsöpört a föld színéről. Itt már csak a magunk erejében és a reális valóságban bizhatunk. A magunk ereje a fegyver, a reális valóság pedig a pénz. Mind a kettőből mennél nagyobb mennyiség áll rendelkezésre, annál biztosabban elérkezünk a végső célhoz, a mindnyájunk jövőjét biztositó egyetlen igaz és helyes békéhez. Ha a mostani hatodik hadikölcsön sikerül, és sikerülnie is kell, akkor talán ezek a számadatok lesznek azok a tüzes nyelvek, amelyeket az égből hiába várunk és a- melyek megfogják végre világítani ellenfeleink agyát, és elfogják nekik mondani, hogy bennünket összetörni, feldarabolni egyáltalán nem lehet. Ez pedig olyan cél, amelyet el kell érnünk. A tiszteletbeli hivatal. Úgy gondolom, tiszteletbeli hivatala kevés hivatalos embernek nincs. Eddig én is e kevesek közé tartoztam és már szinte vártam, hogy valami „megtisztelő hivatal“ nekem is jusson. Most az örömök e neme engem is utolért, mert „tiszteletbeli-“ről van szó — megtettek tüz- őrparancsnokká. Kérem : tüzőrparancsnokká, ugy-e bár, szép megtiszteltetés ? Mert hát, kérem, ez az uj hivatal, uj kötelezettség, uj kiadás és hát semmi haszon, hanem, kopott kifejezéssel, deficit. Mit nekem deficit, elviselhetem ezer örömmel, tíizőrparancsnok vagyok! Még örülnöm is kell, hogy tüzőrparancsnok lehettem — egy barátom megjegyzése szerint. Örülök is, de még hogyan ! . . Én vezénylem ki a tüzérüket — néha még az ágyból is, amiért aztán csupa hálából jól megszidnak — hátam mögött. No de hagyjár«, oda se neki: tüzőrparancsnok vagyok ! Esténkétit valami olyan érzéssel lépkedek végig a falun, mint mikor a generális táborát szemléli. Aztán parancsnoki hatalmam még a tüzesetek alkalmára is kiterjed. Vártam is az alkalmat, amikor majd nagyszerűen produkálhatom tűzoltói talentumomat és dagadt keblem attól az édes gondolattól, hogy én vagyok itt hivatva a tűzoltás fortélyait érvényesíteni. Nem sokáig kellett várnom. Egy este, mikor már a sötétség jól beborította a földet, kémszemlére indultam. Már előre elgondoltam, hogy a tüzőrök valamelyik falnak neki dőlve alusznak és milyen felsőbb hatalom őket Morpheus karjaiból kiszabadítani s milyen „szerencsés jó estét“ sóhajtanak, hogy csak a szolgabiró irgalmatlan haragja elé ne kelljen nekik nézni. A falun már harmadszor is végig mentem, folyton kémlelve, de tüzőrt nem találtam sehol. Már felkutatásukra indulóban voltam, amikor valami az egyforma sötétséget megzavarta. Föltekintek, hát Uramfia!, a házak mögött fényeség lobog. Egyszerre tisztában voltam vele : tűz van. No hát „itt az idő, most vagy soha!“ Tüzet akartam kiáltani (vészkürtöm még nincs,) de meggondoltam a dolgot és a nagyobb hatás kedvéért szaladtam a tüzörkürtöshöz, az hirdesse éber szemeim dicsőségét kürtje harsogtatá- sa által. Elgondolkoztam ... Én leszek a tűznél a legelső, az oltó nép csak utánam érkezik oda, milyen gyorsan és szépen megy az az oltás, egykettőre eloltjuk, mindenfelé én osztogatom a parancsot, milyen gyors szemű, kezű és lábú leszek én ott és végül a legnagyobb dicsőség az enyém lesz ; érzem is már izzó tüzét homlokomon lángolni . . . A tüzkürtös elfujta a riadót. Nyomban rá futkosás, kiabálás és a harang félreverése következett. És már ekkor a szertárost kizavarva a szertárhoz, a fecskendő kitereléséhez fogtam. Csakhamar akadtak számosán, kik a ló szerepét helyettesítve a fecskendőt húzták, én természetesen felültem reá, még pedig elől. A vészjelek által felriasztott honpolgárok erkölcsi kötelességeik tudatában csáklyával, sajtárral, csöbörrel, fejszével és Isten tudja, miféle tüz- riasztó eszközökkel rontottak utánunk, köztük többen álmos szemekkel, folyton kiabálva : — Jaj lesz most annak a tűznek! Egy ház udvarán bepillantva, megláttuk a lángokat. 8
