Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1916-03-07 / 10. szám
2. NAGYBANYAI HÍRLAP 1916. március 7. inkból egy talpalattnyit sem tudott elfoglalni. Olaszország a világháború sorsának eldöntésére válalkozott, de véresen, végzetesen elszámitotta magát. Belső zavargásai igazolják, hegy nincs rendben a szénája. Bár mi is szenvedtünk és még most is szenvedünk ez irtóztatós háború alatt és vágyakozunk a békére, de mi egységesek vagyunk szövetségeseinkkel minden szerződési kötelezettség nélkül és csak együttesen fogjuk a háborút befejezni. Mi, ki tudunk, ki akarunk és ki fogunk tartani a végső győzelemig. Az eddig lefolyt háborús eseményeket vizsgálva eme kérdésre : Mit hoz a jövő ? Megtaláljuk reményteljes szivünkben a bátorító felelet: Dicső és fényes győzelmeinkkel elért áldásos békét. Szerbia szent földje. Péter király, Pasics és mind e nagyok, mint a földönfutók hagyják el országukat, a szerb királyság volt és nem lesz. Szinte elképzelhetetlen számunkra milyen érzés lehet az, ha valaki szabad hazáját igy elveszti, azt a hazát, amelyet vérrel szenteltek meg és véres veszteségekkel vesztettek el. Mert, ahogy nekünk szent föld a mohácsi mező földje, úgy volt szent a szerbeknek is országuk egy része, amelyben azonban már a mi katonáink állomásoznak, a mi intézményeink rendezkedtek be. Szerbia szent földje a Marava egyik mellék folyójának, az Ibarnak a völgyében kezdődik. Ott vannak a régi szerb cárság várai, kolostorai, csatamezői, ott alusszák a szerb nép első milliói is örök álmukat, ott láthatók a középkori Stalacs várának romjai, amely a tizenegyedik században a törökök vandalizmusának esett áldozatául. Ott terül a csatamező, ahol 1800-ban az oroszoktól támogatott szerbek megverték a törököket, Velika, Lerdeu és Petrovisz Czerny György, a Karagyor- gyevics dinasztia megalakitójának vezérlete alatt. Innen egy órára van a mostani háborúban sokat emlegetett Krusevác városa, Lázárnak a hires szerb muszkát, mert irtó nehéz volt, s úgy futottunk, M're kiértünk a kis völgyből, akkor már lőttek is, persze csak úgy vaktába, mert elég jó sötétség volt. Valahonnan oldalból még egy „masingever“ is elkezdett kotyogni. Csakhogy akkor már itthon voltunk . . . Különben a végit már tudja kadét úr, hiszen akkor éppen szolgálatban volt! . . .“ Visszagondoltam a magas szál muszkára. Csakugyan olyan ábrándos szemei voltak ! Vájjon azelőtt egy órával, ahogy hozzánk került, sejtette- é, hogy nálunk fog ábrándozásaiból felébredni ? . .. Bizonyítási eljárás. Infanteriszt Csontosnak eltűnt a kenyere. Panaszra megy a freiter úrhoz, a „svaromkomen- dánt“-jához. — Herge frájter, meldige horzám, ellopták a kenyeremet! — Ellopták ? ? Ki lopta el ? ! — Nem tudom. — Mégis, kire van gyanakvásod ? — Úgy vélem, frájter urnák meldige horzám, hogy Kocsi Pista félkezelte el. — Hol van Kócsi ? Hidd ide, cu mir! — Éppeg poszton áll, meldige horzám. királynak székvárosa, aki 1389-ben a rigómezői csatában a törökök fogságába esett és akit sok szerb vitézzel együtt kivégezték. Pár év óta tnesz- sziről látható emlékmű hirdeti a szerbek kegyeletét, de a régi kastély már rég romokban hever, pár diiledező fala és egy összetört kapu emlékeztetnek a kis város régi fénykorára. Harminc kilométernyire onnan van a Ijuborz- tinai kolostor, amelyeknek kriptájában nyugszik alapitója, Lázár cár felesége. A Kraljevótól délre levő sicsai kolostorba koronázták 13-ilc és 14-ik században a szerb királyokat. A szent Száva tiszteletére emelt szép templomban még megvannak a régi freskók, köztük F. István Szerbia első koronázott királya. Amikor Péter király, Sándor király és Draga holttestein keresztül a trónra lépett, restauráltatta a szép freskókat és ősi szokás szerint ő is Sicsában koronáztatta meg magát. Vadregényes hegységen keresztül vezet az ut a szerbek legnagyobb szentségéhez: a studonicai kolostorhoz. Nehány paraszt kunyhó és zarándokok háza helyezkedik el a várszerü kolostor lábánál, amelyet Nymenye Istvánnak, a szerb dinasztia ősapjának tiszteletére alapított és ahol örök álmát alussza. István király élete utolsó évében Athosz helyére zarándokolt, megállapította ott a most is szerb szerzetesek által lakott Cehilandrai kolostort és maga is belépett a szerzetbe. Halála után az egyház Szent. Simon néven szentté avatta és fia Száva holttestét Studaniczba hozatta. Sírja felé építette azt a gyönyörű templomot fehér márványból, amely még ma is az ó szerb byzanci épitő- művének legszebb emléke. Itt nyugszik az első szerb király kiaszott holtteste, arany és ezüst szoborművekkel díszített fakoporsóban, amelyet ismét nehéz ezüst koporsó takar. Hivő szerb nem ismer nagyobb boldogságot, mintha megcsókolhatja Szent Simon emlékét és pénzért, jó szóért szívesen felnyitják a szerzetesek a kolostort. Az ezüst koporsót Péter király anyja egy ötvösmüvesnél készítette, de az Obrenevics dinasztia nem tűrhette, hogy a legszentebb szerb király leggyülöltebb ellenségük által felajánlott koporsóban nyugodjék, az ezüst koporsót tehát elrejtették a kolostor pincéjében és Szent Simon ismét a régi koporsóban nyugodott. Miután azonban Péter király Sicsában meg- •koronáztatta magát, ismét felhozták az ezüst koporsót és azóta újra benne nyugszanak a szent király hamvai. A kolostort természetesen sűrűn A freiter úr felölti a haragosabbik ábrázatát, s oda lépked a poszton álló Kócsi Pistához. — Mért loptad el a Csontos kenyerét ? ! Kócsi Pista nem azért Kócsi Pista, hogy elveszítse a hideg vérét! — Frájter urnák meldige horzám, én nem loptam el. — Ne hazudj, bijang! — Frájter ur, bittige horzám, ne legyek holnap az, ami most vagyok, ha csak a színét is láttam annak a kenyérnek! A freiter úr meg van győzve: Kócsi Pista most ártatlan ! S a világért sem tudna rájönni, hogy Kócsi Pista poszt ne legyen holnap, ha a kenyeret ellopta ! . . . ,A legfrissebb „szakácsavizó.“ Régi dolog, hogy katonáéknál a szakácsoknak van a legjobb dolguk. Pláne itt a harctéren. Mindig hátul vannak, ahol hire-hamva sincs a golyónak, ahova a shrapnellnek és gránátnak csak a búgása hallszik. Igaz, hogy egész nap főzniök kell, de úgy látszik, ez nem köti le őket annyira, hogy idejük ne maradjon a „menázsi“-nál extrább pástétomok látogatják a zarándokok, akik főkép a templom ezüst koronái és a szent hamvak iránt érdeklődnek. A babonás szerbek ugyanis szentül hiszik, hogy a szerbség szentjének csontja oltalmat nyújt lősebek ellen. Szent Simon legparányibb csontocs- kája sebezhetetlenné teszi azt, aki magával hordja. Egy napon a leghirhedtebb rablóvezér kereste fel a kolostor archimandritáját és kérte, adjon el neki egy ilyen amuletet. A szerzetes felháborodva kiutasította a rablóvezért. De néhány nap múlva rájöttek, hogy a szent hamvakból egy lábujj hiányzik. Mindjárt sejtették ki volt a vakmerő tolvaj. A rablóvezért elfogták és halálra Ítélték. Vallatáskor beismerte bűnét, visszaadta a kolostornak a lábujjat, amelyet helyére illesztettek. A templomhoz közel szép kápolna van, a következő felírással : Én Uros István, Isten szolgája Urosnak, a nagy királynak fia, minden szerb föld és szerb királya, építettem ezt a templomot, a szent- és i- gazságos Joachim és Anna tiszteletére 1314-ben. Az Isten átka és az én átkom, bűnös ember átka sújtsa azt, aki Krisztusnak ezt a templomát lerombolja. A törököket alkalmasint meghatotta a Uros István átka, mert Studonicát megkímélték, úgyszintén azt a három tucat kisebb templomot, a- melyet Studonica környékén emeltek vezeklő halandók bűnös lelkűk üdvösségére. Csak Pasicsnak nincs még ilyen temploma és bár elvitathatatlanul ő neki volna a legnagyobb szüksége rá, nem ,'alószinü, hogy Studonica környékén már emelhetne valaha ilyet. EmléklM ifjú lengyel bőseinknek! 1914. október elején a muszka dülást megelőző rémhírek hatása alatt Mármarossziget elfoglalásának hírére, nagy izgatottság keletkezett itt nálunk is arra a gondolatra, hogy a milliókba került kitűnő stratégiai utón kényelmesen belovagolhat hozzánk is a muszka előőrs. Egyesek elmenekültek, mások — az itthonmaradottak — képzelhető lelki megnyugvással vették a lengyel légió- nisták érkezésének hírét. Megható is volt látni a szinte gyermekembereket, akik játékos gyermekkoruk dacára a legkomolyabb férfi munkára vállalkoztak: a fegyverforgatásra. Némelyik szemében még ott csillogott a könny, amelyet édes szülőanyjától való bucsuzásfőzésére és kotyvasztására : friss hírek, — vagy amint a bakák mondják, „szakácsavizók“ — gyártására. Amint a menázsfőzéshez szükséges élelmicikkeket a íréntől kapják, úgy a „szakácsavizók- hoz“ kellő tárgyat is onnan szokták beszerezni. A trénhez újság is jár, ott mindent tudnak, ami otthon történt, történik és történni fog! Amit aztán a nagy ekhós szekerek tájékán félfüllel felszedegettek, azt a menázsival együtt jól megfőzik, minden jó lével feleresztik, s együtt tálalják fel a menázsira és az otthoni hírekre egyformán éhes bakának. Ebéd vagy vacsora után, mikor már a dup- laporciósok csajkája is kiürült, egyebet sem hallani a lövészárokban, mint friss híreket. — Hallottad ? — Mit? — Hogy a talián király levelet irt Vilmos császárnak, hogy ű megbánta amit tett és megadja magát. — Te hóimét tudod ? — A szakács mondta az előbb a kondérnál, amikor a menázsit osztotta!
